A férfi bekopogott az ajtón, melyre nagy betűkkel ki volt írva: 

KÉRJÜK, A KOPOGÁST MELLŐZNI SZÍVESKEDJENEK!

Hiába hallgatózott, az ajtó túloldaláról egy hang sem szűrődött ki. Újra kopogni akart, lendült a keze, aztán lehanyatlott. Elszégyellte magát. A külső szemlélő azt hihetné, ő valami közönséges tahó, aki klottgatyában megy Operaházba, a menzán hangosan csámcsog, itt pedig nem átallja zavarni az ügyfélszolgálat rendjét. 

Felnyögött, lerogyott a székre, és kezébe temette arcát. Kisvártatva elfutotta a pulykaméreg, és felpattant. Órák óta üldögél itt, rajta kívül sehol senki, de rá se bagóznak, márpedig a hivatali nyitvatartási idő az állampolgárokért van, és nem azért, hogy az ügyintézők körözöttes szendvicset kenegessenek, anyukájukkal telefonozzanak vagy origami-hattyúkat hajtogassanak. Az a jóságos…

Bedörömbölt az ajtón, mint egy részeg, aki bebocsáttatást követel. Az utolsó ökölcsapás halkabbra sikeredett. Megfordult a fejében, hogy hanyatt-homlok elmenekül, mintha nem is ő követte volna el ezt a gaztettet. De hát kellett az az átkozott anyakönyvi kivonat, megmondták, anélkül nem fog menni. Egy távolabbi székre kuporodott, ha kérdik, nem ő volt az. 

Az ajtó kicsapódott, egy szemüveges férfiba oltott bizonytalan korú hölgy állt a küszöbön, csípőre tett kézzel. Öltönyben vagy nadrágkosztümben. Eldönthetetlen.

– Maga volt az? – nézett szemrehányóan a férfira.

– Az az igazság – vágott bele a férfi –, reggel óta ülök itt, ma van félfogadás, sürgősen szükségem van egy anyakönyvi kivonatra…

– Minek az magának?

– Házasságot akarok kötni.

– Hogy aztán elváljon, és újabb adminisztratív terheket hárítson a hivatalra?

– Eszem ágában sincs elválni!

– Mind ezt mondják. Tudja maga, hányszor hallottam már efféle fogadkozást?

– Enyém a legcsodásabb, legédesebb, legokosabb, legszebb nő a világon!

– Nézzen csak rám, valamikor én is jól néztem ki.

– Bizonyára.

– Ne pimaszkodjon! Miből gondolja, hogy maga lesz a nagy kivétel, akinek nem megy tönkre a házassága? Különbnek tartja magát a többi embernél?

– Dehogy. 

– De ezt gondolta, nem?

– Maga gondolatolvasó? 

– Meglehet. A szülei hol vannak?

– Meghaltak sajnos.

– Mind a kettő? Elég gyanús…

– Benne voltak a korban. Régen betöltöttem a tizennyolcat.

– Azt látom. Használhatna valamit kopaszodás ellen. Hát a nőgyógyász? Vagy a szülésznő?

– Mire céloz?

– Kéne két tanú, aki igazolja, hogy megszületett.

– Már elnézést, de nem elég bizonyíték az, hogy itt állok?

– Ja, kérem szépen, nem hinném, hogy ez bármit igazol. Kéne valaki, aki akkor ott volt.

– Ha valaki, hát én ott voltam, mégiscsak az én születésemről beszélünk. Nélkülem be sem következik.

– Ügyesen csavarja a szót. De azt azért nem állíthatja, hogy bármire is emlékszik nullaéves korából. Éppen ezért lenne szükségünk két szavahihető, köztiszteletben álló szemtanúra, akik érett fejjel igazolhatják a történteket.

– Jézusom, feleségül ne vegyem?

– Igazán kedves, de jó ideje elváltam, és eszem ágában sincs újra házasodni. Amúgy sem az esetem, már megbocsásson. És talán a világ legcukibb kishölgye sem annyira örülne…

– Asszonyom, ez a tanú-dolog egy vicc. Nincs semmi értelme.

– Nem filozófiaórán vagyunk, hogy a dolgok értelmét firtassuk. Iskolázott embernek látszik, viszont úgy érzem, mégsem olvasta a rendeletet. Annyira tipikus! Ott van a falon! Ideje bőven lett volna rá hisztizés helyett. A legújabb szabályozás értelmében eddigi élete eddig leélt minden évtizedéből kell hoznia két feddhetetlen tanút. Így kizárhatjuk annak lehetőségét, hogy magát időközben kicserélték. 

– Kicseréltek? Hogyhogy?

– Nem olvas híreket? Komoly piaca alakult ki az ilyesminek, a nyomozó hatóság pedig egyelőre sötétben tapogatózik. Szervkereskedelem, embercsempészet, modern rabszolgaság, ilyesmi. Maga talán nem is az, aki. Hanem valaki más. Mi meg, remélem, megérti, nem adhatunk ki igazolást olyan valakinek, akinek kilétét nem látjuk törvényileg szavatoltnak.

– Hű, ezt de szépen mondta!

– Köszönöm, nekem is tetszett. Igyekszem, nem tegnap óta vagyok a szakmában. Várjuk jelentkezését, amint kellő mennyiségű tanút sikerül találnia. 

– Ez őrület!

– Nekem mondja? A tárgyi bizonyítékokról még nem is beszéltünk, azokat se feledje el mellékelni.

– A miket?

– Ott van az is, a rendeletben. Mondjuk levágott gyerekkori hajtincs, DNS-vizsgálattal. Kinőtt gyerekméretű fürdőnadrág retró-fotóval, melyen ön az adott gatyót viseli. Ujjlenyomat régi zongorabillentyűről. Átmulatott éjszakák emlékét és szájnyomokat őrző csikkek, talpas poharak. PET-palackba gyűjtött keserves munkahelyi verejtékcseppek. Levágott körömdarabok egy hamutartóból. Csipkedje magát! Bizonyítékokra van szükségünk, hogy ön intenzív létezéssel töltötte az elmúlt évtizedeket. Meg hogy pontosan az, akinek mondja magát. Akkor minden akadály elhárul az útból, és mi készséggel kiadjuk az anyakönyvi kivonatot.

– Ne vicceljen, hisz ez hónapokba is beletelik.

– Nagyszerű, legalább végiggondolja alaposan ezt a házasság-dolgot, és nem dönt elhamarkodottan. No, a viszontlátásra!

(Borítókép: Sebastian Kopp / EyeEm / Getty Images Hungary)