Hosszú sor kígyózik az üvegvisszaváltó ablaka előtt. Az üvegek egy részét beveszik, másik részét nem. Utóbbiak nagy papírdobozba kerülnek, az ablak alá. Késő délutánra csitul a forgalom. Egy tizenéves ifjú kukkant be az ablakon:
– Szia, Csilla. Végeztél?
– Aha – igazít vöröseslila frizuráján a lány. – Már jó ideje nem jött senki.
– Akkor kiszedhetem az üvegeimet? – kérdezi a srác, de meg sem várja a választ: lehajol az ablak alá, és szépen egyenként a pultra rakosgatja az üvegeket a papírdobozból.
Karácsonyi bevásárlás valamikor a hetvenes évek végén.
Az emberek nem bírnak magukkal, az utolsó napokban már a zöld fűzfán fütyülő és a bólogató csipszmikulás is elkel.
Azért akad még bátor vállalkozó, aki reménykedik. Középkorú férfi várakozik békésen a lemezespultnál, CD-t vásárolna a barátjának:
– Dévai Nagy Kamilla lemezét szeretném megvenni. Van?
– Sajnos nincs – sóhajt kókadtan az ifjú eladó, de aztán felcsillan a szeme: – Van viszont Feleki Kamill-lemezünk.
A jó öreg Daciát vonzza a szerviz. Hol a gyújtás, hol a biztosíték, hol meg minden vacakol. Az önérzetes tulaj persze tud jót is mondani róla: kényelmes az ülése.
Reggelente azonban gyakran nem indul be, csak köhög kettőt, majd megadja magát. A végére kell járni. A javítóműhelyben a Dacia előtt egy Trabanttal próbálkoznak a szerelők. Szerencsétlen jószágot hosszasan túráztatják, csak úgy ömlik belőle a szürkéskék füst.
– Hű, de büdös – csúszik ki a daciás száján, mire egy mellette álló szerelőfiú mind a tizennyolc évének bölcsességével csendre inti: – Ez csak érzéki csalódás.
Sok-sok évtizede történt. A Heves megyei falu zászlódíszbe öltöztette főterét. Helyére került a szavazófülke, és – mert régi a história – életbe lépett a szesztilalom. János bácsi is magára igazgatta setét ünnepi ruháját, mintha csak misére készült volna, akkurátusan kisuvickolta a gumicsizmáját, és elindult szavazni.
Útközben a tagosított és beszántott dohányföldjére gondolt, melyben sehogyan sem akart megteremni a burgonya, bár párthatározat született róla.
János bácsi boldognak érezte magát. Egyenes derékkal belépett a fülkébe, noha az öntudatos választópolgár nem élt ezzel a lehetőséggel, és fertályóráig ki sem mozdult onnan. Be is szóltak neki: – Mi van, János bácsi, talán rosszul van?
Mire az öreg így válaszolt: – Várjatok még egy keveset, megírom ezeknek a dohányt is!
Gyuri bácsi egész életében büszke volt arra, hogy a két világháború között a somogysárdi Somssich Miklós-féle uradalom erdőmérnöke volt,
mégpedig magyar királyi erdőtanácsos.
A hetvenes években levelet kapott a Tudományos Ismeretterjesztő Társulattól. Az idős férfi büszkén mutatta fiának a TIT-meghívó címzését, amelyen a neve mögött az állt, hogy „et.”
– Látod – mondta meghatottan az „elvtárs”, – ők is tudják, hogy erdőtanácsos voltam.
Nagyapám kovács volt Mezőkövesden. Hallgatag, sokat dolgozó embernek ismerték. Lovakat patkolt, kerékabroncsokat, vaskapukat kovácsolt, feketére festett csillárokat készített. Az egyik vascsillárt édesapámnak adta. Gyönyörű darab volt. Valódi mestermunka.
A mezőkövesdi kovács mégis szóban adta fiának a legértékesebb útravalót.
Apám érettségi előtt állt, és hetek óta azon tépelődött, mit is szólnak majd a szülei, ha a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre adná be jelentkezési lapját, és öt évig mérnöknek tanulna. Ám nagyapám helyeslően bólogatott: „Fiam, tűzd csak ki magad elé célul a templom keresztjét, és egészen biztosan átjutsz majd a küszöbön.” A családi legendárium e becses darabját nagyapám dédapámtól hallotta. És ez így megy nemzedékről nemzedékre.
(Borítókép: Törik a dohányt a Vörös Október Termelőszövetkezet dolgozói a dohányültetvényen, ahol az idén 30 holdon termelnek jó minőségű hevesi és szabolcsi dohányt. Fotó: Bereth Ferenc / MTI)