Húsvéthétfő. Ma van a locsolkodás. Dávid fiam, aki decemberben volt hétéves, kora reggel óta be van sózva. Erre készül már egy ideje. A húsvétot mindig a Nagyinál töltjük Tatán, és a jókora kert végében a kis házban ott vannak Dédiék is. Kettő az egyben, tiszta szerencse, már ami a locsolást illeti. Dávidka már az előző este kikészítette magának a fehér ingét, a sötét, ünneplő nadrágot és a hozzá való cipőt. Biztosra akar menni.

– Idén több pénzt gyűjtök, mint tavaly! – mondja elszánt képpel, és még a fogmosást is magától elvégzi. – Több ilyen ünnep kéne, mennyi vesződséget spórolnánk meg!

– És miből gondolod, hogy idén több lesz?

Nem jön zavarba, azonnal érkezik a válasz: – Már nagyobb vagyok, és egy évvel öregebb. És aki nagyobb és öregebb, annak több jár a locsolásért. Logikus, nem? És több verset is tudok!

– Tavaly csak egyet tudtál – mondom óvatosan. Ugyanazt a versikét mondta, amit én, csak sokkal vidámabban.

– Idén már kettőt tudok! Nem mindegy. Ezt neked tudnod kéne, te vagy a költő.

Eloldalgok. Dávidka a konyhába megy, odabújik egyanyja hasához, és úgy hízeleg neki. Amióta tudja, hogy testvére lesz, mindennap megsimogatja egyanyja pocakját.

– De szép a fülbevalód! – hízeleg tovább, és megfogdossa az ünnepre felvett aranysárga, rombusz alakú fülbevalót. – Színarany? – Nemrég tanulta ezt a szót egy ásványokról szóló képeskönyvből.

– Nem. Csak egy bizsu, de ez az új kedvencem. Apától kaptam, Helsinkiből hozta.

– Bizsu? – ízlelgeti a szót, azután villámgyorsan felpattan, felkapja az anyjától elkunyerált kölnisüveget, és átszáguld a kert végébe, Dédiékhez.

Mire odaérek, már elhadarta a locsolóversét. Okos gyerek, előbb a dédapját locsolja meg, akinek semmi haja nincs, de a kredencen, az Érsekújvárról kapott öreg óra alatt mindig tart papírpénzt, ami az első ölelés után átvándorol Dávidka zsebébe. Persze a Déditől is kap; elégedetten gyűri be a hadizsákmányt a sötét félkabát rejtett zugába.

Tegnap még esett. A szél lágyan rázza az éjjeli esőtől nehéz ágakat, amikor nekiindulunk. Mi, a két férfi. Dávidka teli izgatott várakozással, én egy kissé feszülten. 

A tócsákat kerülgetve átvágunk a Gesztenye fasorhoz vezető téren. A fasor murvasétányán csikorogva lépkedünk előre, miközben az ég kékje egyre nő, hogy elűzzön minden árnyat. A levegőben zajok úsznak. Dávidka rám néz, és amikor bólintok, már nyomja is a csengőt. Gizi néniék biztosan várnak minket. Nyílik az ajtó, Gizi néni kislánya szalad felénk a kapukulccsal. Én kissé meglepődöm, a kisfiam helyben ugrál az izgalomtól. Dóri megnőtt, szemüveget visel, és szőke haja csupa kis gyapjas csiga. Tavaly még nem volt melle. Hangos sziasztok, puszi-puszi, és már nyomulunk is befelé. Gizi néni a szeme sápadt ibolyakékjével azonos színű házi köntösben vár minket az előszoba közepén. Dávidka előbányássza a kölnisüveget, és azonnal rákezd:

Kinyílott az aranyeső,

én voltam ma a legelső,

aki kora reggel

locsolkodni kelt fel.

Íme, itt a kölni,

szabad-e locsolni?

Nagy a jókedv. Dóri aprókat sikkant, Gizi néni örömködés közben hatalmasra tátja a száját, és mutatja a köntösén, hogy hová szabad locsolni, Dávid fiam élvezi a helyzetet, nem sajnálja a kölnit. Gizi néni túláradó személyiség. Széles, drámai gesztusokkal adja tudtunkra, hogy meg van hatódva. Gyorsan tölt magának egy pohár sherryt, és még ugyanazzal a mozdulattal meg is issza. Talán a hatás kedvéért, talán másért, könnyek gyülekeznek a szeme sarkában. Miután visszanyelte őket, tölt még egy pohárkával. Nem mutathat gyengeséget a lánya előtt, és a sminkjét is elrontaná.

Mielőtt elkezdődne a trakta, Gizi néni félrehúzza Dávidkát, és dug valamit a zsebébe. Kisfiam csak a papírpénz színét láthatta, ám örömében lángvörös lett, és alig bírt úrrá lenni az izgatottságán. Nem hiába tanulta meg az új locsolóverset!

Előkerülnek a szendvicsek, a sonka, a főtt tojás, no meg a sütemények. Bizalomgerjesztőnek tűnik, Dávidka Dórival máris asztalhoz ül. Én szabódnék, hogy ma még sok helyre kell mennünk, de Gizi néni, aki a nagyi szerint igazán nagyvonalú, rafinált nő, de egy gyakorló idegroncs, legyint. Az élet megvár. Csak semmi kapkodás, nem maradtok le semmiről, aminek el kell jönnie, az el is jön. És hálából, amiért nem rohantunk el, Dávidkának hoz még valamit.

– Okos gyereknek okos ajándék! – kiáltja, és a gyerek sütikkel telerakott tányérja elé letesz egy sakk-készletet tömör csokoládéból. – Ha már mindenkit megvertél, megeheted.

A Grófi folyónak nevezett patak mentén kitaposott szűk gyalogösvényen haladva alig negyedóra alatt érünk anyám legjobb barátnője, Rózsika lakásához. Fiam büszke csendbe burkolózva lépdel mögöttem. Én nem kérdezek, ő nem kérdez. Az éppen történő dolgok iránt érzett kíváncsisága most mindennél erősebb.

Rózsika az erkélyen áll, és amikor meglát minket, az egész környék számára jól hallhatóan adja tudtunkra, hogy „második emelet, ha elfelejtettétek volna”. Merevre dauerolt hajjal áll az ajtóban, és a szemével szabályosan megmotoz bennünket.

– Már azt hittem, sosem értek ide. Hívtam anyádat, mondta, hogy elindultatok Giziékhez. Na, gyertek be! – szól szaggatottan fuvolázó hangján, és mosolyt erőltet kissé szétfolyó arcára. Látszik, hogy valami nincs rendben. – Pista bácsi egész éjjel orbákolt. Ávósoknak nevezte a szomszédokat, engem meg elmondott minden rongynak, amiért nem adtam bort neki az éjszaka közepén. Na, halljuk azt a mondókát!

Majd a vers végén odalép Rózsikához, és átöleli a derekát. Rózsika arca fénylik a meghatottságtól. Amíg hellyel és főtt sonkával kínál engem, egy borítékot ad át a gyereknek, aki felnőttesen biccent, úgy köszöni meg, és lassan, mintha attól tartana, hogy kihullik belőle a kitapintható papírpénz, becsúsztatja a kabátzsebébe. Alakul a nap.

Az ünnepi pillanatot a másik szobából átszűrődő ádáz hörgés és krákogás zavarja meg. – Beköszöntök neki? Úgysem ismer meg, de örül minden új arcnak. – Beköszönünk. A lehúzott redőnyön át beszivárgó narancsszínű fényben Pista bácsit véljük felismerni. Legalábbis azt, ami maradt belőle. Én ismertem őt korábbról is, amikor még egyedül ki tudott kászálódni a hatalmas fotelből, ahol naphosszat üldögélt, és halált megvető bátorsággal nézte a Hosszú, forró nyár soron következő epizódját. Köszönésünkre szelíd morgás a válasz.

– Lehetne rosszabb is – mondja Rózsika, és visszacsukja rá az ajtót. Fiam ijedt arcán látom, nem is bánja.

Gyorsan elköszönünk, apámék már várnak, ebéd előtt oda kell érnünk. Odalent a kilégzés és sóhaj keverékét szinte egyszerre fújjuk ki. Nincs idő megbeszélni a történteket, az emberarcú szocializmusból itt maradt egyforma, piszkos-bézs kockaházak közt szaporázzuk a lépteinket. Apámék Naszályi úti birtoka a város határát jelző tábla után tűnik csak fel.

Apám persze a kapu előtt áll, és türelmetlenül vár minket. Tizenkét évvel fiatalabb felesége, Györgyi, akivel jól megvannak, fent a konyhában készíti elő az ünnepi fogást. Még gimis voltam, amikor elváltak, anyu maradt a szülői házban, apám kiköltözött a városszéli birtokra. Amikor újranősült, csak annyit mondott: a második házasság az optimizmus győzelme a tapasztalat fölött. Soha nem firtattuk a dolgot.

Dávidka a virágágyások közt kígyózó keskeny járdán siet fölfelé. Az eltervezett sikerhez vezető úton senki sem állíthatja meg. Mire mi is felérünk, már meg is volt a locsolás, és a gyerek csillogó szeméből ítélve a jutalma sem maradt el.

– Engem meg se locsolsz? – kérdi apám titokzatos képpel. – Hátha tőlem is kapsz valamit.

Dávidkának több se kell, már fújja is. Én gyorsan hátralépek, már a kölni illatától is émelyeg a gyomrom. Apám hátramegy a sufniba, és egy nagy papírdobozzal a kezében tér vissza. – Ez a tiéd, amiért meglocsoltál.

A gyerek lassan leveszi a doboz fedelét, és beleles. A meglepetéstől elkerekedett szemét mintha belegravírozták volna a boldogságtól sugárzó kerek arcába. Egy hófehér kölyökkutya mocorgott a doboz legalján, és amikor óvatosan kiveszi, ugrabugrálni kezd, és megnyalogatja új gazdája kezét. Ez a nap fénypontja, nem vitás.

– Mi lesz a kutyus neve? – kérdi Györgyi, és egy tálkába friss tejet önt.

Dávidka vajpuha arca egy hosszú pillanatra elkomorul, gondolj, gondolj, majd felcsillan a szeme:

– Legyen Bizsu!

A kis fehér gombóc vidám farkcsóválása felér egy beleegyezéssel.

A szerző író, költő, műfordító.

(Borítókép:  Sóki Tamás / MTI)