– Egyre lendületesebben kocogunk a teljes írástudatlanság felé – ütötte meg a fülemet egy elkapott mondat, miközben kávémat kavargattam a már-már anakronisztikus patináját hősiesen őrző budai presszó teraszán. A közeli asztalnál beszélgető két javakorabeli férfi már túl volt a kávéján, talán már élete delén is, sört ittak, és hozzá valami töményet. Az egyik tüske bizonyosan a nevezetes magyar gyomorkeserű volt. Nem folytatták a gondolatot. Vagy a beszélgetés lezárásának szánta a kijelentő, vagy átvezetésnek (ismertebb nevén cliffhanger – a szerk.), ahonnan legközelebb folytatják. Fizettek, és felkászálódtak az asztaltól. Ennek egy háromfős társaság nagyon megörült, mert leülhettek végre a felszabadult helyre. Ők már valami egész másról beszélgettek, magától értetődően alkalmazott anglicizmusokkal, melyeket a marketing világából a közbeszédbe szivárgott nem finnugor vagy török eredetű szavakkal fűszereztek.

Mivel még nem érkezett meg a barátom, akivel ott beszéltünk meg találkát, én is egy sörrel gondoltam enyhíteni a terasz társas magányát, de 

Pont most, a könyvhét előtt – dobtam be képzelt hallgatóságom számára egy ironikusnak gondolt poént, és képzelt hallgatóságom udvariasan velem nevetett. Ezért kényelmesek a virtuális barátok. Tulajdonképpen ezt teszik az írók, mióta valaki először kitalálta, hogy lejegyzi gondolatait, mert úgy gondolta, azokat majd mások is elolvassák. Elképzelt egy képzeletbeli hallgatót, és leírta, amit elmondana neki, jobb esetben nekik, a többi majd kiderül. Ezt az eljárást Hamvas Béla például nonszensznek tartotta. Onnan tudom, hogy ő is leírta, és talán jókat mosolygott a helyzet végtelen ellentmondásain, amikor elképzelte az olvasót, akivel együtt röhögnek. Az egyik vele röhögős én lettem, miután egy nyíregyházi könyvesboltban hosszú évekkel azelőtt, hogy kiengedtük az endékásokat Ausztriába, megpillantottam a Karnevál frissen megjelent kétkötetes, sárga kiadását. Ezt Pesten pult alól se tudtam megszerezni, és miután megvettem a vonatjegyet, boldogan falni kezdtem, akár értettem, akár nem. Valami azért csak megmaradt.

Akkoriban így mentek a dolgok, ez volt a természetes. Az emberek olvastak, mert nem lehet mindig inni, rádiót hallgatni vagy meccset nézni. A bulikban, kocsmákban és egyéb társas helyeken többnyire szóba is került, hogy ki mit olvasott, látott, hallott éppen.

Erre azt mondta a haverom, aki közben megérkezett, és nosztalgiázás közben gyakran felidézi, hogy a legjobb nőket könyvtárban ismerte meg (pedig ilyen szempontból is van mire nosztalgiáznia), hogy tanárként megerősíteni és cáfolni is hajlandó a szépen cseperedő új-analfabetizmusról szóló tézist. Cáfolja, mert az ő diákjai igenis olvastak. Igaz, hogy már tíz éve nem tanít a pesti elit gimnáziumban.

Az is tény – szögeztük le megerősítésként –, hogy ma már alapvetően az online tartalmak segítenek abban, hogy valaki tájékozott és széles látókörű embernek tűnjön szűkebb és tágabb környezetében.

Oké, persze, de akkor mi lesz? Nekünk még természetes volt, hogy a mesekönyvek, ifjúsági és kalandregények hősei – mondjuk ki, Winnetou és Old Shatterhand – rendes srácok voltak, tudták, hogy a világban vannak megkérdőjelezhetetlen értékek. Shatterhand, ha lehetett, inkább bokszolt, mint lőtt, viszont rézbőrű testvére – ha ilyet ma még le szabad írni – vagy Old Firehand, de még Droll néni is főleg a puskáját használta a jó ügy érdekében. Imádtuk a kalandjaikat, és közben a fejünkbe verték, hogy jónak kell lenni, mert a rosszak ráfagynak, és különben se menők. Aztán jött a zűrös ifjúság és vele a veretes szépirodalom. Abból meg azt tanultuk, hogy inni, lecsúszni, elbukni szabad, de hülyének lenni nem.

A gondolkodás jogához való ragaszkodás tele van arisztokratikus allűrökkel, hiszen teljesen mindegy, hogy egyetemi aulában vagy a Kétlyukú borozóban cserélnek eszmét azok, akiknek megosztandó gondolataik vannak, ha valaki konstans hülyeségeket beszél, blöfföl vagy hazudik, azonnal kiszorul a jobb társaságból.

A gondolkodásban pedig, szögeztük le a barátommal, óriási és magától értetődő segítség, ha kiemelkedően okos emberek – és az írók között akadnak ilyenek bőven – gondolatairól értesülünk. 

Arra vonatkozóan, mire is képes a gondolat, a mi kultúránkban évezredek óta a hieroglifák, tekercsek vagy kódexek jeleit ismerő beavatottak, a könyvnyomtatás elterjedése óta pedig szinte mindenki számára elérhetően az írott szavak tanítanak.

A nyelv maga a gondolkodás, hiszen alapvetően szavak és mondatok segítségével tudjuk megfogalmazni mindazt, amit a világban tapasztalunk. A zeneszerzők, képzőművészek, fotósok, táncosok és hűséges szemű kiskutyák persze nonverbális eszközöket is bevetnek, de ezek a kommunikációs formák talán nehezebben definiálható információkkal szolgálnak, mint egy informatika-tankönyv vagy a Micimackó.

Swift, Madách, Örkény, Orwell le is írta, és még rengetegen, milyen lehet az a jövő, ahol nem gondolkodnak az emberek. Ezekben a sivár világokban a gondolat arisztokratáit elűzik, vagy a szellemi proletárrá alázott tömegbe olvasztják a természetes érveket eltorzító kötelező demagógia plusz némi hatásos diktatúra segítségével. Hogy ez kinek és miért fontos, azt magyarázták már ideológiával, de alapvetően pénztári szempontokból is így praktikusabb.

Jó a net – szögeztük le –, bár ott már valóban tetten érhető a virulens szellemi analfabetizmus. Nem is feltétlenül az írások átlagos színvonala miatt. Nagyon mélyre kell ásni a valódi tudásért, feltéve, ha valaki el szeretné különíteni a propagandát és marketinget a valóságtól. Erre egyre kevésbé vagyunk képesek, hiszen maga a rendszer vált olyan bonyolulttá, amit csak az arra külön kiképzett, bizonyos titkokba beavatott virtuális papok képesek megérteni. Ők meg vagy megtartják maguknak a titkaikat, vagy annyit árulnak el belőle a tudatlan tömegnek, amennyit jónak látnak.

Azt se tudjuk már eldönteni, hogy mikor átrágjuk magunkat egy méretes szeméthegyen, elérünk-e a valódi tudáshoz. Valaki kell, aki ezt elmondja nekünk. Ilyen netpapokat találunk is. Így válik szinte minden ismert vallásnál hatásosabban irányítható közvélekedést formáló erővé a világháló. Ott van valahol az az elképzelhetetlenül sok valódi információ, de egyre nehezebb rátalálni. Hiába olvasunk, valaki kell, aki a virtuális templom falára rajzolja, vagy online szószékről a fejünkbe tömi, hogy milyen tudásban higgyünk.

A lapos földben hívőkön nevetünk, de arról már diplomás orvosok és egyetemi tanárok is véres vitákat folytatnak, hogy milyen oltással és hogyan védekezzünk a Covid ellen. Úgy tűnik, bármilyen állításhoz elő lehet rántani egy brit tudóst vagy száműzött orosz akadémikust. Ott az internet, ahol minden van, mégis egyre gyanúsabb, hogy fogalmunk sincs semmiről. Illetve van: 42. Köszönjük, Douglas Adams.

(Mint tudni lehet, D. A. galaktikus útikalauzában kiderítette, hogy a Föld, beleértve minket, Keanu Reevest és az itt elképzelt Yoda szülőbolygóját is, nagyjából egy jókora számítógép, amit azért építettek, hogy megmondja, mi ez az egész. A válasz pár millió év alatt – ami az időutazás miatt amúgy is értelmezhetetlen – megszületett. A gép közölte, hogy negyvenkettő, de amikor megkérdezték tőle, hogy oké, de ez mit jelent, túlterhelés miatt lefagyott a rendszer. De lehet, hogy csak dolgozik a válaszon. )

Ennél a pontnál kértünk még egy sört, és megállapítottuk: idén is lesz könyvhét. Jó lenne persze újra egy filléres regénytár, mert nem is olyan lassan luxussá válik a nyomtatott irodalom birtokló nyomon követése. De erre való a könyvtár. 

(Borítókép:  Kiss Gábor / MTI)