A karácsony többek között a szülői házat jelenti, anyád legyőzhetetlen mosolyát. Ha él, akkor vár, azaz: menni kell. Ez számára ugyanolyan természetes, mint az, hogy cipősdobozba szalmát tesz, elkészíti a betlehemi jászolt, a kis Jézus egy cső kukorica. A macska azonnal felfedezi magának, belefekszik, dorombol. Hazamész, haza kell menni, ahogy mindenszentek idején is otthon a helyed. A temetőben a sírokra helyezett virágokból és a mécsesekből mindenki megállapítja, melyik rokon előzte meg őt. 

Ha már elkerültél otthonról, és diploma van a zsebedben, megpróbálod kitalálni magad. Nem akkor, amikor kamasz vagy, hanem akkor, amikor már azt hiszed, felnőttél, és hogy innen már nem változol. Akkor megy vérre, amikor igazán magadra maradsz. A tizennégy éves kollégista nincs egyedül, az egyetemista szintén nincs egyedül, velük vannak az álmaik. Szinte beleszédülnek abba a gondolatba, hogy milyen végtelenül sok idejük van még hátra, és hogy még bármi lehet belőlük. Te is beleszédülsz a végtelenbe, abba, hogy nem zárult le semmi, hiszen a végtelen tengernek sincs ajtaja, amivel be lehetne zárni. Csak hallod a hullámzást, ott zúg a messzeségben. 

Elkerülsz a nagyvárosba, nem akarsz otthon maradni, ahol az utcák egykori helyét az jelzi, hogy járdalapok futnak a semmibe, amit kitakarnak az akácok, az ostorfák, az aszat, a mura, a paréj. Ahol még ötven éve betonkeverő zúgott, ott most csak a fácánok neszezése hallatszik. Feljönni a nagyvárosba, azaz vállalni a magányt. Akkor is, ha már eleve vannak barátaid, ha fél év alatt több embert ismersz meg, mint addig életed során összesen. Minden olyan, mint a titkosírás a Sándor Mátyásban, amikor Zirone és Sárkány a megfejtésen töri a fejét.

Nincs sablon, nincs biztonság, csak újabb és újabb szükségállapotok vannak. Villanyradiátorral fűtött padlástéri lakás. A záróvizsgák, a diplomavédések stressze után újabb hadgyakorlat: találni albérletet, találni munkát. Jönnek kényszerpályák, a fölösleges évek, amikor azzal telik az idő, hogy pénzt keresel, és tíz kilométert buszozol egy kitört ablakkerettel, mert az egyetlen üvegest, aki felvette a telefont, Rákospalotán találtad. 

Van időd a buszon arra, hogy kitaláld magad, ha már a kamaszkorban, az ifjúkorban nem sikerült. Ki kéne találni például a karácsonyt. Előtte viszont ki kéne találni egy sima vasárnapot. A kis ünnepeket. Mi legyen az ebéd? Milyen az, hogy semmi nincs? Veszel Vegetát. Milyen az: megtanulni főzni? Egyedül, egy személyre. Rakj-e ki szalvétát? Vegyél-e bútort? Örök darabokat, vagy olyanokat, amelyeket ott tudsz hagyni, ha menni kell? A nagy kérdés azonban mindig az: vegyél-e saját karácsonyfát? 

Akkor is, ha hazautazol, és otthon, a jéghideg előszobában te díszíted fel a fát. Eddig is te aggattad az ágakra a fényüket vesztett bordó gömböket, és még egy ideig te fogsz díszíteni. Két otthon, két fenyőfa. Mikor díszítsd a sajátodat? 23-án? Vagy 26-án, amikor visszautazol? Inkább 23-án. Utazni haza, és bízni abban, hogy Lökösházánál egyszer az életben bevárja a busz a vonatot. Nem várja be. Kezedben az ajándékokkal teli IKEA-s táskák, hátadon a hátizsák tele könyvekkel, pedig egy is elég lenne. Abban az időben még nincs laptop, helyette könyveket cipelsz, és nekivágsz Lökösházán gyalog a még hátralévő közel harminc kilométeres útnak. Addig 220 kilométert vonatkoztál. Hányszor is volt ez? 

Tényleg olyan szépek a húszas éveid? A kilencvenes évek úgy lettek semmivé, ahogy a kutyaugatások a távoli tanyák és téeszirodák között, túl Lökösházán, valahol Kevermes előtt. De megnyugtat a tél akusztikája. Tudod, hogy nem fogsz megfagyni, mert az ember nem fagy meg becsomagolt karácsonyi ajándékokkal a kezében, csupa svéd tárggyal a sárga táskájában. Aztán felvett egy autó, hazaértél. Egyszer sem gyalogoltál nyolc kilométernél többet, még csak meg sem fáztál soha. Aztán először a hazajáró barátaidnak lett kocsija, később neked is, csak közben eltelt várakozásokkal és unalmas utazásokkal tíz év, hónod alatt az ablakkerettel, és még mindig egy helyben álltál. 

Az évek során azért néhány négyzetméterrel nagyobbak és melegebbek lettek a lakások, amelyekben laktál, nagyobbak lettek a fenyőfák. Lett saját otthonod, lett saját karácsonyod is, volt, hogy már a fát sem egyedül díszítetted. Túl sok év telt el fölösleges várakozásokkal, azzal a reménnyel, hogy egyszer majd igazán nagy és fényes lesz a fenyőd. De csak teltek az évek, ahogy otthon mondanák: elment pocsékba. Olyan volt az egész, mint egy félig feldíszített fa, amelyre nem aggatták fel a szaloncukrokat, dobozostul kerül az édesség a fenyő alá. Voltak félbehagyott évek, jórészt ilyenek voltak. 

Karácsonykor mindig hazautazol, és a szülői házban mindig ugyanúgy párásodik be a konyha ablaka, ugyanabban a sorrendben állnak a Kincses Kalendáriumok a jéghideg előszoba könyvespolcán, ugyanabban a szögben áll a hamutartó is, benne a rozsdás rajzszögekkel, ahogy két hónapja hagytad. Semmi nem változik, miközben a városi életedben szinte minden. Új lakások, új munkahelyek, új emberek, de a szülői házban még ugyanaz az egyiptomi elem működteti a madárénekeket imitáló faliórát, ami szintén bepárásodik a leves gőzétől, ahogy az ablakok is. 

Mintha láthatóvá válna az idő, az idő anyaga. Az anyagszerűségét még a rozsda is megmutatja a rajzszögön, amit már soha nem nyom senki a falba, de nem dobják ki, hátha jó lesz valamire. A karácsonyfán is látszik a múló idő, egyre több angyalhaj ragad a hógömbök akasztóiba, amelyeken szintén megjelentek a rozsdafoltok. A szülői ház karácsonyfája a gyerekkor emlékműve, az első saját lakás karácsonyfája pedig könyörtelenül világítja meg a fiatal felnőttkort, míg a saját gyerekeidnek állított fa már csak róluk szól, nem rólad. A fa, amely működésbe hozza a csodát. Megvilágítja a biztonság terét, hogy legyen igazodási pont, hogy onnan mérjünk ki mindent, a fényerőt, a türelem és a figyelem erejét. 

Milyen hőmérsékleten, meddig bírja a tűlevél, és ez a hőmérséklet hogyan aránylik ahhoz a három évtizeddel korábbi december 26-i hajnalhoz, amikor Orosházára érve veszed le a sapkádat, reggel hétkor, már Kecskeméten a kabátot, és közben az ablakból kipillantva látod, hogy minden olyan lassú, hogy a házak kéményei fölött megáll a füst? Minden karácsonyfadíszről más emlék villan fel, néha a teljesen elfeledett, elveszett évek egy-egy pillanata is, de ezek olyan gyorsan tűntek el, mint az egyiptomi ceruzaelemek a busz olajos padlóján, amikor Inárcs magasságában a walkmanodat piszkáltad. Leestek, mert, majd elgurultak az átmelegedett buszon. 

A szerző író, költő.

(Borítókép: GHI / Education Images / Universal Images Group / Getty Images)