Ó, hogy sóvárogtam utánatok, Mindenre Készséges Lányok, ti voltatok nekem az örök március decemberben is meg júliusban is, március volt miattatok az egész év karácsonytól húsvétig, oda és vissza, zsendülő rügyekkel, csendülő madárszóval. Járkáltam csámpás kamaszléptekkel a viharzó lombú máriaremetei nyárfák közt, a hol izzó, hol fagyos aszfalton, végtelen hosszú lépésláncolatokkal tapostam laposra a talajt, ha lett volna akkor wifi, ha lett volna mobil (mint ahogy nem volt), akkor a lépésszámláló applikáció vagy agyondicsért volna, mint távgyalogló olimpikont, vagy kiakadt volna, és rám parancsol, hogy sürgősen vegyek magamhoz kalóriákat, ha ennyit járok-kelek naponta.

Gyalog mentem persze mindenhová, húszperces út a zongora, hat-hét a franciaóra, a messzebbi dzsúdóedzés húsz perc, a közelebbi öt-hat. Végtelenített battyogásaim közepette, no meg céltalanul, csak úgy bolyongva is szüntelenül másról sem ábrándoztam, mint hogy valamelyik ház valamelyik ablakának valamelyik csipkefüggönye egyszeriben félrelibben, természetesen egy elbűvölő arc tekint ki onnan, természetesen rám pillant, ki másra, amúgy sem csatangolt arrafelé ilyen állhatatosan rajtam kívül senki, és menten belém szeret, mint a mesében, dacára annak, hogy, mint ezt tudtam, cseppet se voltam az az ellenállhatatlan férfiszépség, inkább lányos arcú, málészájú, gombafejű fiú, s az ilyen beleszeretős hajlamú lányok tekintete általában épp csak átsiklott rajtam, mintha én lennék a láthatatlan ember, jó, ha szájukat el nem pittyesztették megvetően, ne nézz, kicsi fiú, ne nézz, cserélj pelenkát, mars tovább!

valami rejtelmes úton tudták, mi egymásnak vagyunk teremtve, én és ők, pontosabban ő, mert elég lett volna, ha egyszerre mindig csak egy Mindenre Készséges Lány szeret belém, barna vagy szőke, vörösek sem kizárva. És már az ajtónál van, kitárja, és elém fut, és átölel, mert ismeri gondolataimat, tudja, milyen jó gyerek vagyok, bár egyáltalán nem voltam túl jó, sokszor inkább csibész, izgága, időnként sunyi, mindamellett jó szándékú, bamba. És máris kézen fogva suhanunk fel a Mindenre Készséges Lányok szobájába, ahol minden is megtörténik, de persze el se mertem képzelni, mi minden, holott nagyon is el mertem képzelni, egyszerre voltam szemérmes és szemérmetlen. Ó, nem egyszerűen csak magamévá akartalak tenni benneteket, Mindenre Készséges Lányok, bár a kamaszhormonok traktorja kétségkívül ütemesen röfögött bennem, mit is tagadjam, ám mindemellett zavaros érzéseim közt ott lüktetett az örök, nagy szerelem, az egymás karjaiban való meghalás, a holtomiglan-holtodiglan hajde-romantikus elképzelése, s főként az, hogy miután a vágyva vágyott, nagy beteljesülés megtörtént, többé nem kell majd a viharzó nyárfák közt, a hol forró, hol jéghideg aszfalton trappolva lesni a csipkefüggönyöket, melyek hátha meglibbennek.

Viszont ettől fogva, akár a filmekben a színészek, egymás vállán ébredünk, kézen fogva járunk be mesés tájakat, és csupa bájos meglepetések érnek minket, megengedve, hogy kevésbé bájosak is, hogy mondjuk golyózáporban menekülünk, egymáshoz bilincselt kézzel, pisztollyal hadonászva, és arcunkon jelzésértékű vércsík, koszcsík mutatja, milyen hatalmas kaland nekünk az élet, s vadul liheghetünk majd a rémülettől ölelkezve, fedezékbe bújva.

Felmerültek olykor bennem hétköznapibb képzetek is, hiszen láttam a szüleimet küzdeni csekkekkel, lakásfestéssel, villanyszerelőkkel, agresszív főnökökkel, szülői értekezletekkel, családi viszályokkal, perlekedő szomszédokkal, és néha megsuhintott a gondolat, hogy mindezek voltaképpen bármely párkapcsolat normális velejárói, és megfordult a fejemben, hogy munka után későn beesve házastársi szemrehányások özöne is zúdulhat rám, mert nem fúrtam fel a polcot, mert nem intéztem el a biztosítást, mert elfelejtettem időben elmenni a gyerekért, mert megint hogyan viselkedtem anyóséknál, mert szétszórtam a holmimat a lakásban, de még ezeket a képzelt konfliktusokat is bevonta valami csillámló, finom fátyol, mintha voltaképpen csak afféle ártatlan civódásokról lenne szó, pihekönnyű bárányfelhőkről a mindig kéklő égbolton. 

és magam is láttam monokiniben napozni a teraszon a mutatós szépasszonyt, bár sajnos nem elég jól láttam, mert csak úgy a házuk előtt elsétálva, futólag mertem odairányítani tekintetemet, és már el is kaptam, hiszen porig égtem volna szégyenemben, ha egyszer találkozik pillantásom az övével, így aztán képzeletből egészítettem ki a látványt, mely így is eléggé vérforralónak bizonyult. 
Ha eszembe jutott, hogy a Mindenre Készséges Lányok közül az éppen aktuális örök szerelmem engem meg is csalhatna, hogy esetleg mással szűrné össze a levet, akkor a legkülönfélébb teátrális képsorokat láttam magam előtt, rajtaütök a hűtleneken, kihajítom a galád betolakodót, mert bármilyen jó erőben van is, én izmosabb lennék nála, és látványosan megbocsátok a bőséges könnyekben kitörő kedvesnek, mert ilyen jószívű akcióhős lennék, és amúgy is sikerült volna még a tettlegesség előtt megcsípni a titkos szerelmeseket, így voltaképp nem történt semmi, hacsak abban a képzelt lányban, képzeletbeli asszonyban nem bujkálna továbbra is a kisördög, és az a férfi nem térne vissza, mikor én nem vagyok jelen. De akkor is, újra rajtuk ütnék, mielőtt bármi történhetne, és újra én bizonyulnék erősebbnek, és az én kedvesem újra könnyzáporban törne ki, és én újra kegyesen megbocsátanék, és ez így menne a végtelenségig, vagyis egészen pontosan addig, amíg a Mindenre Készséges Lányok szóban forgó mintapéldánya be nem látná, hogy én vagyok az ő páratlan és elszakíthatatlan társa, és meg se próbálkozna mással többé.

én remegtem és dadogtam volna, forrón arcomba szökik a vér, nem hittelek volna el benneteket, s teljes joggal, hiszen ti nem is léteztek, sosem léteztetek, képzeletem színes, széles vásznára magam vetítettelek titeket, az én alkotásaim vagytok. Mégis valósággá vált aztán életemben minden a legapróbb részletig, csekkek és menekülések, háztartási gondok és együtt ébredések, végigrohantam az én egyetlen társammal az élet golyózáporát kézen fogva, de néha mégis ott csatangol bennem forró aszfalton, jeges aszfalton, az az idétlen, képtelen vágyakozás, melynek beteljesülése lehetetlen, hiszen semmi valóságalapja nincsen.

 A szerző író, költő.

(Borítókép:  Holly Wilmeth / Getty Images Hungary)