Szeptember végén jelent meg egy Karcsú Könyvem. Amikor még nyíltak a völgyben a kerti virágok. A címe – Teendők halálom után – riadalmat keltett olvasóim széles táborában. Akadnak köztük újságírók is (remélem, ez nem meglepő), egyikük ismert boulevard-lap munkatársa, aggódva érdeklődött, hogy ez komoly-e, s ha igen, készíthetne-e velem egy utolsó interjút. Azt feleltem, hogy erre azért valamennyi ideig még várnia kell – remélhetőleg.
Most viszont már itt a tél, éjszaka fagy legyintgeti a bokrokat és a fákat, kora reggel csillog a dér a fűszálakon. A hajamon is, nem csak megüté, hanem kifejezetten ezüstösre változtatá. Ez van.
Itt is szeretném jelezni nyomatékosan, hogy nem a saját elmúlásom szerepel a kisregényben, amiről könnyen meggyőződhet az, aki fogja magát, és elolvassa. Az első tíz oldalon kiderül, hogy nem az én halálomról van szó, hanem egy Angliába szakadt honfitársunkéról, aki voltaképpen a végintézkedéseit rendezte különféle borítékokba e fölirattal, a lakája, Alex számára. Az illetőt alapvetően a Londonban élő nagybátyámról mintáztam, tőle azért erősen elrugaszkodva, és
a téma a testvéri kapcsolat, mint olyan, illetve annak teljes hiánya, történetesen az övé az apámmal.
Ám a könyveknek esetenként nem csupán arra van hatásuk, aki befogadja őket, hanem arra is, aki írta. Mióta a Teendők halálom után megjelent, annyian érdeklődtek telefonon és e-mailben hogylétem felől, hogy megbántam a címet. Már a munka során is szerettem volna másikat választani, de a szöveg nem hagyta, ragaszkodott hozzá. Van ez így. Nem tudom, hogy az említett fokozott érdeklődés teszi-e vagy maga a könyv, mindenesetre egyre többet gondolok arra, hogy mik volnának az én legfontosabb teendőim halálom előtt. Ezt a lelki gyakorlatot egyébként valamennyiünknek ajánlom. Érdemes átgondolni, amíg még tiszta a szellemünk, és szabad az akaratunk (annyira, amennyire ez egyáltalán lehetséges).
Jogi kart végeztem. Ezért tudom, mi az útja, módja. Továbbá fölmenőim történetében megesett, hogy adott örökségen pereskedésbe fajultak a viták. Emiatt nekem már van végrendeletem. Talán nem köztudott, hogy ehhez nincs föltétlenül szükség közjegyzőre vagy ügyvédre. Ha az ember leírja saját kezével (toll, golyóstoll), hogy mi a végakarata, s az a címe, hogy végrendelet, keltezi, és aláírja, az egy ép, egészséges és érvényes okmány. Nem szükséges hozzá se tanú, se más cirkalom. Célszerű, ha az egész ráfér egy oldalra, erre a legalkalmasabb a négyzethálós papír, mert arra több sor fér, igaz, apróbb betűkkel. Fordulhatunk persze közjegyzőhöz és ügyvédhez, ők majd legépelik az egészet, jogi bikkfanyelven újrafogalmazva, tehát kevésbé érthetőre, de azért jó lesz az, és adnak egy számlát.
A végrendelet fontos. De még fontosabb, hogy mit óhajt az ember csinálni, amíg még van lehetősége a cselekvésre. Napi rendszerességgel gondolkodom ezen, amióta az említett cím megörvényesítette naptári életkorom állóvizeit.
Felmenőim régóta nincsenek. Utódaimmal a kapcsolatom rendben lévőnek hiszem, persze, őket azért nem árt majd megkérdeznem. Lányom felnőtt, családos és gyerekes anya (v. ö.: unoka). Fiaim betöltik a huszadik életévüket november végén, mindketten egyetemi polgárok. Anyagi ügyeimben sincs olyan csomó, amit kibogoznom vagy keresztülvágnom kéne. Révbe jutottam (v. ö.: rév és vám, révész és vámos).
Munkámat illetően akadnak terveim, körülbelül öt-hét évnyi munka. Ha némelyik nem jönne össze, nagy baj akkor sincs, írtam én eleget. Mi volna az, amit érdemes volna tető alá hoznom, amíg még valamennyire jó erőben vagyok?
Összeírtam egy listát. Íme. Mindössze négy pont, igazán nem sok.
Kész. Ennyi az egész.
Már csak az a kérdés, hogyan fogjak hozzá?
Sejtem, a cinikusabbak kinevetnek, elvégre miként tudnék én elrendezni olyasmit, amire a nagyhatalmak vezetői sem képesek? Jogosnak érzem az ellenvetést. De hallgassatok ide, lehet, hogy ők nem is akarják igazán. Esetleg nem annyira, mint én. Ráadásul lehetséges, hogy velem együtt sokan szeretnék, rengetegen, akik tiszta szívűek, ugyanakkor hatalomban hajléktalanok. Ha így áll a helyzet, mindig lehet tenni valamit. Valami kicsit. Icike-picikét. A sok kicsi pedig sokra megy, így mondjuk ezt mi, magyarok.
Gondolkodjunk. Mi volna a leghatékonyabb apró lépés, amit megtehetnénk mi, akik jobbítanánk a hazát és a földkerekséget. Gyűjtsünk? Nyújtsunk kezet valakinek? Szedjük össze a hulladékot valahol? Takarítsunk, valamely térségben és a lelkünkben?
Akinek van ötlete, írjon a kiadóba. Akinek nincs, morfondírozzék tovább. Egyedül vagy velünk.
Legfőbbképp: higgyünk a csodákban.
Valaha a befolyásos filmgyári produkciós irodák ajtaján megjelent egy fölirat, előbb Hollywoodban, majd másutt is, többek között a Mafilm telepén (akkor: Lumumba, ma Róna utcában).
A LEHETETLENT AZONNAL TELJESÍTJÜK, A CSODÁKRA KICSIT VÁRNI KELL.
Valamelyes szerepet játszott ez a mondat egy bizonyos tévéműsor elkeresztelésében. Mindegy.
KICSIT tudok várni. Sokat nem.
Tartsátok szem előtt a mostani merengésem címét.
A szerző József Attila-díjas író.
Az Index év végi ünnepi tárcasorozatában eddig az alábbi írások jelentek meg:
(Borítókép: Vámos Miklós 2016. november 7-én. Fotó: Czimbal Gyula / MTI)