Különös tavasz jött. Még a nagyhéten is fagyott, sőt havazott abban az évben. Emlékszem, milyen sötétlila volt az ég. Elültettük a krumplit, és eltemette a jég. Szétfagyott a diófa puha virága, mint az eső, potyogott a magnólia, még a gesztenye friss hajtása is jégkabátot kapott. A Duna áradt. Mert napokkal ezelőtt már 20 fok volt. Örvénylett és habzott a parti fák tövében, a hódok üregében. Mégis mindenki az olvadástól félt, aki Pócsmegyeren él. Nem bánta, ha nem tavaszi húsz fokban jön a márciusi áradás, áradni júniusban illik, akkor hömpölyögnek nálunk az árvizes hetek, a homokzsákokat olyankor felpakoljuk a gátnál, és egész nap őrt állunk elemlámpákkal, csónakokkal.
A húsvét érkezése dermesztő faggyá változtatta a világot. Fagyott a bőr az arcokon. Égette a szemet, csípett a hideg.
Különös tavasz volt azért is, mert a szomszéd újra befalazta a feleségét. A karcos reggelen arra ébredtünk, hogy halk nyüszítés hallatszik a téli konyhán. Nem lehet a hízott disznó a vágás előtt, ez más hang. Különben is, húsvétra már februárban vágtunk. A szomszéd hosszú verandájának hátsó fala felől jött, ahol a fészerük állt, és az ól, nekünk a frissen mázolt téli kert. Ott nem szoktak nyögni, mondta anyám, és odament, hogy füleljen, hogy bemérje a hangokat a sziszegő, máskor vonyító sírást. Talán sebesült kandúr? Milyen állat lehet?, nem értettük. Aztán anyu egy vastag, piros partvissal verte az eresz alatt a falat, hátha valami dög odaellett. Nyest vagy a hódok eltévedtek. A szentséges úristenit!
A nyüszítés néha megszűnt, de aztán újra felerősödött. Sírássá vált, pityergéssé. Szenvedő Krisztus-jajgatássá. Tejesen váratlanul tört fel. Újra és újra. Persze nem először fordult ilyen elő, de reméltük, hogy nem az van megint.
Éjszaka vagy nappal is lehetett, mindegy volt. Potyogott, folyt a könny a szomszédban. Hallani lehetett a falon át, ahogy árad a könnypatak. Már három napja tartott, amikor valakik feljelenthették a szomszédot, mert a szokásos hatósági ember Szentendréről végül hozzánk is becsengetett. Körbejárt mindenhol. A szülőket keresem. Késő délután, nagycsütörtök volt. Vacsorára káposztás tészta, üresen, cukor nélkül, és tej a reggeli fejésből. Böjti nap, néma csend. Amúgy sem szóltunk soha semmit az imán kívül, de nagyhéten még nagyobb feszült csend volt nálunk. Apám böjtkor is kocsmázott munka után, hazavártuk.
Hatóság, anyuka, gyere már ki! Téged keresnek! Anyuka, szedje össze magát!
Anya épp a kanapén szundított, mert úgy elfáradt a kapálásban.
Anyu összerezzent, a szó, hatóság, mindig megijeszthette. Krisztus! Szentségelt, csak nem üldöznek? Nem tett ő semmit, de itt, ebben az országban az sem számít, letartóztatás, az mindig van, meg keresztre feszítések, kínzások.
A szüleimnek tartozásuk volt, minden este féltek, és pénzeket számoltak. Veszekedtek, sokszor üvöltöttek egymással a hatóságok miatt.
Anyu összeszedte a ruháját az akasztós szekrényből, egy virágos, zöld kendőt a vállára tett, megkínálta az embert, és meghallgatta. Aztán újra pogácsával kínálta, hátha megenyhül. Aztán csak megvonta a vállát. Nem először van ez, a szomszéd ilyen, nem szereti a feleségét, néha befalazza, éjjel, amikor az alszik. Mindig ugyanúgy.
Csakhogy most tényleg baj volt. Háromméteres a fal, az eresz fölé megy. Ha nem találják meg a rést, és nem tudják kihozni az asszonyt, az bizony meg fog halni. Étlen-szomjan falazta be. A férje csak annyit mondott, a felesége régóta eltűnt, talán a Dunába fúlt, hagyják őt békén a zaklató elvtársak.
Ha mégis hazajön húsvétra, akkor ő isten bizony meglocsolja.
Szóval, holnap meg kell bontani a falazatot, mondta határozottan a hatóság embere. És közben anyut nézte, mélyen a szemébe bámult. Nincs más választás, mint hogy megint, akárcsak a múltkor, tőlünk szedjék le. Innen másszanak át a tetőcserepeken, aztán a vályogtéglákat meg kell bontani, jönnek majd a tűzoltók Vácról, és segítenek.
Anyám savanyú uborkát vett elő a pogácsához, nekünk vajas kalácsot kent második vacsorára. Zsíros kenyereket is adott az idegen embernek. Aki anyám mellét bámulta, amíg rágott. Csámcsogott. Hangosan falatozott és az ingujjával megtörölte a bajszát, az ujjával meg a morzsás száját.
A hatósági ember elfogadta a pálinkát, aztán elment. Anya nem volt mérges, sőt, mintha örült volna ennek a váratlan látogatásnak. Tetszett neki. Kivirult, rózsaszín lett az arca. A füle és a nyaka körül foltos, anyám még meg is rázta magát, ivott egy pohárral, és visszakapcsolta a tévét. Nevetgélt, jó kedve lett, röhögött a szomszédon, aztán körbenézett, mintha szégyellné.
Nemsokára megjött apám. Kiabáltak egymással, aztán csókolgatta apám a lábfejét a kanapén, mi meg szépen elaludtunk.
Másnap arra keltünk, hogy tűzoltók jöttek. Kalapácsokkal és létrákkal estek neki a falnak, szabályosan betörtek hozzánk. Megkezdődött az üldözés, hogy aztán jöhessen a keresztre feszítés.
Áttrappoltak az udvaron, pedig apám nem akarta beengedni őket, szentségelt, szidta az együgyű szomszédot, aki csak arra jut az életében, hogy falazzon, a saját feleségét guvasztja. Szemétláda! Részeges, pártos disznó, koszos naplopó. Az a nő nem a Dunába ment, hanem ott ül bent a befalazott szobában. Talán már nem is él. Nem Szűz Mária az sem, de befalazni?
Anyám próbálta csitítani, rózsás kendőt vett megint, és ő a hatósági emberrel hátrament nézni, ahogy megbontják a házfalat, lerombolják a malacok házát, fülénél fogva vagy kampóval, melyiket hogy, mindet átrakta a régi, dohos ólba, aminek fedele se volt, és tiszta szar meg ganéj.
A nő élt, amikor kibontották, azonnal kórházba vitték.
A szomszéd fogatlan ember volt. Csak a lottózóba járt oda-vissza, néha dolgozni a városba a pártgyűlésekre. Máskor dologtalanul keringett egész nap a falusi utcákon, vagy az ártéren diót gyűjtött, csalánt a nyulaknak.
Szegény volt ő, nem adott a párt, mégis jelvényeket hordott a kopott, sötétkék, poros zakóján, még kitüntetései is voltak, igen, ő elhivatott volt, kiválasztott. Megbízható demagóg.
Káromkodott egész nap, életében csak a felesége járt el igazi munkába, öregeket ápolt Leányfalun. Ő meg várta, hogy az asszonya hazaérjen, megegye a levesét, de az asszony abbahagyta a munkát, és levest sem főzött többet, mert pár hónapja kivették a méhét. Amikor kiderült, hogy rákos lett, és csövek lógtak ki belőle, a szomszéd nem bírta a szenvedés látványát. A testi sebeket, a tűket, a jajgatást.
Anyám kiment a kapuba, már nagyon várta a hatóságot. Amikor jött a hatósági ember, anyám táncolt, vihogott, mint egy kislány, suttogott. Rázta a valagát. Anyám boldog volt, röpült. Ki lehet fizetni az adósságot. Mert érezte, hogy ennek az embernek ő kelleni fog, ennek minden nő kell.
Valójában az járt a fejében, hogy ő is elfalazza apámat, vagy inkább kútba dobja. Eltünteti, eldugja a föld mélyére. Egy olyan feneketlen kútba teszi, ahonnan soha többé nem tud már előbújni, ő nem olyan béna pancser, mint a szomszéd, ő sokkal alaposabb munkát végez majd. Nem fél a vértől, herélt ő már elég állatot kampóval. Kínzott ő. Mint ahogy apám kínozta éveken át, most visszaadja, most fordul a kocka.
Csakhogy nagy lett a húsvéti forgószél. Egyre nagyobb, és májusra, júniusra elfújta a vágyaikat, vagy a Duna vitte el, nem tudom, nem jött többé az idegen, bajuszos ember hozzánk. A szomszéd csalánt gyűjtött a parton, minden maradt a régiben, ahogy volt, a felesége kemoterápiára járt, és eltűnt belőle a rák, nagyon hálás volt az Úrnak.
A szerző író, műfordító, kritikus.
(Borítókép: Volkmar Heinz / picture alliance / Getty Images)