Nemrég történt, hogy munkahelyet váltottam. Az ismeretlenek nyugalmával jártam be dolgozni új szobám szűk íróasztalához, ahol használt ceruzák és radírok vártak, egy számítógép tele levelekkel, polcok valaki más emlékeivel, füzeteivel. Nyugdíjba ment, akinek a helyére kerültem. Mindenhol otthagyta a kéznyomát, izgalmas nyomozás kezdődött. Bárkivel találkoztam a folyosón, őt kereste rajtam, ha tanítottam, a gyerekek az ő nevén szólítottak, amint hivatalos ügyet vagy levelet írtam valakinek, az ő postafiókja jelent meg. Helyet cseréltünk, ő örökre kiment, én meg maradtam. Egy ember lettem, akit sose láttam, se ruháit, sem a szagát nem ismertem, még csak a hangsúlyokat sem, ahogy beszél. Állítólag szigorú, morózus, néha meg zseniális tanár voltam, csak akadtak heppjeim. Azt gondoltam, nem is baj, ha összekevernek minket. Egy nap a postáját is én vettem át, mivel nem ült a helyén. Néhány vizsgaidőpont, beírandó jegyek, éttermi kifizetetlen számla, nadrágrendelés, aztán ott volt egy furcsa csomag is…
„A temetőnél várlak” – egy cédulát találtam a kartonpapír közé csúszva. Félretettem a dobozt, biztos voltam benne, hogy nem nekem címezték. Milyen temető? Várni a sírköveknél valakire, aki él? Ez egy randevú?
Sose jártam arra, kivéve a halottak napját, két gyertyával szoktam menni, aztán rögtön indulok haza. Minek időznék egy temetőben, bár hallottam, hogy akadnak, akik oda születnek, esetleg vágynak meghalni, vagy ott csókolóznak először. Az egész csak önrendelkezés kérdése. Nem csak megszületni szeretünk, meghalni is.
Ki lehet ő? És főképpen: ki vagyok én?
Mikor ránk ereszkedik az első, sűrű köd, sokan a sírkövek körül botorkálnak. A sírok világítanak, beülik az utcát. Dombra épült a temetőnk és kopjafák szegik, művirágok, néhány portré, nálunk igazán vicces tud lenni a temető rendetlen vidéke. Miért, a december nem a születés hónapja, Jézuska? Dehogy. A dermedt, repedező, jeges szél alkotta. Ennél már csak a január lesz közelebb a halálhoz. Kabátot kap a fagy, és mindent beterít. Ilyenkor tényleg csak tapogatózunk.
Sötét az egész nap. Keressük a titkos utat, az ösvényeinket. Egy régi ember szeretetét (hátha melegít), aki már csak kő, nem ölel, hisz öle sincs. Halk gyereksírok pislákolnak az esti tejüveg időben. Adventi koszorúk, várakozás. Jézus szamárháton vonul be Jeruzsálembe. Ködhalál.
Gyertyacsend, így hívják nálunk a mindenszenteket és az utána következő heteket. Furcsa, mert nekem sose volt jéghideg a halál. Nekem a halál egy esős szerelem.
„A temetőnél várlak.”
Elmentem hát a domboldalba. Mi vesztenivalóm lenne? Kopjafák és kisebb sírok voltak hátul. Felsétáltam. A késő délutánban ránk ereszkedő sűrű, nyomott ködben hirtelen semmit se láttam, hiába világítottam a mobiltelefonommal. Mivel nem találtam vissza a bejárathoz, arra gondoltam, leülök a fagyot, deres fűbe a kövek mellé. Megvárom a csillagokat, vagy a pirkadatot. A kabátomat levettem, magam alá gyűrtem. Csak néztem a ködöt, ahogy szitál. Megfogtam az ujjaimmal, aztán beszívtam, lenyeltem, köd csurgott mindenhonnan. Meleg ködszálak. Finom és selymes, még a nadrágomon is felkúszott, felúszott a ruhám alá, és megcsiklandozott. Beleszállt a csontjaimba.
Talán egy fél óra telhetett el, mikor a sírok mögötti fák felől reccsenést hallottam.
Nemsokára egy alak sziluettjeit láttam. Tapogatva kereste az utat. Valamit motyogott, alig értettem. Nem vagy itt, mintha azt mondta volna, mikor közel ért hozzám.
Megszólított, egy női nevet mondhatott, mert lágy volt a hangja, nem pontosan értettem. Elveszítettük egymást, panaszolta, egészen hosszú mondatokba kezdett, nem is figyelt rám, csak beszélt. Kezdetben szép történet volt, egy forró szerelem forgatókönyve. Ahol a nő végül faképnél hagyja, távozik, átlép a küszöbön, megtagadja a házasságot, és elfut. Kezet is emel rá, hogy elhagyhassa.
Ne keress többé! Vidd el a cuccaid! Látni sem bírlak!
Nem tudtam kivenni, egyre zavarosabb lett a sztori.
A köd maradt, én felvettem a kabátomat, elfáradtam. Ideje volt indulni. Ennyit még sose voltam valaki beteljesületlen szereleméért temetőben.
Másnap munkába mentem, sok órám volt, vizsgák. Az egyik előadás után a volt kolléga keresett telefonon, elmondta, hogy ottfelejtettem tegnap a két gyertyát és kesztyűmet a kövön. Félretette nekem, mehetek értük. „A temetőben várnak.”
A szerző Békés Pál-díjas író, műfordító.
(Borítókép: A Highgate temető 2022. december 12-én. Fotó: Benjamin Cremel / Getty Images Hungary)