Amikor a fiú hazament, de úgy igazán haza, a szülői házba, akkor megpróbált másképp nézni a házakra. Úgy, ahogy a gyerekkor tíz naptári esztendője idején, amely, mint az közismert, negyvenezer felnőttkori év tartalmával ért fel. Amikor minden házban titkok rejtőztek, mint a konyhakredenc üveglapja mögötti színes üvegek ásványvilága, amit képeslapok takartak el. 

Néha még be is mászott a fiú egy-egy elhagyott portára, hátha talál a sűrű gaz között egy gyümölcstől roskadozó meggyfát, a kút kávájának támasztott rozsdás biciklit, aminek a lámpája olyanforma, mint a szputnyik, és ha meg lehetne javítani a biciklit, és elég gyorsan tekerné, akár ki is lehetne lőni az űrbe, ahol úgy parázslanak a csillagok, mint az árok partján a Porti cigaretták. Mert a cigi valahogy mindig előkerült a biciklivázakról lelógó műbőr szerviztáskákból. 

Másképp nézett a fiú, hogy ne járjon úgy, mint A Négyszögletű Kerek Erdő mesélője, aki azt mondta: 

Mert ha éppen otthon jár, akkor mit lát? A négy sarki ház közül kettő rom, kivették az ablakokat, és akkor már mentek velük a konvektorok is. Mindkét házhoz volt köze a fiúnak, egyik előtt ücsörgött egy kamaszokból álló társaság 1978 nyarán. Valaki magnót hozott, mutatta, mit vett fel a rádióból, vetésforgóban szólt a Boney M., a Smokie, a Queen és a P.Mobil. A fiú ekkor nyolcéves volt, leste a nagyok minden mozdulatát, miközben úgy tett, mintha a focilabdámról próbálná kibetűzi az Artex feliratot. Nézzük csak – gondolta negyvenöt évvel később a fiú –, mi minden szűnt meg itt a rendszerváltást követő években! Először is a munkahelyek, az üzemek… Az Asztalosipari KTSZ, a Magyar Optikai Művek, a varroda, a szőnyegszövő, az ételhordókat gyártó üzem, de leépültek, összezsugorodtak a termelőszövetkezetek is. Nincs már Páva Áruház, ahol ruhákat, cipőket, sőt még szőnyegeket is vásárolhattak, nincs már mozi, bútorbolt, könyvesbolt, papír-írószer bolt, porcelán- és ajándéktárgy bolt… Nemrég szűnt meg a takarékszövetkezet, és Battonyának már nincs saját katolikus papja sem, így azokat, akik hetven évig jártak szentmisére, olyan pap temeti el, aki nemcsak az elhunytról, de azok családjáról sem hallott soha, és örülhetnek a hozzátartozók, ha az öt településen szolgáló pap talál időpontot a temetésre. 

Ha a fiú Mezőhegyes felől érkezik, annak örülhet, hogy a helységnévtábla mellett álló romházak teljesen összedőltek, csak földkupacokat lát, mintha a házaknak saját sírhalmuk lenne. Mindent belepett a gaz, és még mindig jobb ezeket nézni, mint az összedőlés határán álló, fenyegető házfalakat, amelyeken a hengerelt minták olyan haloványok lettek, mint egy régi gyerekágy takarója, amin később a család a mákot szárította, majd tovább fakult, amikor kánikula idején a tyúkólra szögezték. Minden kifakul, elhalványul, összedől, ami nem, arra hungarocellszigetelést raknak, leszínezik olyan színárnyalatra, hogy a tűző napon szinte felrobbannak a falak, de ezekbe a házakba is beeszi magát a pocok, ha valaki tyúkot tart, mert a pockok rájárnak a tápra. 

Ha valami történik, az hirtelen történik. Egyszer csak egy falka kóbor kutya veri fel a port, majd megállnak a Varázs ABC előtt. Várnak valamire, majd továbbrohannak, mintha valami kergetné őket. Az éhség. Minden váratlanul történik, ez legalább emlékezteti a fiút a régi időkre. Egyszer csak megjelent tíz korcs kutya, akik úgy néznek a fiúra, mintha ismernék. 

Váratlan, ahogy váratlan volt az is, amikor 1982 őszén egyszer csak a fiú iskolájában bejelentették, hogy mindenki pakoljon, moziba mennek. Ültek a napköziben, éppen lapozgatták a Rolling Stones-könyvet, és ámultak a képaláírásokon (Mindenki Lucifere menedéket keres, Nyitva állok bármire én, Keith utazik, Briliáns a fogban, Keith a Coke alatt nem a Coca-Colára gondol), amikor szóltak, hogy öltözni, moziba mennek a Ben-Hur-előadást nézni. Szóval pár héttel Brezsnyev halála előtt minden általános iskolás látta a krisztusi jelenettel kezdődő Ben-Hurt. Ugyanilyen váratlanul egyszer csak felvertek egy cirkuszi sátrat a buszállomás mögött. Reggel még mit sem sejtve sétált el a fiú az ABC-be tízórait venni, és amikor fél kettőkor a napközibe indult ebédelni, már medvék és oroszlánok bámulták a Dombegyházára induló sárga távolsági buszokat és az azokon smároló gimiseket. 

 Lassan elfelejtenek süteményeket készíteni, majd elfelejtik az alapvető leveseket és az egytálételeket is. Még szerencse, hogy futár hozza ki az ebédet. Vannak utcák, tizedek, amelyekben már alig laknak, a romos, életveszélyes házakat ledózerolja az önkormányzat, megnyitva ezzel a behatolás lehetőségét a szomszédos kertekbe. Az elmúlt években eltűnt Békés megye lakosságának 17 százaléka. Battonya lakosságszáma éppenséggel megfeleződött. Ami Békésben történik, az maga a demográfiai megsemmisülés. Még néhány évtized, és eltűnik a térképről számos dél-békési település, ezzel együtt tűnnek el lokális tradíciók, szokások, a privát emlékezet. Nem marad más, csak a korhadó fa lélegzete, amit végül még el sem tüzeltek a szombati fürdéshez, nem marad más, csak a bedőlő ólak mélyéből induló szél, az identitás néhány elhurcolt emléktárgya, ami azt bizonyítja: mégis volt a fiúnak gyerekkora. 

A szerző író, a Stenk munkatársa.

(Borítókép: Battonyai utcarészlet. Fotó: Benkő Imre / MTI)