Díszítik nálunk a faluban a kálváriát, nincs saját plébánosunk, pénteken keresztút lesz. 

Ha 50 kilométert elautózunk Budapestről, egy másik világba érkezünk. Nem rosszabb ez semmivel, csak lassabb, takarékosabb, átgondoltabb. Az ajtókon virágdíszek, nárcisz, tulipán, virágvasárnap. Barkák. Még akár vidámabb is, legalábbis felhőtlenebbnek tűnik, mint a főváros rohanó, lüktető sokszínűsége. Szeretem a vidéket, szeretek ide járni, és sok időt töltök második otthonomban is: egy gyönyörű dunai, szigeti faluban. Országunk vezetése gondoskodik róla, hogy még az utolsó vidéki zugok is „paradicsomi” állapotban éljenek, háborítatlanul aludjanak. „Béke van.” Bármilyen kegyetlen ez a mondat, miközben a szomszédunkban népirtás van. A háború igazságtalansága épp ebben a feszült, robbanékony békében látszódik meg. Háború idején az emberek még jobban értékelik a békét, „béke legyen veled”. 

Ez a vidéki, csendes – a legtöbb fővárosi író számára igazából teljesen ismeretlen – világ alakítja ma a magyar politikát. A médiában tökéletesen láthatatlan politikáról beszélek, nem a százszor tematizált, agyonrágott topikról, például arról, hogy kié a média, és mi ma a média, kinek hány adása van, és azon mit sugároz – ez itt a béke szigete.  

Vannak barátaim a belvárosban, akik a Budapest Köztársaság mellett érvelnek, mások az ellenzék elzavarásáért szállnak gyenge harcba, de ez most mindegy is (lejárt áruk fóruma). Ennek ma földrajzi értelemben már semmi értelme, a társadalom ki-be ingázik, ha nem épp Bécsbe, New Yorkba, Dubajba vagy a Maldív-szigetekre megy, telefont nyomkod – szóval én biztosan nem szeretnék egy mesterséges, „globalizált” faluban élni, de elfogadom, hogy politikailag jelenleg ez a színtiszta igazság, hisz ez a társadalom megosztottabb, mint valaha a szocializmus bukása óta. Ez a város az országgal szemben áll. A falut kijátszották a főváros ellenében. Miközben a kormányfő a Duna-hidak feletti várban ül, udvartartása kint él, távol a mezőkön, az Alföldön vagy a dombsági zárt, bükki falvakban, Borsodban, Nyírségben.

Különösen egy mai magyar autokráciát nehéz kérdőre vonnia egy írónőnek, hisz még az új patriarchátus is megszállja azt, így számára még nehezebb követni a láthatatlan alkuk játékszabályait (amúgy ellenzéki oldalon is). Hogyan és ki irányítja épp a rendszert? Ki küldte ki a leiratot? Honnan jött a lé? Amit ma szabályzat szerint tilos, miért szervezzük meg okosban holnap? Kinek jár az elismerés? És ki lesz kidobva? Ki szervezi az ünnepet, mit mond majd a pap?

Egy 19. századi földesúr birodalmában élünk. A gömbölyű has nem különösebben feltűnő a falunkban. Sőt épp hogy gazdagságot, jómódot fejez ki. A has hatalom, pénz, bőség. A van mit enni politikai gyomra. Sonka és tojás, hurka és kolbász a gazdag húsvéti asztalon. A férfigyomor termékenység. Így néztek ki az Alföld gazdag urai; a pocak az uraság, amely magában foglalja a földbirtokot és a vagyont. A gazdagságot üdvözli és elismeri a nép, főleg, ha munkát ad, lehet osztani, csipegetni, vendégségbe menni. Ez már a bőség zavara. A kormányfő új neve a falunkban Robin Hood, mert a választások előtt szétosztja az uniós pénzeket. Telik most a családoknak sonkára. Ahol fellép, ott van mit enni, inni, és van jövő – senki se kérdezi, honnan jöttél, mehetsz és csatlakozhatsz. Ez a zárt társadalom, a maga szimbolikus szabályaival, egy valójában nyitott vidéki rendszer.

Csakhogy én a saját vakságomról akartam írni, az alvó énemről, ami egy képzeletbeli gecemáni kertben szunnyad a leleplezés és elfogás pillanata előtt, és fogalma nincs a valós történésekről.

Néhány hete a Rétságon, egy nógrádi kisvárosban jártam, ahol több órát töltöttem el a temetőben. És mivel egy cigány asszony nagyon kedvesen és hangosan megszólított, hagytam magamat sodródni, elkísértem őt a buszhoz. Egész úton mesélt, ez a mese pedig minden képében „igaz” volt, semmit nem akart elfedni, épp hogy nyíltan és direkten monda, amit szeretett volna. Sőt hangosan kiabálta. Örült, hogy végre valaki „városi” meghallgatta, miért szeret itt élni most is, hetvenévesen. A kommunisták 1989-es bukása után nem volt munkája, öt gyermeket tartott el, később pedig megözvegyült. Amióta a Viktor van hatalmon, azóta más a világ itt, idefigyelj! Viktort szeretik a cigányok! Na, tudod? – mondta mosolyogva. A Viktor, az jóember nekünk, ha hiszed, ha nem. És amikor megkértem, hogy indokolja meg túlfűtött szeretetét, azt állította, hogy ez az új szocializmus, az új Kádár-korszak: az jó a cigányoknak, vannak munkahelyek, vannak jó programok a művházban. 

Olyan bulik vannak itt, nahallod! Igaz, hogy a német multinacionális cégek hétévente távoznak, ha nem kapnak több adókedvezményt, de új cégek jönnek, és ha takarítónő vagy, állandó munkahelyed lesz. Kétszázötvenet hazahoznak a lányok, tudod-e? Itt Nógrádban minden nőnek van munkája, aki dolgozni akar.

Ez elég a megélhetéshez? Naná, januárban temettem el a nővéremet, úgyhogy nekem elég az élet. Elég a fiaimnak, itt mindannyian a Fideszre szavazunk, majd meglátjátok, mennyit nyernek!

Egy írónak nem az a dolga, hogy kusza politikai érveit terjessze a politikai pártok viselkedéséről. Talán ez is vakság lenne, ahogyan az is, ha a falvakban és kisvárosokban az élet és a gondolkodás városi, globalizált modelljeit keresnénk. Az ún. diverzitást (jaj!). Talán a természet közelségének lehetne tulajdonítani az egyenességet, az erkölcsösséget, nem, dehogy. Ebben az értelemben nincs különbség egy pesti utca tisztasága és egy falu vagyongyarapodása, lázadása és romlott, korrupt világa közt. (Mind lopnak.) De amikor hazamentem, folyton azt kérdeztem magamtól, hogy miért nem mondhatom azt, hogy a roma asszony tévedett. Vagy hogy vak. Igaz, ő egyáltalán nem kérdezte meg a véleményemet. Csak arra használt, hogy beszéljen valakihez, hogy megossza a tudását. Igenis igaza van – a saját vidéki életével kapcsolatban is. Kinek joga megkérdőjelezni, amit mond? Különösen akkor, amikor az ellenzék, amelyet éppen most szavaztak le az egész országban, évek óta be sem tette a lábát ezekre a helyekre, és nem üzent semmit virágcsokorral és csókkal, mint a győztes „Viktor”.

Az írás részletei a Süddeutsche Zeitung április 9-i hétvégi számában jelentek meg.

(Borítókép: Kovács Sándor / MTI)