Képzeljük el, milyen lehet József Attila születésnapja a túlvilági kocsmában. Szabadítsunk be oda egy filozófust és költőt, akinek a filozófiája elrontott költészet, költészete elrontott filozófia, legyen idegesítő fazon, hátha kiprovokál néhány választ. Hősünket nevezzük Hájdegger Jánosnak. Adjunk melléje egy daimónt, aki vezeti, ne szerencsétlenkedjen abban a fényvilágban, álljon a túlvilág csupa fényből, a fényvilág egyik fényházának fényfalán lángoljon fénybetűkkel, hogy Három Holló, mert mégse illik a túlvilágra Abbázia, vagy Japán, hiába ült annak a teraszán JA, maradjon a Három Holló, ide nyitunk be Ady után.
A fényterem közepén áll egy nagy torta, gyertyarengeteggel a tetején, Hájdegger János csodálkozva látja, hogy véletlenszerűen kialszanak, meggyulladnak.
Ahányszor meggyúl egy gyertya, magyar költő születik, magyarázza a daimón, ahány kialszik, annyian teszik le a lantot, nyugodjék.
A Három Holló fényárban úszik, oldalt, a falakon nagy fáklyák világítanak, ez nem mindig van így, kacsint a daimón, a fáklyák attól kapják az erejüket, ha verset olvasnak lent az árnyékvilágban, és hát az év nagyobbik részében bizony csak pislákolnak, de van egy nap, amikor ez a kocsma úgy fénylik, hogy még a Jóisten is ide-idenéz nagy csodálatában.
Hájdegger János csak legyint, mit tudnak ezek a magyarok, horkan fel, az ógörögön kívül csak a német nyelv alkalmas az el-nem-rejtett feltárására.
A teremben szó bennszakadt, hang fennakadt. Mindenki Hájdegger Jánosra meredt.
Na, idefigyelj, kisbarátom, emelkedett fel egy fényfotelből G. B. Shaw, aki minden magyar buliba bekérezkedett, most épp Asimovval és Einsteinnel ücsörgött egy asztal körül, bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.
Bizony, intett a pult mellől Kosztolányi is, az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Krúdy felnézett a tányérjából: éneklő pogány asszonyok dalolásából született a magyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük, mondta.
Nyelvében él a nemzet, szólt hozzá a csapos is, mire mindenki összevont szemmel nézett rá.
Hájdegger János viszont belekapaszkodott a csapos hozzászólásába, igen, korcsmáros, valami hasonlót akartam mondani: a nyelv a lét háza, melyben költőien lakozik az ember. Hogy mi van? – kérdezett vissza a csapos. Hájdegger most már nyeregben érezte magát, szinte szavalta: a gondolkodás építi a lét házát, mely a lét illesztékeként mindenkor sorsszerűen a lét igazságában való lakozásba illeszti az ember lényegét. Ez a lakozás a „világban-benne-lét” lényege – magyarázta. Ezt nem értem, rázta a fejét a csapos. Kosztolányi hátrafordult, a csapos elé tette az üres poharát: csak anyanyelvemen lehetek igazán én, mondta. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Anyanyelvem mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként.
Nem rejtély az, vágott közbe Hájdegger János. Vagyis az, de nem metafizikai. A lét mint sors, amely igazságot küld, rejtve marad. De a világ sorsa jelentkezik a költészetben, anélkül hogy már mint léttörténet nyilvánvalóvá lenne. Szóval csak azt akarom mondani, tette hozzá sietve, hogy a filozófia gondolkodása a költészettel egyrendbéli. Hahh, szólalt meg a sarokból Ottlik is, matematika nélkül ma már nincs filozófia; filozófia nélkül nincs költészet, irodalom – jelentette ki tanárosan. Én nem ezt mondtam, tiltakozott Hájdegger János. Még szerencse, dörrent fel Ignotus, még hogy matematika, meg filozófia, hahh. Az író nem lehet állatkerti oroszlán, ki a Városligetben ásít a korlát mögött, s este hat órakor hozzák neki a lóhúst. Nem hozzák; ha meg akar élni, élnie kell a körmével s a fogával.
Na igen, szúrt oda Karinthy Frigyes, a költő keressen őrült pénzeket a nyomoráról írt verseivel. Ignotus szeme megvillant, nem szerette a léha beszédet, de folytatta: népének pedig, kis népnél mindenese az író, ki nem válogathat, mint a Trézsi a réziccébe, hogy melyik illik a kezébe. Erre már Móricz is pödört egyet a bajszán: a költők iránt, úgy látszik, akkor érdeklődik a világ, mikor azok ébresztőt fújnak: de ha felébredtünk, akkor már a napi dolgok izgatnak. Mert olyanok is, villantotta meg a szemét Márai, az „írás” nagyon ritkán más, mint hiú önmutogatás, kínálkozó magakelletés. Néha több és más, de ez nagyon ritkán esik meg.
Az irodalom feneketlen fölfordulás, a szívre mért kiheverhetetlen csapás, valami elementáris bátorság és bátorítás, ugyanakkor mégis olyasvalami, mint a halálos betegség, szólt hozzá halk szóval Kertész Imre,
okos fejével biccentett, majd hozzátette: mindig meg akartam halni, s mindig írtam helyette egy könyvet.
Hájdegger János ezt már nem hallotta, engedett a daimón unszolásának, aki már vagy öt perce rángatta a kabátujját, hogy menjünk, menjünk, mert ezek a magyarok ilyenek, mindjárt összeverekednek. Hájdegger azért még visszafordult a Három Holló előtt, de mégis, kit ünnepelnek, kérdezte a daimóntól. Engem, lépett elő az árnyékból József Attila. Miért téged, kérdezte Hájdegger. Azért, barátom, válaszolta hamiskásan mosolyogva JA, mert amiről te sok ezer oldalt írtál, azt én négy sorban összefoglaltam: „A semmi ágán ül szivem,/ kis teste hangtalan vacog,/ köréje gyűlnek szeliden/ s nézik, nézik a csillagok.” Ahogy szavalta, kigyűltek mind a magyar írók, és néztek büszke-dacosan lefelé, a kávéház pedig fénylett, egyre erősebben fénylett. Ott lent április 11-ét írtak. Verset olvastak a magyarok.