Az ukrán pincérrel mindennap találkozom. Mosolyogva, kissé talán szertartásosan köszöntjük egymást, és kölcsönösen úgy teszünk, mintha nagyon is örülnénk a viszontlátásnak.

Mint mondtam, kissé szertartásosan köszöntjük egymást. Ez azt jelenti, hogy mindig meghajolok, ezzel jelzem, megtisztel, ha fogad engem. Közben pedig a koromhoz illően tartózkodóan, de egyértelműen mosolygok. Ne gondoljon senki valamiféle széles mosolyra. Inkább csak visszafogott, majdnem félénk ez a mosoly, de azért szemmel jól látható.

Ő, a pincér, a szolgáltató, neki kellene tehát jobban örülnie. Mégis én vagyok az előzékenyebb. Ő csak elfogadja, hogy éppen annyira lelkesedem érte, amennyire lelkesedem.

Kissé testes az ukrán pincér. Mondhatnám azt, hogy kövér, de ez nem fejezné ki igazán, milyen is ő valójában. Van neki teste, ez kétségtelen. Amolyan erőteljes teste van. Tömör. Ez a legjobb szó rá. Igen, tömör az ukrán pincér. A megjelenése majdnem robusztus. Csak azért nem mondanám robusztusnak – micsoda egy szó ez is! –, mert nem igazán magas. Nem lehet több 165 cm-nél. Jómagam 178 cm vagyok, és érzékelem, hogy jó tíz centivel biztosan alacsonyabb nálam.

Manapság nem szívesen beszélünk a testről mint olyanról, mintha valami szégyellnivaló lenne abban, hogy létezik a testünk, és annak vannak sajátosságai, úgymint kiterjedése, mérete, izomzatának milyensége, bőrének színe – ez ma már szinte tabutémának számít – és egyáltalán az állaga, egészségi állapota, és még sorolhatnám. Pedig jól tudjuk, hogy a testünk tulajdonságai kihatnak mentális állapotunkra, teljesítőképességünkre, mindennapi életvitelünkre.

Nos, az ukrán pincérnek erős és vastag combjai vannak, és meglehetősen nagy – nem aránytalanul nagy – fenékkel is bír. A nagy méretű, de nem aránytalanul nagy fenék látványa inkább vonzó, mint kellemetlen, ami talán az ukrán pincér életkorából is adódhat. Ránézésre a pincér nem lehet több 28-29 évesnél, maximum 30, de annál nem több semmiképpen.

A fenék és a comb méretei után, amelyek, ismétlem, arányosak, és a látványuk nem kellemetlen, teljesen természetesnek tűnik az ukrán pincér melle, annak mérete. Nagyok ezek a mellek, láthatóan helyet követelnek maguknak a nap alatt, ahogy szokták volt mondani a régiek, nagyságuk és kerekségük kétségtelenül felkeltheti a szemlélődő figyelmét. Nem mintha a mellét kihívóan közszemlére bocsátaná az ukrán pincér, nagyon is szemérmesen, minden dekoltázs nélküli, diszkrét pulóverbe csomagolja be mindazt, ami az ő teste, mégis, a méretek és az arányok legalábbis tiszteletet és ezáltal figyelmet is keltenek önmaguk iránt.

Az ukrán pincér tehát a női nem külsődleges jegyeivel bír, bátran kimondhatjuk, hogy az ukrán pincér nő. De ennek a továbbiakban szinte semmilyen jelentősége nincsen.

Minden este találkozom vele, abban az étteremben vacsorázom ugyanis, rendszeresen, ahol ő a főpincér. Az étterem meglehetősen drága, nem is engedhetném meg magamnak azt a fényűzést, hogy ilyen helyen egyek, de vannak nagyvonalú vendéglátóim, akik kifizetik helyettem a vacsorámat. Úri dolgom van, mondhatnám azt is. Úri dolgom egy idegen városban, egy idegen országban, messze az otthonomtól. Messze Kelet-Európától és messze az ott éppen zajló háborútól. Persze, az „éppen” szó kissé eufemisztikus. Mikor is nem zajlott háború Európa keleti felén?

Az első találkozásunkkor feltűnik kiváló angoltudása. Egyszersmind feltűnik az is, mennyire világos, már-már tejszerű az arcbőre, a haja is inkább szőkés, mint barna, bár inkább csak seszínű, tudatomban annak világos árnyalata marad meg. Mivel az Ibériai-félszigeten, az óceán partján levő kisvárosban vagyunk, ezért mind az angoltudása, mind a testi tulajdonságai, különösen a bőrének és a hajának színe elüt attól az átlagtól, amivel itt, ezen a településen nap mint nap találkozom. Az a homályos gondolatom támad, hogy nem idevalósi, netán angol vagy ír, már ami a nemzetiségét illeti.

– Bocsásson meg, Maga angol? – kérdezem a második este, amiközben kiszolgálja a vacsorámat. 

Zavartan elmosolyodik.

– Nem – válaszolja, de adós marad a folytatással. A zavara arra késztet, hogy tovább kíváncsiskodjam:

– És, megkérdezhetem, honnan való?

– Ukrajna – mondja, aztán gyorsan hozzáteszi: – Már húsz éve itt élek, ebben a városban.

Úgy mondja mindezt, hogy értsem, nem most jött el onnan, Európának abból a részéből, ahol háború van. Nem most menekült. Már húsz éve itt él. 

Szinte védekezik.

– Igen? – kérdezem. A hangomban öröm vibrál, mutatni akarom, milyen boldog vagyok, hogy itt, Európa nyugati csücskében igazi, hús-vér ukránnal találkozom. – És Ukrajna melyik részéről? – folytatom a faggatózást. Ezzel talán azt akarom bizonyítani, tudom, Ukrajna igen nagy ország, és vannak olyan megyéi, amelyeket elfoglaltak az idegen megszállók. A kérdéseimmel valójában magam akarok reflektorfénybe kerülni, és ezt érzem is. Meg pontosan érzem azt is, hogy a viselkedésem nem helyénvaló.

– Nem különösebben érdekes – mondja. – Egy kis falu – teszi hozzá, és váratlanul otthagy.

Ahogy már említettem, mindennaposak a találkozásaim az ukrán pincérrel. 

Esténként abban az étteremben vacsorázom, ahol dolgozik. 

És talán nem is sejti, hogy bennem is van feszültség. Hogy én is elbizonytalanodtam, megtudva azt, hogy honnan is jött. Lehet, hogy ezért barátságtalan velem? Mert sejti, hogy én is? Hogy valahonnan onnan? Ezért utál? Vagy csak beképzelem mindezt?

Változatlanul barátkozni próbálok vele. Finoman, óvatosan. Valami miatt biztosan neheztel rám, és ez a neheztelés zavar. Szeretném, ha barátságosabb lenne, ha a kapcsolatunk javulna kicsinkét, bár nem is tudom, miért szeretném ezt. 

Az a sejtésem, hogy a köztünk meglévő feszültségnek van mögöttes oka, és az okot szeretném kideríteni.

– Borzalmas ez a háború – mondom neki az egyik következő alkalommal, miközben elém teszi az evőeszközöket, amelyekkel majd elfogyasztom közepesen átsütött marhaszeletemet. – És hadd mondjam el Magának, hogy teljes mértékben magukkal vagyok. Biztos vagyok abban, hogy az oroszok vereséget szenvednek. Csak idő kérdése.

Bizonytalanul mosolyog. 

– Gondolja? – kérdezi aztán, és egy pillanatra találkozik a tekintetünk. 

– Igen, igen – válaszolom. Szinte belekapaszkodom a kérdésébe. – Putyin egy őrült, ezt az egészet elkezdeni elképesztő ostobaság volt! A XXI. században háborút indítani Európában, teljes képtelenség!

Az ukrán pincér néz maga elé, halványan mosolyog. Aztán megigazítja a villámat meg a késemet az asztalomon, kicsit bólint, majd ismét otthagy.

Lehet, hogy orosz? Ez jár a fejemben. Nem sokat tudok Ukrajnáról, az ország történelméről, lakóiról. 

Lehet, hogy orosz!, mondom magamban, és ezért nem fogadta igazán komoly szimpátiával mindazt, amit elmondtam. Igen, ez is lehet.

– Mindenben együttérzek Magával – szólok hozzá legközelebb. – És annyira szeretném, ha végre béke lenne. 

Nem válaszol.

Napok telnek el így. 

Aztán eljön a pillanat, amikor mégis javul a viszonyunk. Úgy tűnik, kezdi megszokni a rendszeres jelenlétemet. 

Meg a rendeléseimet is. 

– A szokásos fehérbort? – kérdezi az egyik alkalommal, és mosolyog. Ezen az estén, úgy tűnik, kissé felszabadultabb, mint korábban. Valamiért jobb a hangulata.

– Egyszóval, húsz éve itt él. Akkor még egészen kicsi lány volt, amikor ebbe az országba érkezett. A szüleivel, gondolom – mondom neki, miközben kitölti a chardonnay-mat. Szinte aranylóan csillog ma a bor.

– Ó, igen, akkoriban kezdtem az iskolát – mondja vidáman. A kapcsolatunk egészen baráti.

Alkalmasnak érzem a pillanatot. Most talán beszélhetek arról, mi az, ami nyomaszt. Ami bennem feszültséget okoz.

– Valamit el kell mondanom.

Csodálkozva néz rám. Vendég vagyok, akit ki kell szolgálnia. Mi lehet az, ami miatt a vendég zavarban érzi magát?

– Tudja, Budapestről jöttem.

A tekintete bizonytalan, mintha eltűnt volna belőle a jókedv. Vagy csak én látom így?

– De teljes mértékben magukkal vagyok! Higgye el. És azt kívánom, győzzenek. És elítélem mindazt, amit az oroszok tesznek. Az agressziót, meg mindent. Higgye el.

Olyan, mintha védekeznék.

Kicsit hallgat.

– A politika mocskos dolog – mondja aztán. 

Mondom, mindennap találkozom az ukrán pincérrel. Hetek óta, minden este. És nem változik semmi.

Ugyanolyan, mint a kezdetekben. Kicsit távolságtartóan mosolyog, amikor meglát. És előzékenyen ki is szolgál. 

A teste ugyanúgy tömör, amilyennek megismerkedésünkkor láttam. Majdhogynem robusztus. A haja is világos, mondhatni, seszínű. 

Látszólag tehát minden a régi. Legfeljebb az arca. Mintha fáradtabb lenne az utóbbi napokban. 

Igen. A tejfehér arca nagyon is fáradtnak tűnik.

(Borítókép: John Cobb / Bloomberg / Getty Images)