Amikor végre megértette, hogy nem az anyja kiabál vele álmában, tapogatózni kezdett az éjjeliszekrényen. Megtalálta a villanykapcsolót, aztán a rezgő, ritmikusan fel-felvisító telefont is. Mielőtt végiggondolhatta volna, mit is tesz, már fel is vette. Nagy úr a megszokás.

– Hol vagyok? – reccsent rá az enyhén agresszív és nagyon kétségbeesett hang. Meg se kellett néznie a hívót, tudta, hogy Tomi az. Az új év első hajnalán. Ránézett a sápadtan világító órára, negyed hatot mutatott. 

– Otthon – válaszolta –, az ágyadban.

– Egy nagy libanoni lóbabot! Egy fa alatt állok, de nem tudom, hogy hol.

– Milyen bab?

– Libanoni ló. Hétfőn láttam a zöldségesnél, és vettem belőle, mert úgy hangzik, mint egy káromkodás. Megfogadtam, hogy mostantól nem beszélek többé csúnyán. Minden szép lesz, mint te. Először be kell áztatni, aztán posírozni, hogy lejöjjön a héja. De még nem főztem meg.

– Hogy a f...lóbabba állhatsz egy fa alatt, amikor hazavittelek, és beraktalak az ágyadba?

– Puszit is kaptam?

– Nem. Hogy kerül oda egy fa, és minek keltél fel? Elértél a mosdóig, vagy álmodban megálltál a képzeletbeli fánál?

– Ez igazi fa, és nem pisáltam be. Azt hiszem. Nem. Nem vizes. De hol vagyok?

– Nem vagy otthon?

– Most mondom, hogy nem.

– Akkor kimentél az udvarra.

– Ez nem udvar, hanem park.

– Mit látsz?

– Egy nagy házat, kerítést, járdát. Fákat.

– Buszmegállót, sínt vagy legalább utcát látsz?

– Utca van. Megnézem. Várj. Sín is.

– Indulj el a sín mellett az első megállóig.

– Jó, de merre?

– A tenger felé, leszarom. Csak indulj el.

– Jó, megyek. Valamerre. Erre. Itt a sín, megyek, megyek. Nézek. Csessze meg! Nem baj, nem estem el. Itt vagy?

– Itt. Tudod már, hogy merre vagy?

– Nem. Csak azt tudom, hogy Kerék Tamás vagyok, aki olyan, mint egy kormány. Kormánykerék Tamás. Művészneve Volán. Fogalmam sincs, hová megyek, csak tekergek magam körül, közben mégis megyek valahová. Megyek, nem?

– Tekergesd el magad egy megállóig. Arra rá van írva, hogy hol van, ha elolvasod, te is pont ott leszel.

– Tudom, megyek. Csak nem tudok olyan gyorsan.

– A sínen mész?

– Nem, mellette.

– Az úton?

– Azt hiszem. Várjál, jön valami. Taxi.

– Mekkora mákod van, Szerencsekerék. Megállt?

– Igen. Felugorhatok?

– Hova?

– Hozzád.

– Minek?

– Hogy kiderítsük, mi van. Van söröd?

– Van.

– Akkor jövök.

– Csöngess sokat, mert lehet, hogy elalszom... Mi van már megint? Te csöngetsz?

– Igen, mert a taxis azt mondta, hogy ott vagyok.

– Hol?

– A címeden. Pont ott álltam a házad előtt.

– Te hülye vagy. Azért vittelek haza, hogy ne gyere ide.

– Felmehetek?

– Fel, te barom.

Kinyitotta az ajtót. A férfi belépett, egyenesen a konyhába ment. Megállt, rámeredt, és megkérdezte:

– Hazavittél?

– Igen.

– Miért nem aludtál ott?

– Szakítottunk, nem járunk, nem élek veled.

– Csak találkoztunk a bulin?

– Csak.

– Kiakadtam. Ezért rúgtam be.

– Nem ezért rúgtál be, Sherlock, hanem mert egy részeges barom vagy. Főzök kávét.

– Azt mondtad, van söröd.

– Te meg azt, hogy normális leszel. Leülsz, megiszod a kávét, és hazagurulsz, Kerekecske.

– Vagy pörgök itt helyben, mint egy kormánykerék. Leszel a tengelyem?

– Voltam, de lelazultál rólam. Kavard meg a kávéd, és húzzál haza. Boldog új évet. Keress magadnak egy sárló kancababot. Az menni szokott. Ne hívj, ha hazaértél.

Innentől nem szóltak egymáshoz. Amikor hörögni kezdett a kotyogó, kitöltötte Tamásnak a kávét, megvárta, amíg megissza, aztán kilökdöste a lépcsőházba a tétován engedelmeskedő férfit. Egy darabig hallgatta, ahogy lefelé hangosan szaval: A lóbab mén, és kancát keres, kezdetét vevé az új év. Aztán becsukta az ajtót, és megint csönd lett. Ráfordította a kulcsot, a biztonsági láncot is beakasztotta. A konyhában kinyitotta a hűtő ajtaját, egy darabig nézte az alsó polcon álldogáló sörösdobozt. Lehajolt, kivette, felpattintotta, lassan kiöntötte az egészet a mosogatóba. Visszafeküdt, magára húzta a takarót. Pár pillanat múlva felült, kitapogatta az ágy melletti szekrényre dobott telefont. Lenémította. Újra bekucorodott, megdörzsölte az arcával a párnát, érezte, a huzat nedves lesz.

– Isten veled, Gombocska – suttogta, majd fejét az egyre nyirkosabb pamutra hajtva aludni próbált végre.

(Borítókép: Thomas Barwick / Getty Images Hungary)