Félek. 

Pedig nem szoktam. Autózás közben soha, hogyha a kormány az én kezemben van. 

Vezettem már hegyen-völgyön, úton és útfélen, nyári vakító fényben, éjjel fényszóró nélkül, hóhullásban, ködben, legalább tizenötféle esőben, egyszer száztíz kilométert hajtottam szélvédő nélkül. 

De ez most más. Minden vörösesbarna, néha rózsaszín. Nem vagyok biztos abban, hogy baj nélkül megérkezünk Tatabányára. Szidom magam, hogy nem vettem matricát, az autópályán talán jobb lenne. Itt, az 1-es úton viszont egyáltalán nem jó, sőt kifejezetten rossz. A kellemes áprilisi tavaszból váratlanul és szempillantás alatt kerültünk A múmia című filmbe, annak is abba a jelenetébe, amikor Imhotep vagy ki homokvihart támaszt. Jobbról jön az áldás, a homokszemek csikorognak az ablak üvegén, karistolják a karosszériát, apró fúró-maró gépek, légsmirgli, szemcsedeszant. Valahol Herceghalom és Bicske között lehetünk, ha ki nem léptünk a téridőnkből. 

Vasárnap délelőtt van, mégis élénk a forgalom. Vagy csak lassabban halad mindenki a homokviharban, és ezért utolérjük egymást. Ami igaz, az igaz, ennyire óvatos sofőröket talán sosem láttam, bizonyára ők sem a Szaharában tanultak vezetni. Csak a hűtő meg ne teljen homokkal, nem szeretnék gyalogolni. 

Nem tart sokáig a vihar, nem sokkal Bicske előtt kikeveredünk belőle. Ilyent sem fogtok gyakran látni!, mondom hangosan, magamban pedig azt: ezt soha nem fogom elfelejteni.

Hétfőn már egyedül kocsikázom ugyanott. Hétfőn minden másképp működik, hétfő már hétköznap, hétfőn már működnek a dolgok, de legalábbis működni látszanak. Észbe kapott a rendőrség, Herceghalomnál fehér-kék autó áll keresztben az úton, a rend őre integet, hogy forduljak jobbra, nem mehetek tovább az 1-esen. Letekerem az ablakot, kérdezem, mit javasol, mondja, hogy hajtsak fel nyugodtan az autópályára, ingyenessé tették. Nahát. 

Néhány kilométer után lehúzok a leállósávba. Az út túloldalán szürreális a látvány. A szél, amely cseppet sem hagyott alább egy nappal korábbi vehemenciájából, a szántóföldről emeli fel a port. Vagy inkább a földet. Nincs különösebb akadály, sőt segítséget is kap, néhány méretes traktor szánt vagy boronál, vagy nem tudom, mindenesetre mozgatja-forgatja a talajt. Kéznél a fényképező, kattintok néhányat, ezt mutatni kell, mesélni nem elég. Délután, a visszaúton Bicske határában fordít vissza a rendőr, a szél még mindig viharos, hordja a földet fáradhatatlanul. Amúgy szép az idő, hát úgy döntök, sétakocsikázom egyet, Zsámbék felé veszem az irányt. Mány környékén ismét megállok körülnézni. A távolban magasfeszültségű vezeték, a szél az oszlopoknál jóval magasabbra emeli a földport. Százméternyire? Százötvenre? Fotózok ismét. A képekben megmarad a dátum: 2011. április 9.

*

Az azóta eltelt bő évtizedben Herceghalmon is éltem két évet. Vonattal jártam be a fővárosba, kocsival csak ha muszáj volt. Akkoriban javították az M1-es burkolatát, hol itt volt átterelés, hol ott. A falu neve gyakran szerepelt a hírekben, szinte mindig valahogy így: „Baleset történt az M1-es autópályán Herceghalom térségében”. Szerettem volna szebb dolgokat olvasni a helyről. Ma már nem lakom Herceghalmon, de ki-kijárok oda, mindig szívesen. Az M1-esen, autóval. Nem egy leányálom, mindig nagy a forgalom, mindig kevés a türelem. Pénteken kétszer is kikocsikáztam Budapestről Hercegre. Aztán szombaton feltámadt a szél, felemelte a földet, megint, keresztülfújta az autópályán, és valaki fékezett, és a mögötte lévő nem, és megtörtént az, amit már most az évszázad balesetének neveznek. 

Hogy erről ki tehet? Ha egyáltalán tehet valaki? Nagymamám gyakran mondta: sz.rnak s kárnak nincs gazdája.

Én pedig – lehet, hogy félek?

A szerző költő, író, műfordító.

(Borítókép: police.hu)