Ágica olyan volt, mint a legtöbb elhanyagolt, középkorú nő.
Megszállott anya, mondogatták róla az ismerősei. Ha a vulkánokról, vagy ha a világbékéről is volt szó, ő rögtön szerét ejtette, hogy a kislányáról-kisfiáról áradozzon. Hogy mit ettek, mit ittak. Mi a kedvenc sorozatuk. Milyen ételallergiájuk van. Hogy hogy szerepeltek az úszóversenyen. Marci és Kitti hol nyolc-kilencévesek voltak, hol középiskolások – tiszteletlen, lakli kamaszok, akik nincsenek tekintettel az anyjukra… Pedig ő, Ágica reggeltől-estig… szívvel-lélekkel.
Szív és lélek. Az iskolában, ahol rövid ideig együtt tanítottunk, sokan összesúgtak a háta mögött. Milyen Marci és Kitti! Hiszen nincs is gyereke! Magdika, a gazdaságis mindenkinek elárulta, hogy Ágica nem kap gyerektartást, családi pótlékot, tehát biztos, hogy a gyerekek csak az ő fejében léteznek. És kötelességének érezte, hogy szegény Ágicáról minél többet kiderítsen. A szülei meghaltak, most huszonöt négyzetméteres, gangos lakásban lakik a Ferenvárosban, és
ami azt illeti, Ágica fejében már az előző főnökei szerint is “komoly problémák” vannak.
De akármilyenek voltak a “problémák”, egyetlen iskola sem tesz könnyedén lapátra egy angoltanárt. Ágica az óráin is sokat beszélt Kittikéről és Marcikáról – de ezt mindig hibátlan angolsággal tette. A dolgozatokat időben kijavította. A gyerekeket pontosan adminisztrálta. Egyetlen szülő nem panaszkodott a munkájára.
Ám a gazdaságisok precíz emberek, és tudni szeretnének minden részletet. Ahogy a többi tanár is. No, nem azért, hogy kinevessék ezt a nyomorult Ágit…, ó, dehogy! Csak a miheztartás végett. Úgyhogy kiderült, Kitti és Marci igazi karácsonyi gyerekek – egy hosszú téli szünet során “születtek”: Ágica a magányos karácsonyfa alatt, a szomszédból átszűrődő Mennyből az angyalt hallgatva ajándékozta meg magát Marcival és Kittivel.
És a gyerekei köré lassan-lassan egy egész regényt kerített. Ó, persze, nagyon szívesen mutatna fényképeket róluk! De az apukájuk, egy paranoiás hírszerzőtiszt, retteg a pedofoliktól. És persze nagyon szívesen elhozná Kittit és Marcit az iskolai mikulás-ünnepségre, de sajna, a nagymama elvitte pár napra a gyerekeket. Na, majd legközelebb!
A gyerekek kora olykor ingadozott, de a kerettörténet mindvégig kidolgozott maradt. Nagymama, nagypapa, apuka, Kittike, Marcika. Ágica nyilván élete minden óráját ebben a képzelt családban töltötte, és bárhol, bármikor képes volt előrukkolni egy gyerekekkel kapcsolatos vadonatúj történettel. Kittike így, Marcika úgy. Mit esznek, mit isznak. Mi a kedvenc sorozatuk. Monoton hangon, puhán, megállás nélkül. Én biztos voltam abban, hogy karácsonykor ajándékot vesz a képzeletében élő gyerekeinek, és szenteste nekik is megterít. Meglehet, ilyenkor a sohasem volt, háklis hírszerzőtiszt a misztikus távolból figyeli Ágicát és a gyerekeit.
Az igazgató szerint nem lenne szabad legyinteni az ilyen bolondériákra.
Ágica végül is osztályfőnök, közfeladatot ellátó személy – még csak az kell, hogy híre keljen a bolondériának! Álmodozzon a négy fal között! Töltse a karácsonyt a kitalált mütyürkéivel, aztán hallgasson nagyokat, ha a családról kérdezgetik! Nem kéne a lelki nyavalyáinkból kirakodóvásárt csinálni! Fel is jelenthetik az iskolát, hogy egy közismert futóbolondra bízza a gyerekeket!
Az igazgató úrnak is megvoltak a maga nyavalyái, de azért igyekezett Ágicát jobb belátásra bírni. Nem akarna tapintatlan lenni, de nem volna okos egy pszichológussal elbeszélgetni…? Vannak nehéz élethelyzetek, mindenkinek szüksége lehet szakértő segítségre… nem szégyen ez. Ám Ágica álomvilága olyan sziklaszilárd volt, hogy minden kérdésére könnyen meg tudott felelni. Merthogy ő nagyon is tisztában van azzal, hogy az ő családi élete mennyire szokatlan és bonyolult. De hát milyen lehetne az élet egy inkognitóban élő hírszerzőtiszt mellett?
Az ő gyerekei nem magyar állampolgárok. Nincsenek bevezetve semmilyen “rendszerbe”. De ettől még az ő Kittikéje és Marcikája valóságos. Akárhogy is fenekednek rájuk a rosszindulatú irigyek.
Az igazgató sem fenekedett rá olyan sokat. Hisz nincs olcsóbb és ártalmatlanabb fényűzés az ábrándozásnál. Ezt ő maga is jól tudta. Azt pletykálták, hogy a felesége tizenegy éve azzal hagyta el, hogy egyszer valamikor visszatér hozzá. De mikor lesz ez a valamikor? Ezt az igazgató, a neves matektanár sem tudta kiszámolni. De látszott rajta, hogy nagyon igyekszik.
És a gyerekek az iskolában? Akik megmosolyogták Ági nénit, az igazgatót, az összes felnőttet? Ők nem vártak valakit vagy valakiket? Eltűnt anyát, apát, vagy titokzatos védelmezőt, barátot, akinek még neve sincs?
A karácsony nem azért fájdalmas, mert ők soha nem jönnek?
Fogalmam sincs, mi történt azóta Ágicával és a meg nem született gyerekekkel. Akik nem tartoztak semmilyen “rendszerbe”. Azt sem tudom, hogy szegény Ági a végén szakértő segítségre lelt-e? Hogy ezután hány karácsonyt töltött el egyedül a huszonöt négyzetméteren? Hogy kinek mesélget most monoton, puha hangon a Kittikéről és Marcikáról? Ahogy azt sem tudom, mi lett végül az igazgató eltűnt feleségével. Én csak egyetlen évet tanítottam abban a külvárosi általánosban, azt is amolyan félállásban, úgyhogy jószerivel egyetlen gyerek arcára sem emlékszem.
Vége van, elmúlt, szerencsére. Elég is ezekből a bús történetekből!
De Kitti és Marci, a két “kitalált gyerek” azért mindig eszembe jut karácsonykor. Mert a karácsony azé… azoké is, akiket nagyon várnak. Akik nem lehetnek velünk, mégis hiányoznak.
Ha már nem ajándékozhatunk boldog viszontlátást mindannyiunknak.
A szerző író, irodalomtörténész.
(Borítókép: Képünk illusztráció. Fotó: Praetorianphoto / Getty Images)