Él egy férfi Puerto Ricón, valahol Naranjito és Barranquitas között, a hegyekben. Juan Álvaro Córdobának hívják. Vagy valahogy így. Évekkel ezelőtt ő mutatta be nekem Jézust. Barátomnak is mondhatnám, holott csak kétszer találkoztunk. Először egy hajón történt. A fedélzeten merengtem cigarettázva, amikor beleereszkedett a szomszédos nyugágyba.

Az emberek nem tudják elképzelni, hogy egyszer csak semmijük sincs, mondta, és nem rám nézett, hanem az eget és a rikoltozó sirályokat bámulta. Nem fér a fejükbe, hogy egyik napról a másikra mindenük odaveszhet. Akik átéltek már háborút, azok tudják. Akiknek lebombázták a házát. Akikhez belőttek tankkal. Akiknek az ablakán kézigránátot dobtak be. Az előbb még zongora, festmények a falon, fotel és kanapé, aztán csak a roncsok. A kiégett tapéta. 

Úgy beszélt, mint akit nem érdekel, hogy figyelnek-e rá, vagy sem, én pedig a kapitány iguanáját néztem: lassan mászott felénk, gyöngyházberakásos fejét feltartotta, mint Barcelonában a Güell park sárkányai.

Butaságokat beszélek?

Felém fordult, kezet nyújtott és bemutatkozott, én meg rögtön elfelejtettem a nevét. Puerto Rico felé tartottunk, a hajótest remegését, a doromboláshoz hasonló fojtott zúgást megszoktam már, és szívesen bambultam volna tovább a szikrázó vizet bámulva, de nem volt szívem megbántani, olyan természetesnek vette, hogy elfogadom a társaságát. Idős, megtermett ember volt, elegáns ruhában. Borotvált, megnyerő arcát gondozott fehér haj keretezte. A tekintete egyenes volt, figyelmes és okos.

A nők az okai mindennek, mondta. Ha a férfiakon múlna, már rég túl lennénk rajta. Rég legyilkoltuk volna egymást. Ha nincsenek nők, már a Neander-völgyiek is kipusztultak volna. De a nők hisznek. Tudják, hogy mindig van jövő. Ezért aztán szülnek. Szülniük kell. Akkor is, ha újra és újra megölik, legyilkolják, háborúkba küldik a gyerekeiket. A nők újra és újra szülnek, a férfiak meg újra és újra ölnek. 

Az iguana még lépett párat, pikkelyes farka sárgán és lilán ragyogott, aztán megmerevedett. Kitartóan bámult ránk, mint aki vár valamire. A férfi hallgatott, talán el is szunyókált, majd ugyanúgy, ahogy érkezett, váratlanul faképnél hagyott.

Be kell vennem a gyógyszereimet, dünnyögte, és feltápászkodott. Magának olyan rendes, megbízható képe van. Mi a fenét keres itt? Különben mindegy. Nem érdekel. De a vihartól ne tartson. Az orra előtt fogunk becsusszanni a kikötőbe. Nem tart velem a bárba?

Sejtésem sem volt semmiféle viharról, így hát nem is tarthattam tőle, és annyira élveztem a karibi víz és ég valószínűtlen színeit, hogy a bár helyett a fedélzeten maradtam. Igaza lett, néhány óra múlva, amikor a szél utolért, a hajónk épp csak beslisszolt Port-au-Prince kikötőjébe. Két nap és két éjjel vesztegeltünk, és azalatt a férfi végig szóval tartott. Azt hiszem, a rum lehetett a gyógyszere: egész álló nap rumot ivott, de semmi sem látszott rajta. Nem törődött vele, hogy érdekel-e a története, hogy értem-e, amit mond. A fedélzeten, a bárban, a kikötői kocsmákban is rám talált, kérdezés nélkül mellém telepedett. Soha nem ott folytatta, ahol előző nap abbahagyta, de bármibe is kezdett, mindig kikerekedett belőle valami.

Valaki egyszer azt mondta, hogy azért születünk a világra, hogy valahol otthon legyünk benne. Lapos kis igazság ez, ha egyáltalán az. Az ember mindenütt otthon van, és sehol sincs otthon. Nyakába veheti a világot, keresheti, kutathatja, és úgysem leli meg, ha benne magában nincsen meg. Az otthon nem hely, hanem érzés. Hogy van értelme a létezésünknek.

Ilyesmiket beszélt. Meg hogy a szülőföld melege nem létezik.

Hazai ízek? Hazai levegő? Igaz ez? És ha igaz, miért hagyjuk el az anyaföldet? Aztán miért vágyunk vissza? Én százszor találtam meg az otthonomat. Mindig igazi volt. Annak tűnt. Végre megvan! A földek szagában. A napsütésben. Az óceán langyos érintésében. A cukornád hullámzó tengerében. Egy-egy adakozó nő befogadó combjai közt. Aztán mégis mindig elmúlt az érzés. Feltámadt a kín, hogy mit keresek én itt.

San Juan kikötőjében váltunk el, megint kezet fogtunk, megint bemutatkoztunk, Carlos Arturo Zamorának hívják, vagy valahogy így, és én ismét rögtön elfelejtettem a nevét. Azt hittem, sosem látom többé, így aztán meglepetésként ért, amikor egy hét múlva a hegyekben kóborolva újra egymásba botlottunk. Egy falucska kocsmájába tértem be. Odabentről otthonos zsivaj szűrődött ki, mégis kissé megilletődötten léptem be, mert a bejárat mellett egy súlyos gerendákból ácsolt véres kereszt támasztotta a fakó rózsaszín falat. A hely dugig volt sisakos római légionáriusokkal meg szakállas zsidó főpapokkal. A falakhoz támasztva rövid kardok, lándzsák és római-sasos jelvények sorakoztak. 

Jézus bokáig érő fehér hálóinget viselt, töviskoszorúját a hóna alá szorította, öblös bögréből gőzölgő feketekávét ivott. A háta csuromvér volt a korbácsolástól. Nagypéntek ide vagy oda, idős barátom rumot ivott, és nekem is azt rendelt.

A nők az okai mindennek, mondta. Nézze meg ezt az embert, mutatott Jézusra. Ennek is két nő intézte a sorsát. Két dühöngő fúria. Így van, Manuel? Kifosztották. Elvették mindenét. Szívsebész szeretett volna lenni. Gyerekszívek sebésze. Tudja, gyerekkorában sokat verték. Nem tanulhatott, nem lett orvos. A földhöz viszont ért, és szorgalmas. Jómódú ember lett. Aztán jött a két nő. Az Irma meg a María. Ha tehetik, kinyuvasztják, de lemászott előlük a csatornába. Megmenekült. Nincstelenné lett. Így derült ki, hogy a falu, sőt a megye legnagyobb színésze. Igazi művész. Így van, Manuel?

Jézus bólintott, megitta a kávéját, szedelőzködni kezdett, idős barátom rám emelte a poharát, és valami ilyesmit dúdolt: „Puerto Rico, az óceán fölött hurrikán süvölt, Puerto Rico, a szívem a tied…”

A szerző író.

(Borítókép: Képünk illusztráció. Fotó:  piola666 / Getty Images)