Gyerekkorában sosem gondolkodott azon, hogy locsolkodnak-e a városi gyerekek, épp elég volt világnak az, ami Battonyán körülvette, így is voltak olyan utcák, amelyeket csak kamaszkorában fedezett fel, sőt volt, amikor apja Smena 8-asával a nyakában úgy eltévedt, hogy egy temetőben kötött ki, egy olyan temetőben, amelyről addig soha nem hallott.
Tágas vidék volt ez, egy élet is kevés lenne kiismerni, szóval eszébe sem jutottak a pesti locsolkodók, akiknek bizonyára ki sem kell lépniük a tömbházból, elég csak fel-le liftezni, és másfél óra alatt összejön a Túra Csepel ára.
Neki bezzeg útvonalterveket kellett készítenie. Először a közelben élő nagymamáihoz csönget be… És itt álljunk meg! Nem is volt csengőjük. Nem mintha luxus lett volna a hetvenes évek közepén, csak egyszerűen nem merült fel, hogy legyen. Elég, ha a szomszéd a csontos ujjaival megzörgeti az ablaktáblákat. Úgyis ott ül Pista bácsi a konyhában, egyik Kossuthról a másikra gyújtva, majd kikiabál, hogy ej, jól van, na! Pista bácsi a nagyapja, akinek nővérét, Matildot tizennyolc éves korában húsvétkor leöntötték egy vödör vízzel. Tüdőgyulladást kapott, és meghalt. Matildról is csak pár hete tud, miért nem meséltek róla a szülei korábban? Vagy említették, de már elfelejtette? Az meg hogy lehet?
Szóval, tágas vidék ez, és még tágasabb volt kisgyerek korában, amikor apjával és a nagybátyjával mintegy kötelékben járták körbe a számára kevésbé ismert rokonokat, akikhez egy évben csak egyszer, húsvétkor mentek el. Így aztán a fejében ugyanott állt Manci néni zöld sezlonja, ahol Teri néni szekrénye, benne a Hófehérke kirakóval. És volt valakinél egy üveg Club 99 whisky is, aminek olyan díszes volt az üvege, mint egy art déco csillár burája valami pártiroda dísztermében. Fejében összeállt a távoli rokonok berendezési tárgyaiból egy lakás, és mindig meglepődött, amikor megállt náluk kölnisüveggel a kezében. Így is épp elég volt, ami körülvette, mert hát hogy is ismerné ki magát Pesten, amikor eltévedne a békéscsabai Univerzál Áruházban is. Még Manci néni házában sem tudja, hogy merre nyílik a konyha.
És még csak az sem igaz, hogy ezen a tájon mindenki arra vár, hogy történjen vele valami nagy dolog, ahogy a homokszem is várja, hogy végre elérje a szél. Épp elég az, ami van, hiszen az is felfoghatatlan, hogy negyven éve a Táncsics és a Damjanich utca sarkán, a járda friss betonjába véste a monogramját, és az még mindig ott van. Épp elég az is, hogy tavasszal úgy kilombosodnak a fák, hogy néha azt sem tudja, melyik utcában jár. Télen viszont az ember orra is pihen, alig érez szagokat, majd hirtelen jön a tavasz, a gyöngyvirágkölni, a tojásfesték és a 8×4 krémszappan illata, a piros műanyag lapáton gőzölgő tyúk belének a szaga. De ott az udvari üstben főtt sonka illata is, és a kiskertek nedves földszaga. Illatornamentika. Minden négyzetméteren mást érzékel az orr. Szól a rádióban a mise, utána a Gondolat-jel, a rádió kulturális magazinműsora, közben hallja a doromboló macskákat is a vízakna mellett, amint a piros lapátról nekiállnak lakmározni a tyúk beléből. Az otthonosság nyugalma, a biztonság érzése. Még akkor is, ha nincs orvosi ügyelet, nincs gyógyszertári ügyelet, mert tudja: itt nem érheti baj.
A baj mindig máshol van. Máshol üti el az IFA a nyolcadikos fiút, aki először ült Simson motorjára, máshol akasztja fel magát a fiú, akit az anyja nem engedett el barátnőjével nyaralni Szanazugba.
Szóval, máshol van az a góré, ahol az a fiú felakasztotta magát a narancssárga műanyag madzagra. Ilyen narancs zsineg persze náluk is van, ezzel kötik be a zsákok száját, ezzel jelölik ki a kert szélét, mert senkinek sincs pénze kerítésre. Különben is, hogy tudna megfordulni a kertet szántó traktor, ha lenne kerítés? Hogy tudná menetből felszántani a szomszéd kertjét is? Na ugye. Van, aki lábtörlőt horgol ebből a zsinegből, más ezzel köti össze a kulcscsomóját, hogy aztán ott fityegjen fejmagasságban a kapuján. Bárhová be lehetne menni, mert mindenki a házszámtáblától jobbra, kb. két méter magasságban tartja a kapu kulcsát, egy rozsdás százas szögön. Idővel a narancsszínű madzagok kissé rozsdásak lettek, kicsit bolyhosok is, de még tíz évig így maradtak. Nem a madzagok koptak el, a zárak mentek tönkre, akkor lett lecserélve minden.
Húsvétkor azonban nyitva vannak a kapuk már reggel hétkor, mert az öregeket kora reggel elintézik az unokák, a vejkók, a nászok. Gyorsan túl lesznek a mamákon, akiknél mindig Kovács Kati szól, mindig az Egy hamvas arcú kisgyerek, mintha csak a nagyik kérték volna az unokák kedvéért. Írtak Újvidékre, a Szívküldi műsorba.
Vidéken más a fesztáv, más a mélységélesség, lehúzza a lábat a gumicsizma, ha ki kell menni az eső áztatta kertbe káposztáért. Olyan, minta űrhajós lenne, nehéz űrruhájában, mégis a súlytalanság állapotában, beleragadva a szőlőtőkék melletti sárba. És persze a szőlőtőkék is narancsszínű szalaggal vannak megkötözve.
A következő évben pedig már mindenki világoskék szalagot használt, bizonyára a téeszek ilyet kaptak, mindenki kéket hozott haza. Világoskékkel kötötték össze a teljes világot, világoskék madzagon vezették oltani a kutyákat is.
Mintha lenne egy rétegrend, ami megmutatja az emlékek geológiáját, ahogy a szántáskor előkerülnek a földből a narancssárga és kék madzagok és az egypengősök is. Akárhányszor is szántják fel a kertet, mindig lesz benne egypengős. Van egy tudás, amit nem lehet leírni egzakt módon. Ismerni a vidéket. Van egy biztonságérzés, mert ha egyszer már harminc kilométert is gyalogolt haza Lőkösházáról, szakadó hóban (mert a busz nem várta be a vonatot), akkor is haza kellett mennie. De a helyzet az, hogy élvezte, ahogy órákon át gyalogol, miközben a szántáson túli falvakból hallotta a kutyák vonyítását. Tudta, hogy nem lehet baj, mert ismerős tájon gyalogol. Az ismerősség, az otthonosság az, ami elviselhetővé tesz mindent. És ehhez köze van a húsvétnak is. Amikor a Somogyi utcában integet nagybátyjának kölnisüveggel a kezében, majd pár óra múlva Manci néninél újra találkoznak.
És amikor évek múlva Pesten kellett gyalogolnia néhány kilométert, az sem volt gond, meg sem kottyant neki. Vidéken felnőni beavatás. Intenzív kapcsolatban lenni az illatokkal, az anyagokkal, tudni, hogy milyen, amikor a Czene kocsmánál, a buszmegálló felett elrepülnek a közeli bányatavak mellett fészkelő vadkacsák. Majd buszra szállni, bekapcsolni a piros walkmant, amiben a Joy Division szól. Mindez immár a nyolcvanas évek közepén történt. És amikor húsz év múlva meglátott a Westend Starbucks kávézójában egy fiatal lányt Joy Division-pólóban, akkor nem Ian Curtis manchesteri tájképe jut eszébe, sem a Love Will Tear Us Apart klipje, hanem a vadkacsák, a bányatavak, a piros walkman, a busz padlóján elgurult Perion ceruzaelemek. Amikor húsvéti dekorációt látott a Massimo Dutti kirakatában, akkor a kredencekre ragasztott tojásmatricákra gondolt, és a kölniszagú, vastag sonkaszeletekre, a gőzölgő üstre az aranyesőbokrok mögött. És a vonatok műbőrszagára, a vonatokra, amik keresztülhaladtak téren és időn, Battonyán, Lőkösházán, Szabadkígyóson, Békéscsabán, Muronyon, Mezőberényen, Csárdaszálláson, Gyomán, Szolnokon át egészen Budapestig.
(Borítókép: Népviseletbe öltözött gyerekek és fiatal lányok húsvétkor 1982. április 5-én. Fotó: Tóth Gyula / MTI)