Az ünnepeknek fel kéne gyűrődniük a hétköznapok földtani rétegeiben, hogy legyenek viszonyítási pontjaink, de mi van azokkal a karácsonyokkal, amelyek olyan homályosak lettek, mint a vízállónak hitt szovjet Poljot óra üvege, azután, hogy leszakadtál a Szárazér jegén, egy decemberi délutánon, hazafelé tartva a napköziből. Bepárásodott az üveg, eltűntek a mutatók és a számok, főleg ezen bosszankodtál, és egy pillanatra sem jutott eszedbe, hogy túlélted, hogy nem csúsztál a jég alá. Ezt akkor természetesnek fogtad fel. Nem érhet baj, hiszen gyerek vagy. Aztán olyan homályosak lettek a karácsonyok, mint amilyen 1980-ban a Poljot üvege volt. Később, a kamaszkor karácsonyaival már rosszabb lett a helyzet, úgy tűnnek el az emlékezetedből, mint a kazettákról letörölt felvételek. Esély sem volt arra, hogy a letörölt szalag régi felvétele, felülírva az újat, jelet hagyjon az emlékezet finom ferrokróm hártyáján.
Amíg gyerek vagy, a szüleid tudják, hogy mit szeretnél, de ahogy betöltöd a tizennégyet, csak abban biztosak, hogy egy újabb, ezúttal sztereó magnónak örülnél a legjobban, de születésnapodra már kaptál magnót, ne légy telhetetlen. Motort nem kaphatsz, nehogy egy IFA alatt végezd, ne neked szóljon a Fényes presszó diszkójában a Forever Young, amit a volt osztálytársak kértek a DJ-től. És különben is: a Simson, de még egy Komar moped is nagyon drága. Szóba jöhetne egy bőrdzseki is, de olyat nem lehet kapni, amilyet Marlon Brando viselt A vad című moziban (rendezte: Benedek László). Ha az Ecserin megvenné valaki…, de egyébként is, olyan drága, mint egy Komar moped. És ha mégsem tetszene, vagy nem lenne a méretedben? 1989 előtt valahogy minden egy számmal nagyobb volt, de megvették a szülők, mert majd belenősz. Magába a rendszerbe sem lehetett belenőni, mindig lötyögött, ahogy David Byrne-ön a több számmal nagyobb öltöny a Stop Making Sense című zenés filmben. Kamaszkorodra kimerültek a karácsony tartalékai. Már messze volt a gyerekkor tündérideje, és már olyan dolgokra vágytál, amik nem kaphatóak a játékboltokban. És egyre nyilvánvalóbb lett, hogy: a szüleidnek is vannak gyengeségei, bizonyos dolgokban akár kicsinyesek is, sőt egymással is képesek összeveszni, különösen karácsony idején.
De mozog bennük a rutin, fel és alá, ahogy a kés a fenyőn, mielőtt apád a talpba illesztené a fát. Eljön az idő, amikor egyszer csak elromlik az égősor, és nem lehet színes izzót venni. Először nem világít a fa. Amíg gyerek vagy, apád mindenképpen szerez valahonnan bordás, bordó, E10-es izzót, később viszont már azt mondja: nem kapható, mert régi. Felrakod-e úgy az égősort, hogy nem is világít? Persze. Még így is jobban mutat a fenyő a hideg előszobában, a pálmafás poszter előtt, mint nélküle.
A posztertől persze minden olyan lesz, mintha a Szuperbolában lennél, amikor Árkus József megmutatja az ausztrál tengerpart karácsonyfáját, amit mikulásnak öltözött topmodellek díszítettek fel.
Amikor pedig a következő évben apád a Vas-Műszakiban új izzósort vásárolt, az már nem olyan volt, mint a régi, csak valami ahhoz hasonló.
Az új fények azt jelezték, hogy onnan már másképp világítanak az ünnepek, nyilvánvaló lett, hogy anyád mást sem csinál, csak robotol, december 23-án és 24-én, megfőz az egész téli szünetre, mégis az ünnep minden pillanatában úgy tűnik, hogy mást sem csinál, csak dolgozik. Nem tud leállni – mondja apád. Kapsz egy celofánba csomagolt, halványkék melegítőre emlékeztető kínai pizsamát, mert a szüleid úgy gondolják: a kockás pizsi gyerekes, és te már nagy vagy, mutatják, hogy mennyire képben vannak, ők is voltak fiatalok, kitört a pesti limbóláz. Hogy nem viselsz már egyáltalán pizsamát? Ez meg micsoda dolog? Ki látott már ilyet?
Vannak karácsonyok, amelyeknek nincs helyük a személyes naptáradban, mintha az idő vadhajtásai lennének, olyan ünnepek, amelyek nem tartoznak sem az évszakok, sem az égtájlakok fennhatóságai alá. Vagy csak elfelejtetted azokat, mint a régi, csak egy-egy nyárhoz kötődő legjobb barátaidat. Mindenkiben dolgozik az ajándékozási kényszer. Örülnél egy Smiths-, egy Echo & the Bunnymen- és egy Jesus and The Mary Chain-albumnak, de megkapod a V’ Moto-Rock 5-öt. Azt hittük, szereted! A Várj, míg felkel majd a nap is tetszett. Igen, negyedikben, és akkor tízéves voltál, 1980-at írtak. Másképp telt az idő a szülők számára, nem voltak bennük olyan éles korszakhatárok, mint benned, amikor is új időszak kezdődött az új izzósortól, az első színes tévétől vagy attól a naptól, amikor megvetted a Talking Heads 1985-ös, Little Creatures című albumát. Amikor te lettél a kelet-európai David Byrne, zakóban, nyakig begombolt, fehér ingben, és apád megkérdezte: milyen iskolai ünnepségre mész? Azt felelted, hogy Európa Kiadó-koncertre, mire ő fölényesen visszakérdezett: az egy könyvkiadó, nem?
Mi maradt meg a kamaszkor karácsonyaiból? Karban tudod-e tartani az emlékeidet? Meg tudsz említeni egyetlen ajándékot is a kínai kék pizsamán kívül? Megmaradt-e valami legalább a rendszerváltás idejéről?
Az első élőben közvetített éjféli mise? Az első becsomagolt Béres-csepp? A Himalája sólámpa? Szatmári szilva porcelánbutykosban? Hiányzott a történelem ünnepélyessége? Az is meglett, amikor élő egyenesben néztétek a romániai forradalmat, már színes tévén. És mintha más színei lettek volna annak a bizonytalan országnak. Vagy nem is voltak színei? Nem volt sem fekete, sem fehér, inkább földszínű volt minden. Irány plébániára a tartós élelmiszerekkel, amit az egyháztestület átvitt Aradra. Két ünnep közötti látogatások a barátoknál. Színezett esküvői képek és feszületek alatt ülve hallgattátok a jugóból hozott Laibachot, Borghesiát, Sonich Youtht és a That Petrol Emotiont. Hideg volt, látszott a lehelet az erősítő kéken fénylő diódái mellett. Látszott a pára a Ceaușescu házaspár holtteste fölött is, amikor rájuk közelített a kamera. Különleges tudás birtokosainak éreztétek magatokat, ahogy körülültétek a tisztaszobába száműzött hifitornyot, mint valami szent tüzet.
De arra sem emlékszel, hogy mikor viselted utoljára azt a gyapjúpulóvert, amit a Covid óta nem vettél ki a szekrényből. Most viszont, mintha új lenne, felpróbáltad, és észrevetted rajta a szárítókötél halvány csíkját. Vajon melyik évben keletkezett? Egyáltalán: mikor volt rajtad utoljára? Mikor vetted? Lehet, hogy már húsz éve megvan? Mit jelöl a pulóveren ez a bizonyos csík? Mit oszt ketté? Miféle ruharánc ez? Lehet-e jósolni belőle, mint a kávézaccból? Egyáltalán: hogyan öregszenek a ruhák? Hogyan öregszenek a karácsonyfadíszek? Maradt-e legalább néhány azokból az időkből, amikor az ünnepeknek még saját fényük volt?
A szerző József Attila-díjas író, a Stenk munkatársa.
Az Index év végi ünnepi tárcasorozatában eddig az alábbi írások jelentek meg:
Kiss Noémi: A temetőben várnak
Vámos Miklós: Teendők halálom előtt
Sereg András: Újabb kétperces történetek
Döme Barbara: Karácsonyi történet az angyalról meg egy anyáról
Petőcz András: A filodendron karácsonyfa
(Borítókép: Színjátszó foglalkozás résztvevői a jánoshidai nyári gyermektáborban 1980. július 16-án. Fotó: Farkas Tamás / MTI )