Senki se gondolta, hogy egyszer csak szembe fog jönni a halál.
A zarándokok nagy buszba zsúfolódtak, lábuknál csomagok, szendvicsek, üdítők, és zötyögtek, keresztül a határokon. Mint hálóban a halak, egymás hegyén-hátán, hortyogás, nemalvás, térdfájás. Csörögtek a rózsafüzérek, asszonyunk, Szűz Mária, könyörögj érettünk, nappali tájak, esti tájak, benzinkutak, füstös kis viskók, üvegpaloták, szupermarketek, szürke-nagy sziklák, lusta-zöld vizek, hidakon át a mélység fölött. Az Úr jósága, hogy élünk a földön, Szentlélek, jöjj, lobogó láng.
Az imaszándékok, mint legyecskék, zümmögtek a mikrofonba, fiamért, jaj, el ne váljanak, édesanyám nagyon beteg, egy fájdalmas kapcsolatot hozok az Úr elé, kővé fagyott a szívem, bár felolvadna, unokaöcsémért, férjemért, élő és halott rokonokért, irgalmazz, Uram.
Zuhanó repülőgépen nincs ateista, zarándokbuszon sincs, a hátul ülők sikoltoznak a szerpentinen, mert a kanyarokban a busz fara kileng a mélység fölé, a semmi fölé, a halál fölé.
Ott leskelődött a halál, mikor a Krizsevácra másztak felfelé, kőgörgeteg mindenütt, élesek és szúrósak, millió lépéstől kifényesedett sziklák, szuszogás és izzadás, csilingeltek a kövek a láb alatt, billegtek a bokák, reszkettek a térdek, a botorkáló botok, Uram, irgalmazz. Jöttek a stációk, Jézust megostorozzák, éles csontszilánkok lehántják a bőrét, látszik az élő hús, kortyolnak a gigák PET-palackból, ki szent kereszted által megváltottad a világot.
Sokan mezítláb másznak, csordul a vér, horzsolódik a bőr, vörös por színezi a bőrt, csupa Gucciba öltözött kis hölgyek piros lábkörme, felsebzett férfitappancsok, egyik néninek lemegy a cukra, kap rágcsálnivalót, cipőtalpa is leválik, két férfi hordozza, Krisztust tövissel koronázzák. Uram, te nem hősiességet, hanem hűséget vársz tőlünk, öleljük magunkhoz a bűneinket, ne legyőzni akarjuk azokat, hanem segítségeddel fölébük emelkedni, egy kis gyümölcszselét vagy kekszet valaki a pihenőnél?
Szakadozik a hangosbeszélő, üdv… légy… ria… mmel teljes… eveled… Az arcokon gyűrődő fájdalom, égre emelt karok, Jézust a keresztre szegezik, hát én, Uram, kőszívemmel mennyi könnyet törültem fel? Miből élünk, ha jön a tél? Hogyan szabadul meg sógorom az alkoholizmustól? Egy kicsi gyerek miért lesz leukémiás? Mivel rosszabb ember, aki ma meghal, mint aki bűnöző, és kilencven évig él? Felelj, Uram, utad, Jézus, veled járom!
A csúcson a hófehérre meszelt kereszt felelete, vízszintes és függőleges, keresztrejtvény, éjszaka kivilágítva lebeg a fekete mélység felett, a semmi felett, a halál felett a magasban, a szállodaszobából látni. Mirko és Luka hozzák a tálakat, fasírt és sült krumpli, rizibizi és almás süti. Minden parkolóban csikorogva fékez egy autó, csomagtartóból frissen szüretelt mandarin, szinte a kertből, csak öt euró, jólesik a zarándoknak, kotyvasztott italok, diólikőr, levendulaméz, meggypálinka, tessék, tessék! Bazárok, szobrocskák, szentolvasók színes gyöngyökkel, Mária mosolya pólón, vászontáskán, kis füzeten, vegyék, vigyék, horvát focimez, feszületek és nyakláncok minden mennyiségben, több gyöngy lóg itt láncra fűzve, mint a világ tengerpartjainak összes homokszeme, Uram, irgalmazz.
Gábor kopaszra nyírt fiatalember, elmeséli az életét, rossz társaságba keveredett, pénzmosás, autókereskedelem, hasadóanyagok. Húsz kilóval több volt még akkoriban, csupa izom, szórakozóhelyen tartott rendet, csúnyán összebalhézott néhány, lányokat futtató alakkal, verekedés lett, rendőrségi ügy. Van szép családja, egy fiú, egy kis hercegnő, néha látja őket videóchaten, ha majd összeszedi magát, tán személyesen is. Drogok, lányok, alkohol, éjszaka, ment minden ezerrel. Bebiztosította magát, leszerződött a Sátán és Társa Kft.-vel, ahogy azt kell, vérrel, pénzégetéssel, esküvel. Meg is lett mindene, gyors, nagy autók, jakuzzi, medence, luxusvilla, dőlt a lé. Közben padlóra került, kivolt idegileg, a rendőrök a nyomában lihegtek, és bármennyije volt, nem volt boldog, csak vérzett a szíve, csorgott belőle a halál.
Akkori barátnője ráparancsolt, mars, be az autóba, irány Bosznia, a híres zarándokhely, mars fel mezítláb a Krizsevácra.
Nekivágott, hogy kiégessen magából mindent, ami rossz, a misén összeesett, elájult, hányt, összefüggéstelenül hörgött. Jön Tonio atya, az ért hozzá.
Meg is birkóztak egymással, a démon már első alkalommal köhögésre ingerelte az olasz papot, Gábornak meg égette a bőrét a szenteltvíz. Szétvert egy gyóntatószéket, kirúgta az ajtaját, ökle csuromvér volt, beleszakadt a rácsba, ahogy csépelte. Tonio atya megitatott vele fél liter szenteltvizet, alig ment le, már jött is vissza, kátrányt okádott a mosdóba a fiú. A rózsafüzér lett a mászókötele a semmi felett, a sötét felett, a halál felett. Mindennap megy misére, esőben-sárban fel a hegyre, nincs más. Hogy megéljen, nyitott egy gyümölcs- és zöldséglébárt, cékla, banán, narancs, alma, van minden. Hajnalban jár ki a nagybani piacra, néha forralt bort is főz, volt, hogy papokkal, apácákkal kóstolgatták éjfélig, dalra is fakadtak.
A misén szemtől szembe megmutatta magát a halál. Miklós, egy zömök, hatvanas fickó lefordult a székről, és nem adott életjelet. Kicipelték a tömegből, pofozgatták, felesége szólongatta, apukám, hallasz?, válaszolj, kelj fel! Ahol nap nap után öt-tízezer ember imádkozik együtt a téren, ott van mentőállomás, jöttek, indították az újraélesztést. Apuka pocakja lüktetett, élettelen mellkasát pumpálták, váltották egymást a piros ruhás egészségügyiek, izzadtak, lihegtek, az nem lehet, apuka, kelj fel! Itt, ahol annyian gyógyulnak meg, itt, ahonnan reménnyel, élettel telve térnek haza ezrek, itt kell elbúcsúzni? Ne hagyják abba, ne mondjanak le róla, apuka, hallasz, ugye, hallasz?, várnak a gyerekek! Defibrillátorral is próbálták, keze-lába az égnek csapódott, a mellkasát pumpálták, újra meg újra. Ne hagyják abba, apukám, ne hagyd abba! Húsz perc elteltével nincs mit tenni, hordágyra tették, egy-két-há, hórukk, értse meg, asszonyom, megtettünk mindent.
Isten szándékai kifürkészhetetlenek, imádkozzunk Miklós testvérünkért, akit itt, most magához szólított az atya. Vajon mi készen vagyunk a nagy találkozásra? A halottaknak könnyű, elröppennek, levetik a test kabátját, szabadon szállnak az űrben. Nekünk, élőknek nehéz, birkózni a miértekkel, megfelelő koporsószínt választani, megmondani telefonon a gyerekeknek, várni őket a reptéren, hogy utoljára megnézhessék. Miklós zarándokútja véget ért. Isten tudja, meddig tart a miénk…
(Borítókép: A katolikus hívők a keresztnél imádkoznak 2020. augusztus 15-én. Fotó: Damir Sagolj / Getty Images)