Miután megérkeztek, Junior elment elintézni az igazgatóval a formaságokat, ő pedig besétált az előadóterembe, hogy felmérje a terepet. Tánctér és moziterem is egyben, mint általában az ilyen kis vidék-magyarországi településeken; ha berakják a székeket, akkor filmet lehet nézni, ha elhúzzák őket oldalra, akkor az alacsony dobogón játszó együttes zenéjére száz-kétszáz ember kényelmesen eltáncolgathat. Ismerős hely. Aki olyan idős, mint ő, az nem kerülhette el az ilyen jellegű művelődési házakat vagy faluházakat, akárhogy is nevezzék őket; a hetvenes években, de még a nyolcvanas-kilencvenes években is megfordult hasonlóban nemegyszer, ha falura hívták. Ott volt az orrában az illata a salétromos falnak, amelynek málló vakolatát drapéria vagy lambéria takarta; a foltos padlószőnyegbe ivódott por és a takarítószerek felhígított szaga. Talán még álmodott is vele a csendes éjszakák öntudatlan varázsában, távol a mobiltelefonoktól, számítógépektől és a modern, világhálóba szövődő emberektől.
Most a székek középen voltak, rendezett sorokban. A padló tiszta… és… – igen!, igen, úgy tudta! – enyhe, száraz, torokkaparó takarítószerszag érződött a levegőben. A dobogó elejét lakkozott lécek fedték, fekete műszőnyeg borította a tetejét. Az ilyet nehéz takarítani. A vászon előtt nem volt elhúzva a függöny: súlyos redőkbe tömörülve állt őrt kétoldalt. Zöld függöny. Évek óta nem látott ilyen méregzöld függönyt. A függönyök között egy kis asztal, két lakkozott faszékkel. Az egyik rá vár, a másik a moderátorára, akit úgy hívnak, hogy…
Úgy hívnak, hogy…
A nevét hallotta, megfordult. Két férfi és egy nő jött be. Az elöl érkező bemutatkozott, ő fogja vezetni a beszélgetést. Még van egy kis idejük. Minden rendben?, kérdezte, és ő bólintott, persze hogy rendben van.

Felnézett a falakra. Azt is faburkolat fedte, mint a dobogó elejét. Egymásba csúsztatott lécek. Kinyúlt, megérintette őket. Jó lenne futni rajtuk, jó lenne repülni egy kicsit megint, gondolta. Elnézést kért, nem bír ellenállni az ingernek. A szabadban már nem megy, de zárt térben még igen. Szabad?, kérdezte, de nem mondta, hogy mit. A vendéglátói tétován bólintottak.
Négy lépcső vezetett fel a dobogóra, azon felszaladt, majd egyre gyorsulva végigfutott a fekete szőnyegen, és a végéhez érve átlépett a falra. Előjött a régi rutin, a lába megtapadt a falon, a gravitáció elengedte a testét, és ő még feljebb szaladt, a fejek fölé, végig a falon, és körben a termen. Lentről ámulva figyelték az újonnan érkezők, akik meg is szaporodtak: az ajtón beléptek még ketten-hárman. Ő átszaladt felettük, egészen a magas mennyezet alá futott, körbeért, és már készült az ugrásra, mert a dobogó feletti fehér vásznon nem akart nyomot hagyni a cipőjével, tudta, a zöld függöny előtt vagy legkésőbb a zöld függönyről el kell rugaszkodnia. És amikor odajutott, ugrott, repült a vetítővászon előtt, és tökéletes ívben szelte át a távot. Szemben megint falat ért, és futott még egy kört körben és még egyet.
A landolással lesz csak gond, kiabálta le boldogan a nézőközönségnek. Az mostanában mindig gond volt, egyszer meg is sérült, azért nem repül már a szabadban. Felkészült, hogy elszakad a faltól, a földet éréshez el kell rugaszkodni, és vissza kell fordulnia függőleges testtartásba. A harmadik kör végén hirtelen elhatározással megtette, fordult, de a keze… a keze kilendült, elvitte a tömegközéppontját, ő megbillent a levegőben, és a székek felé sodródott. Beesett közéjük, párat felborított, térdre esett.
Nem volt komoly. Kis rendetlenség, semmi több.
Felsegítették a földről. Junior jött be. Apa, úristen, mit csinálsz?
Körbe-körbe szaladgált, aztán beszédült a széksorok közé, mondta a moderátor. Biztos jól van? Megtartsuk a beszélgetést?

 Junior magyarázni kezdett valamit a vendéglátóiknak az agyról és a valóságról, de arra már nem figyelt, hallotta eleget. Csak leült egy oldalsó székre, és várta, hogy megteljen a terem.
Amikor eljött az idő, akkor aztán felsétáltak a színpadra. Bemutatták a nagyszámú közönségnek, sokan voltak, a székek megteltek. G. H. rendező, olyan filmek megalkotója, mint…
A moderátor persze a repülésről is kérdezte.
Őszintén elmondta. Az agya, amelynek egyedisége olyan különös vizualizációjú mozikhoz vezetett, mint amiket az elmúlt negyven évben letett az asztalra, néha cserben hagyja. Vagy talán nem is cserben hagyás ez, hanem áldott ajándék. A tudat öröme a világ felett, szabad fürdőzés a napfényben, amely nem is létezik… Hozzátette: nem tudom, hogy önök most valóban itt vannak-e, mert a betegségemből kifolyólag csupán képzelhetem ezt az estét és az önök személyét. Lehet, hogy egy üres teremben ülök, és magamban beszélek. És ha valaki azt mondja, hé, kedves H., nincs egyedül, vagyunk itt kétszázan, akkor sem hihetek neki. És ilyenkor… Elakadt. És ilyenkor, folytatta, eszembe jut az, mikor kezdődhetett a hallucinációk sora. Mi az, ami nem is történt meg az életemben, csupán képzeltem azt.
Néma csend ült a teremben, mintha tényleg üres lett volna.
A beszélgetés után kint, a folyosón aláírásokat osztogatott, majd amikor kettesben maradt Juniorral, megkérte, hogy mutassa meg, hol a mosdó. Junior elkísérte.
Ő beállt a piszoár elé, és könnyített magán. Állt, és a bézs színű csempét nézte, rajta a légfrissítőreklámmal, amelyen a Grand Canyon látszott. És ahogy állt a Grand Canyon szélén, végigsimított rajta a szél. Sólyom körözött a magasban. Lent a folyó csíkja, távol, kéken.

A létezésből akkor érdemes kilépni, amikor még van alapja. Van matéria, amiről elrugaszkodhatsz a sötétségbe. Amikor még tudod, mi a sötétség... Ez az elhatározás annyira végleges lett hirtelen, hogy nem mérlegelt többet, és határozottan kilépett a szakadékba.
Lefejelte a bézs színű csempét. Az est zárásaként végül orvost kellett hívni, hogy összevarrja a homlokán nyílt sebet, amelyből patakzott a vér. Junior persze kiakadt. Hazamegyünk, apa, ennyi volt.

(Borítókép: Getty Images Hungary)