Amióta elváltam, fekete-fehér a profilképem. 

Minek is bármit mondani. Ezt írtam mellé.

Valahányadik napon elővettem egy papírlapot és egy fekete tollat. Húztam egy vonalat, felírtam: fekete│fehér. Szüleim: fehér-fehér. A volt férjem: fekete. Nem, inkább – kihúztam. A barátaim – feketék.  Akkor ez most a tisztaság-bemocskoltság, vagy, mondjuk, átlátszóság-áthatolhatatlanság mércéje? Nem tudtam.

A fehér megrémített, olyan áthatolhatatlan. Lelki szemeim előtt hófehér, kemény vizű tenger hullámzott. Az átlátszóság persze sokkal inkább fehér, mint fekete, csak mégis. Rájöttem, megint mennyire szorongom. A fehér: végtelen oda-vissza áramlás. A fekete könnyű, véges, kétdimenziós. Összefirkáltam a papírt és gombóccá gyűrtem. 

Másnap elkezdtem elölről. A szüleim: fehér-fehér. A volt férjem: fekete. Leírtam és undorodtam magamtól. Akkor én is csupa feketeség vagyok. Elvégre hét éven keresztül együtt éltünk, plusz kettőt jártunk. Kilenc fekete év. Úristen. Bárcsak az egész a semmibe veszne. De nem.

Látom magunkat a megismerkedésünk napján. Pincérnő voltam, farmerban és pólóban dolgoztam a Corvin mozi mellett. Imádtam a benti kávéillatot és kint a füstöt. Ez jelentette, hogy élek. A nyüzsgés, és az, ahogy sem a magas páratartalom, sem a fagy kopogós csendje nem tántorította el a vendégeket. Az a hely kristálytiszta, áttetsző és tükörsima volt. És most fekete. Egy rohadt fekete lyuk, ami elnyelte az életemet. 

Főztem egy kávét és nem tudtam folytatni. Képtelen voltam a csészébe dobni a kockacukrot. Forgattam az ujjaim között, amíg eldeformálódott. A szüleim, a volt férjem, a barátaim. És én? Fogalmam sincs. Egy kicsit fekete, mert én csaltam meg a volt férjemet. De mostanában nagyon is fehér. Egy kis vászondarab, amit kiszakítottak az egészből. Abban reménykedtem, hogy a szél majd elrepít egy másik nagy egészhez, és hozzáolvadhatok, ahogy a bőrömhöz a cukor. Lenyaltam az ujjam, vártam valami ötletre. De csak annyira futotta, hogy az ujjammal megkavartam a kávét, és gyorsan megittam.

Reggeli után a müzlis tál alja vastag nyomot hagyott a papíron. Körberajzoltam, ez tetszett. Behatolás történt a fekete-fehérre osztott világomba. Majdnem csészealj, egy idegen életforma. Váratlan és jó. A volt férjemmel ritkán reggeliztünk. Ébredés után elszívtunk egy cigit, kávéztunk, és többnyire akkor jutott eszembe az evés, amikor az irodában a többiek elővették a dobozaikat. Néhányszor megfogadtam, hogy főzni fogok. Szuper recepteket néztem, aztán hazafelé kiment a fejemből, vagyis úgy tettem, mintha elfeledkeztem volna róla. Azzal vigasztaltam magam, hogy a környékünkön lévő éttermeket támogatjuk, ha tőlük rendelünk. Tökéletes gondolatnak tűnt, de egy idő után undorodtam a már jól ismert ízektől. Direkt olyat egzotikus fogásokat kértem, amiről nem tudtam, mi az. Otthon, miután kicsomagoltam és leültünk enni, rögtön rákerestem a Google-ban. A hús csak hús, bárhogy nevezik. A krumpli meg krumpli. A volt férjem azt mondta, vegyük úgy, hogy az uborka a krumpli, a sajt a hús, a hús pedig zöldbab. Aznap este hánytam, mert megettem fél kiló kovászos uborkát. A zöldbabot gyerekkorom óta utálom.

A barátaim szerint felesleges pszichológushoz járni. „Kicsontozzák a lelkedet.”  Mégis felkerestem egyet, és készültem rá, hogy majd csomó mindent elmondok neki. 

– Miért csalta meg a férjét?

Ez a kérdés igazán fehér. Mert jól esett lefeküdni valaki mással. Felcserélni az ismerőst az ismeretlenre. A pszichológus mosolygott. Valami lehet még mélyebben? Gondolkodjon rajta.

A szeretőmnek nem volt olyan jó teste, mint a volt férjemnek. Egyszerűen csak az utamba került, és lefeküdtem vele. Más volt, más az érintése, a hangja, az egyénisége. Amikor együtt voltam, én is egy kicsit más lettem. Ennyi. Sajnos ő szerelmes lett, én nem. 

Rögtön arra gondoltam, hogy tud a megcsalásról. Később több jel arra mutatott, hogy nem tudott, és ő nem csalt meg. Egyszerűen megérezte, hogy a szeretőm mellett más lettem.

– Dolgozzunk egy kicsit ezen. – A pszichológus mosolygott.

Nagy sóhaj kíséretében elővettem egy új lapot és felírtam: fekete│fehér. Mindkét oszlopba beírtam a nevem. Ezek csak szavak, kétdimenziósak, nem élnek, nincs jelentésük. Persze kijelentések – csak mégis. Nem olyanok, amik befolyásolnak. Már elmúltak. Nincs az az én, amelyik megcsalta a férjét. Én már más lettem. Felnéztem, kibámultam az ablakon. 

A szemközti ház falára kihelyeztek egy óriásplakátot. Crsytal Pepsi. Színtelen kóla. Letettem a tollat, és lassan felálltam. Az új szokásom az lett, hogy az ablakhoz dőlve órákig néztem azt a posztert. A profilképemen sört iszom. A volt férjem fotózta egy különösen szar estén. Rájöttem, hogy tetszik neki valaki, ez ennyiben is maradt, csak mégis. Amíg belekortyoltam, arra gondoltam, minek is bármit mondani, és ez eszembe jutott, amikor képet cseréltem. A sör ugyanúgy néz ki a képen, mint a hirdetésen a kristálykóla. Annyira jó ez a szó. Kristálytiszta. Esténként ízlelgettem, és közben kapcsolgattam a villanyt. Kristálykóla, katt le. Kristálykóla, katt fel. Olyan eredeti, szokatlan és ilyen módon megfejthetetlen. Nem a kivont karamell miatt, vagy mert a sör, amit ittam, hozzá hasonlóan világos színű volt. A dolgok valója feketén-fehérben látszik a legjobban. Felhívtam a pszichológust és elmondtam neki is. 

– Jó lesz.

Ennyit válaszolt, és hamarosan letettük. Ültem a felkapcsolt lámpa mellett, a tudatomat teljesen kitöltötte a Crystal Pepsi plakátfotója. Majd lekapcsoltam a lámpát, és megpróbáltam ugyanazt érezni. Valamiért nem ment. Felöltöztem, elindultam, hogy valahonnan szerezzek egy palackkal.

A környékünkön egyetlen kisboltban sem hallottak róla. Ahol igen, ott még nem érkezett újabb szállítmány. Tüzetesen átnéztem a polcokat, nem bújt-e meg mégis egy utolsó a szörpök vagy az ásványvíz mögött. Semmi. Vettem egy csomag rágót és egy üveges narancslevet, amit az ajtófélfánál bontottam ki, és a boltos nem szólt érte.

A dzsekimen átfújt a szél, szerencsére garbó volt rajtam. A cipőmet a volt férjemtől kaptam, a farmert még a kapcsolatunk előtt vettem egy drágább üzlet leárazásán. A rakpart felé tartottam, és kétoldalt ott virított a Kristály Pepsi életnagyságban. Az egyik kisboltban végül tényleg vehettem egy dobozost. Kicsorgattam a járda mellé, látni akartam, tényleg átlátszó-e. Karamell nélkül furcsa az íz. Az agyad tudja, hogy kólát iszol, és mégis nehéz mellé odatenni a látványt. 

– Valahogy teljesen magamra ismertem benne.

Otthon elővettem egy újabb darab papírt. Láttam magam, ahogy fölé hajolok, kettéosztom – fekete│fehér –, és írok. Felálltam, főztem egy kávét, lényem egy része tovább írt, elővett egy újabb papírlapot, kettéosztotta│és írt. Közben aludtam pár órát, elmentem vásárolni, vettem egy rekesz kristálykólát. Megfordítottam a papírt. Sötétedés után havazott. Kezembe vettem a palackot. Nagyon vágytam az ízére. A magasba emeltem, ahogy az óriásplakáton a kéz a napsütésben. 

A szerző kortárs író, 2023-ban a Petri György-díj shortlistese .

(Borítókép: Getty Images)