Zsófi ritkán jut eszembe, talán két-háromévente egyszer. Mindig télen. Furcsa elégedettséggel tölt el, hogy milyen élénken, részletesen bukkannak elő az emlékek valahonnan egészen mélyről. Erről a régi, egyetlen, decemberi találkozásról.
Zsófi meglehetősen kemény dió. Legalábbis akkoriban az volt – és nem hinném, hogy mostanra megváltozott volna, bármilyen hatások is érték az utóbbi harminc évben. Ma már talán könnyebb megközelíteni – de ennyi.
Zsófi ugyanis egy barlang, nem is akármilyen.
Öten vonultunk ki azon a téli napon a Zsófihoz. Névsor szerint A., G., M., Zs. – valamint jómagam. Szépen sütött a nap, az 1310-es Dacia problémamentesen küzdötte le a nagyjából száz kilométert a Király-erdőig, és azután is gondtalanul haladt a szerpentines meg kátyúban gazdag hegyi utakon, amelyeket leginkább erdészeti traktorok és bányászokat utaztató, személyszállító felépítményű teherkocsik jártak, és amelyek az ennek megfelelő karbantartásban részesültek. A környéket mind ismertük, de éppen ott sosem járt egyikünk sem – térképet olvasni viszont tudtunk, eltévedni kizárt volt.
Az már magától értetődő, hogy Zsófit is a leírások és mások elmondásai alapján készültünk meghódítani.
Öt huszonéves, lelkes és magát tapasztalt barlangásznak tartó férfiú mindent megold önerőből, nem igaz? De.
Sátrat nem állítottunk, hiszen jó volt az idő, majd elalszunk hálózsákban, mint máskor – döntöttük el. Beöltöztünk sáros overallunkba (kimosni nem szoktuk, hiszen az a jó salopéta, amelyik olyan kemény az agyagtól, hogy nem magunkra húzni kell, hanem beleugrani), felhúztuk a gumicsizmát (bakancs? á…), hátunkra kaptuk a beget a slosszal (a hátizsákot a felszereléssel), és elindultunk a hegy gyomra felé. Kissé unalmas volt Zsófi megközelítése, talán negyedóráig is egy bányajáratban haladtunk, mire elértük a barlang bejáratát – tudniillik bányászok találtak rá, miközben bauxitot kerestek. Annál nagyobb volt az izgalom, amikor megtaláltuk a bejáratot.
Nem szeretnék senkit szakirodalmi részletekkel untatni. Ám néhány apróságot megemlítenék, csak hogy Zsófiról legyen némi elképzelése a kedves olvasónak.
Első moccanatként hét métert kell leereszkedni kötélen. Bagatell. Majd visszafelé lesz nehéz, hullafáradtan hetvennek tűnik majd. De ezt még nem tudjuk. Zsófi hat-hét évvel azelőttig teljesen el volt zárva a külvilágtól (1986-ban futott bele a fúrás), csupa agyag minden, csúszik a csizma, süllyed is, leválik, és kézben marad a fogás. Sokat zuhanni nem lehet, rosszabb helyeken úgy tíz métert, de az pont elég ahhoz, hogy. Be is következik: M. átlép egy szakadék fölött, Zs. is, én jönnék, de nem találok bal kézre támaszt (balog vagyok, voltam és leszek). Csipkelődés kezdődik, restellem magam rendesen. A. szól, hogy akkor majd ő. Elindul, megy, megfogózik valamiben, a valami leválik a falról, A. kezében marad, társunk zuhan két métert. Lesz szilveszter neki idén? Feláll, összeszedi magát – ejtőernyős volt a seregben, tud esni. Közben lesz elképzelésem arról, hogyan tovább, leküzdöm az akadályt, utánam Zs. is, neki könnyebb.
És így tovább.
Mire eljutunk a végponthoz (azóta már nem is az, sok bátor ember járt arra, továbbjutást talált, mondja az internet), hullafáradtak leszünk. Igaz, már csak annyi van hátra, hogy megtegyük visszafelé az utat. Felfelé, mivel addig lefelé mentünk.
Megtesszük. Közben percenként megfogadom, hogy abbahagyom ezt a mesterséget (abba is hagyom, de csak évekkel később, más okból). Valahogy felküzdöm magam a bányajáratba. Onnan meg csak baktatni kell kifelé, s felhúzni a sátrat, bebújni a hálózsákba és aludni, aludni, aludni…
A módszertan szokatlan. Általában megvárjuk egymást, de most ez másképp történik: aki feljut a kötélen, összepakolja a cuccát, megvárja az utána érkezőt, majd elindul kifelé. Utolsónak érkezem, Zs. várt rám. Elindul. Beletelik vagy másfél percbe, mire összepakolok. A bányajáratban látom imbolyogni karbidlámpája fényét, elindulok utána a csillék sínpárja között.
És ekkor következik be az, amit sosem felejtek el – talán Zsófira is ezért emlékszem ilyen élesen. A testen kívüli élmény.
Lépkedek, és közben látom magam, hátulról, úgy tízlépésnyi távolságról. Narancssárga overallban (ilyen csak nekem volt), kék csumigizmában (igen, ez az, amire gondol az olvasó), lóg rólam egy beülő heveder meg néhány karabiner, imbolyog a lámpám fénye…
A bányajárat bejárata felé közeledve visszakerülök a testembe. Fehér derengésre leszek figyelmes. A frissen hullott hó veri vissza a holdfényt. Odakint beköszöntött a tél, a maga teljes eszköztárával. Zs.-vel zombimozdulatokkal megpróbáljuk felhúzni a sátrat – a kitámasztás még csak menne, de megfagyott a föld, sátorszeget beleverni képtelenség. Kész, ennyi, mondjuk, hálózsákba bújunk, s úgy csusszanunk be a kifeszítetlen sátorba. Reggelig kibírjuk, kőből s vasból vagyunk…
Ki is. Hajnalban az erdész ébreszt: Jó reggelt! Hát maguk? Úgy alszanak, mint a fronton!
Ha már így, hát célba vesszük Püspökfürdőt. Közel van, Nagyvárad mellett, termálvizes medencékben bővelkedik, ezek után megérdemeljük a meleget. Áztatjuk magunk a harmincegynéhány fokos vízben, a szabadtéri medencében hull fejünkre a hó, hóemberkéket építünk a medence betonpárkányára…
Alig belakott új helyemről belenézek az éjbe. Ezer szemmel néz vissza. Annak idején higanygőzlámpák lehettek, most már valami más világít. Ha G.-t, M.-et, meg az említett I. barátomat keresem, a tekintetem felfelé kell emelnem. A. és Zs. tőlem keletre van, úgy négy-ötszáz kilométernyire – de őket még láthatom földi létükben. Zsófi immár csak emlék, nem érdekel. Ahogy emlék a hó is, immár. A világ változik, változnia kell. Isten ments, hogy minden új év az előző klónja legyen.
A szerző költő, író, műfordító.
(Borítókép: Képünk illusztráció. Fotó: Carol M. Highsmith / Buyenlarge / Getty Images)