Gyerek voltam, ezért nem értettem. Illetve értettem volna, ha megmagyarázzák. De nem magyarázta meg senki.
Nehéz erről beszélni. Talán még ma sem értem.
Tény, hogy nekünk nem volt otthon karácsonyfánk. Amikor kisgyerek voltam. Nem volt semmi ilyesmi.
Az összes osztálytársamnak volt. De nekünk nem. December elején már mindenki arról beszélt az iskolában, hogy jön a karácsony. És a Jézuska vagy a Télapó majd hozza az ajándékot.
És arról is beszéltek, hogy ahhoz, hogy ajándékot hozzon a Télapó vagy a Jézuska, ahhoz kell a karácsonyfa. Mert akkor, ha van karácsonyfa, az, aki hozza az ajándékot, tudni fogja, hogy várják, és akkor tényleg hozza.
Hogy a Télapó hozza az ajándékot, vagy a Jézuska, erről volt egy kis vita az iskolában. 1966-ot írtunk, hatéves voltam, első osztályos.
Szóval, volt vita a Télapó és a Jézuska kérdésében. Mondták néhányan, hogy lehet, nincs is Jézuska. Csak Télapó van. Vagy az is lehet, hogy nincs is Télapó, hanem Jézuska van. De valamelyik van. Ebben egyetértettünk. És akkor hoz ajándékot, de csakis akkor, ha van feldíszített karácsonyfa.
Nekünk azonban nem volt karácsonyfánk. Apám valami olyasmit mondott korábban, hogy mi nem ünnepeljük a karácsonyt.
Nem magyarázta meg, hogy miért nem. És ha nem ünnepeljük, akkor nem is kell karácsonyfa. Mert ez az egész értelmetlen. „Kispolgári”, így mondta Apám. Nekünk nincs szükségünk ilyesmire. Ezt is hozzátette.
Nem egyszerű erről beszélni. Még ma sem. Egy hatéves gyerek karácsonyfa nélkül.
Apa nem mondta, miért is vagyunk mi ilyenek. Mindezek miatt az iskolában szégyelltem magam. Az osztálytársaim előtt. Amikor kérdezték, milyen a mi karácsonyfánk. Még hazudtam is. Mert nem tudtam azt mondani, hogy nekünk nincs is olyan.
Már bőven felnőtt voltam, amikor Apám megajándékozott egy menórával. Ez, utólag, magyarázat is lehetett a korábbiakra. Arra a bizonyos 1966-os karácsonyra is. Meg az előtte levőkre. Amikor nem volt karácsonyfánk.
Akkor azonban, 1966-ban mégis lett karácsonyunk. És ezt Anyámnak köszönhettem. Elsősorban. Talán visszahallotta mindazt, amit fantáziáltam az osztálytársaimnak a nem létező karácsonyfánkról. Vagy talán csak megérezte, mennyire szomorú vagyok. Nehéz ezt ma már így, utólag rekonstruálni. És megkérdezni sem tudom. Ma már nem tudom megkérdezni Anyámat sem ezekről a dolgokról.
A közös dolgainkról.
Meglehetősen nagy lakásunk volt. Óbuda peremén, közel az ottani temetőhöz. Nagy, tanácsi lakás. Így mondták akkor. Tanácsi. Szénnel fűtöttünk, meg fával. Nem volt kellemes. Sokat fáztunk. Viszont volt nappalink. Óriási nappalink volt. Jó, lehet, hogy nem volt nagy, de én nagynak láttam. Kicsi voltam, így minden nagynak tűnhetett akkoriban.
A nappaliban volt egy filodendron. Az tényleg nagy volt. Hatalmas levelekkel. El lehetett bújni mögötte. A sarokban állt. Ha bementem mögé, akkor olyan volt, mintha ott se lennék a szobában. Sokat lehetett ezzel a filodendronnal játszani. Bejött a nappaliba valami felnőtt, én meg ott lapultam a filodendron takarásában. És ő, a felnőtt, nem tudta, hogy ott vagyok. Jó játék volt ez nagyon. Szerettem.
Nem tudom, pontosan melyik napon történt. Talán már december 24-én. Ott voltunk karácsonyfa nélkül. December 24-én, reggel. Apám nem volt otthon. Anyámmal kettesben pakoltunk a nappaliban, ruhákat, könyveket. Anyám azt mondta, rendet akar rakni.
Aztán váratlanul hozzám fordult, és így szólt:
– Feldíszítjük a karácsonyfánkat. Ma jön a Jézuska, ugye, tudod?
Csak néztem rá. Nem értettem, mit is akar ezzel mondani. Hiszen nekünk nincs is fánk.
És akkor Anyám elővett valahonnan valami nagy kartondobozt. Talán a ruhásszekrényből. Hatalmas volt az a ruhásszekrény, ott, a nappaliban. Abban is el lehetett bújni. Könnyedén be tudtam mászni a felakasztott ruhák, zakók közé úgy, hogy még akkor sem vettek észre, ha kinyitotta valaki a szekrényajtót.
Igen, Anyám annak a ruhásszekrénynek az aljából vehette elő azt a kartondobozt.
Volt abban a dobozban minden. Minden, ami a karácsonyhoz kell. Díszek. Csillagszórók. Műanyag angyalkák, fából faragott, festett télapók, sok-sok üveggömb meg gyertyák is. Méghozzá villanygyertyák! Az szenzáció volt akkoriban. És szaloncukor. Valamint szalagok, a legkülönbözőbb színekben, és papírszerpentinek, pirosak, sárgák, zöldek, kékek, szóval mindenféle szerpentin.
És ezüstösen csillogó, hosszú papírdekorációk. Sok. Nem akartam hinni a szememnek.
Hogy mindezeket honnan is szerezte be Anyám, nem tudom.
– Szóval, akkor feldíszítjük a fánkat – mondta, és odalépett a filodendronhoz.
Reggel volt, vagy talán délelőtt. Mondom, Apám nem volt otthon.
És akkor Anyám elkezdte a filodendront feldíszíteni. Ráaggatta a díszeket, a fából faragott télapókat, a műanyag angyalkákat, a piros meg kék meg zöld papírszalagokat, az ezüstösen csillogó papírdekorációkat, aztán rátette a gyertyákat is, meg a csillagszórókat,
és végül a szaloncukrokat, az összeset. Úgy nézett ki az a filodendron ott, a nappaliban, mint valami fura cirkuszi bohóc, akit túlzottan is kifestettek, de mégis szép volt, és mégis karácsonyfa volt, és a miénk volt, az enyém, az én első karácsonyom feldíszített fája.
Amikor Anyám elkészült a díszítéssel, csak ennyit mondott:
– Most akkor jöhet az ünnep.
És alighogy ezt kimondta, zörgést, kulcscsörgést hallottunk a bejárati ajtó felől. Kicsit mindketten összerezzentünk. Merthogy Apám hazajött. És vajon mit fog mondani?
Tény, hogy eléggé meglepődött. Mégis: mi lepődtünk meg jobban. Belépett a nappaliba, és amikor meglátta a teleaggatott filodendront, csak ennyit mondott:
– Feldíszítettétek? Én pedig ezt hoztam.
Azzal behúzott maga után egy nagyra nőtt, jó kétméteres, összekötözött fenyőt.
– Most vettem, itt, a téren, az árusoktól – mondta. – Ezen jobban mutatnak azok a mütyürök – tette hozzá, és a feldíszített filodendronra mutatott.
A szerző József Attila-díjas, Márai Sándor-díjas és Magyarország Babérkoszorúja díjas író, költő, szerkesztő.
Az Index év végi ünnepi tárcasorozatában eddig az alábbi írások jelentek meg:
(Borítókép: A kép illusztráció. Fotó: Win McNamee / Getty Images Hungary)