Áront a szóbeli érettségik délutánján láttam utoljára. A gimnázium udvarán ácsorgott egymagában, jobb keze ujjai közt cigaretta, világoskék füstje kurtán bodorodott az ég felé, míg ő egykedvűen bámulta az iskolával szemközti park kopott szoborcsoportját.

Nem jött el a bankettre, és az azt követő partin sem láttam sehol. Részegen lődörögtünk Szentessy Tomiék futballpályányi hátsó udvarában a kivilágított medence körül, mindent beterített az asztalra kiömlött tengernyi piák savanyú bűze és az olcsó marihuána szúrós szaga, ami megülte a mozdulatlan levegőt, és egész éjjel csupán egyetlen alkalommal hangzott el a kérdés: Áront nem láttátok? Nem emlékszem, ki kérdezte, jelentősége sincs, mert miután elhangzottak e szavak, mindenki rögtön meg is feledkezett róluk, ahogy Áronról is.

Mindez tizenöt éve történt. Tizenöt év telt el az óta az este óta, és én tizenöt évig nem gondoltam a srácra, míg a hírportálok be nem számoltak arról az érthetetlen robbantásos merényletről ott, abban a pesterzsébeti buszmegállóban, november közepe táján.

Tizenöt év alatt annyi minden történhet és történik is: az idő huncut játszópajtás, elhiteti veled, hogy nem létezik, aztán egy nap tükörbe nézel, és ráncok, sötét karikák és ősz halánték néz vissza rád, és ahogy felismered a nagy tréfamestert, hirtelen olyan emlékek furakodnak elő a múlt réseiből, melyek mintha nem is veled történtek volna.

Mégis, ha nincs az a tudósítás, Áron emléke, ahogy ott áll leszegett fejjel az iskola udvarán, talán sosem talál vissza hozzám. 

Három, ingujjra vetkőzött, bőrcipőt és öltönynadrágot viselő fiatal egy szerdai napon, este háromnegyed nyolckor merénylet áldozata lett egy pesterzsébeti buszmegállóban. Szemetesbe rejtett, házi készítésű pokolgép robbant. Ketten meghaltak, a harmadik társuk túlélte, de elveszítette az egyik szemét és a bal lábát térd alatt. 

Nem az a fajta ember vagyok, aki hajlamos napokig követni egy tragédia utózöngéit, és vélhetően a mindennapi teendőim mellett ez a hír is észrevétlenül elszáguld mellettem, ha nem oldódik meg olyan szokatlan gyorsasággal. Egy csütörtök estén a híradó közölte, a feltételezett elkövető, Sz. Áron feladta magát a rendőrségen, olyan információkat szolgáltatva, melyek nagyrészt megkérdőjelezhetetlenné tették a bűnösségét vagy legalábbis a bűnrészességét.

Akkoriban nem volt munkám, és épp a házasságom megmentésén fáradoztam, egyhangú, mégis feszült napjaimat komplikált, ház körüli teendőkbe fojtottam, szigorúan azon időpontokban, amikor a feleségem házon kívül volt, hogy ne kelljen találkoznunk. Sokszor csak pakoltam és pakoltam, szinte megszállottan, amitől a hivatásom elvesztésének fájdalma tompult valamelyest. Ebből a szabályos és olykor őrjítő apátiából az Sz. Áron név emelt ki. Nem tudom, miért csimpaszkodtam bele úgy, mintha az életem múlna rajta, azt sem, mi okból következtettem rá, hogy Sz. Áron az a Szabó Áron, aki négy évet húzott le az osztályunkban a pesterzsébeti Szilvási Lajos Gimnáziumban, és akihez alig-alig szóltunk, minden egyes beilleszkedési kísérletét eleve kudarcra ítélve.

Heavy metalt hallgatott, amikor mi technót és house-t, szűk farmerben járt, amikor mi trapézgatyában, védelmére kelt annak, akit mi kiröhögtünk, azt a sportot szerette, amit mi utáltunk, és utálta, amit mi szerettünk. Egy olyan korban, amikor a látszat aranyat ér, ő mindig kimondta, amit gondolt, nem számolva annak környezetére mért hatásával. Kendőzetlenül. Pofátlanul.

Egyszerűen nem léphetett be a köreinkbe. Az ellentétek valójában taszítják egymást, így mikor utoljára hallottam kimondva a nevét ott, Szentessy Tomiék medencéjének partján, kezemben egy szál Pall Mall-lel, másikban három cent pálinkával, valójában örömöt éreztem, mert eszembe jutott, hogy a társaságában mindig különös feszengés szállt meg, amit képtelen voltam kezelni.

És most ott volt. Megölt két embert, aztán besétált a kapitányságra, és feladta magát. Ez két héttel karácsony előtt történt.

Kevés információt közöltek róla, mégsem volt kétségem. És mégis, számomra bármennyire is egyértelmű volt, kivel van dolgunk, bárkinek említettem is, mindenki csak legyintett.

– Ugyan már – mondta Szentessy Tomi az apjától örökölt iroda bőrkanapéján ülve. – Sz. Áron, Jesszus, ne már, az akárki lehet.

– Nem akárki. Ez ő – feleltem.

– Oké – nyugtázta, és beleivott a kezében tartott Red Bullba. – És akkor mi van?

– Téged nem érdekel, hogy jutott el idáig?

– Őszintén? Maximálisan leszarom. Ezek a történetek mindig ugyanolyanok. A zuhanás mindig ugyanolyan. Feltéve, hogy tényleg ő az, de kétlem.

Hiába bizonygattam, inkább minden barátom azt kérdezte:

– Találtál már munkát?

Aztán:

– Add el azt a rengeteg visszárut! Mégis mi értelme a nyári konyhában tartogatni?

Meg azt, hogy:

– Mi a helyzet otthon? Rendeződtek a dolgok Renivel?

Azt gondoltam, karácsony közeledtével az embereket megszállja a kényszeres vágy, hogy törődjenek a másikkal, holott ha néha-néha bejöttek volna a boltomba, és vesznek egy fülhallgatót vagy egy rohadt telefontokot, már nem kellett volna bezárnom. Így aztán ezekre a kérdésekre csak legyintettem.

Bementem a volt gimnáziumomba, és megkerestem a tablónkat az első emeleti tanári szoba mellett. Lőttem egy képet Áron unott, mosolytalan fotójáról, és mellé tettem a rabosítási fotót, amit a telefonomban lementve őriztem. Láttam az egyértelmű hasonlóságokat. Miért nem érdekelt senkit?

Odalent, a portásfülke mellett összefutottam Gellei Tibi tanár úrral, a volt történelemtanárunkkal. Anélkül ment el mellettem, hogy felismert volna, pedig összeakadt a pillantásunk. Megfogtam a vállát, mire összerezzent, és ijedten arrébb húzódott, mikor annyit mondtam:

– Tibi bácsi, megismer még? Kozma Benedek vagyok. Tudja, a 2006-os évfolyamból.

Láttam a szemén az erőlködést, aztán a felismerés megcsillanó szikráját.

– Beni fiam! Elmentem volna melletted, ha nem köszönsz rám.

Dolgozatokat kellett volna javítania, de helyette vagy húsz percet beszélgetett velem odakint, az udvaron, azon a szent helyen, ahol utoljára láttam Áront, tizenöt évvel korábban.

– Á, az bárki lehet – mondta, mikor felvázoltam a teóriámat. Megmutattam a két fotót, mire gyanakodva méregetni kezdett.

– Ezért jöttél ide? – kérdezte, de nem feleltem, inkább újra felsoroltam a különös egyezőségeket volt osztálytársunk és a pesterzsébeti robbantó közt.

– Emlékszem Áronra – közölte Tibi bácsi. – Elég mostoha sorsa volt. Ti se nagyon fogadtátok be magatok közé. Tudod, az apjának volt egy jól menő vállalkozása, mielőtt ideköltöztek volna vidékről, de tönkrement. Szegény ember beleőrült. Talán Áron is azért volt ilyen zárkózott. Nem tudott beilleszkedni. Az sose könnyű egy új helyen, új emberek közt. Úgy hallottam, az érettségi után külföldre ment. Azt hiszem, jól tette. Ott talán megtalálta a helyét.

Aztán a jó hangulatú társalgás végén megint az a frusztráló, ostoba kérdés:

– És hogy mennek a dolgaid? Család? Munka?

Kimentettem magam, és úgy iszkoltam el, mint akit kergetnek.

 Jutott időm kutakodni anélkül, hogy bárki is megzavarna. Rövid telefonhívásokat bonyolítottam sorban, miközben hallottam, hogy a feleségem odakint tesz-vesz, vélhetően a karácsonyi izzókat biggyeszti fel az ereszcsatornára. Hitetlenkedő, értetlenkedő hangok fogadtak a vonal túlsó végén: vagy azt nem értették, miért hívtam őket ennyi idő után, vagy azt nem, amit Áronról mondtam.

Reni valamivel este fél tizenegy után bekopogott az ajtón, aztán hallottam, ahogy a tálcát a vacsorámmal az ajtó előtt hagyja, majd cipősarkának távolodó kopogása és a ház teraszajtajának hangja lezárja az estét.

Fogtam a tálcát, és a bedobozolt DVD-lejátszók tetejére tettem. A poharakat a mikrosütők, az evőeszközöket a fülhallgatók dobozain tartottam. A házban nem tarthattam a sok visszárut, nem fért volna el, idekint meg nem hagyhattam őrizet nélkül. Az udvarunk nyitott az utcafront felé, a végén még valaki besétál, és kirámolja. Ennyi maradt a boltomból, és ezt nem adom. Egy világban, ahol Sz. Áronok járnak, semmire sincs garancia.

Kutakodtam az emlékeim közt, és a telefonhívások is segítettek. Nem feltétlenül a kapott információ – a legtöbben elintéztek két kósza gondolattal, akadt olyan is, aki Áron teljes nevére sem emlékezett –, sokkal inkább a múltam hangjai, az ismerős tónusok, melyek életre keltették a szunnyadó emlékanyagot.

Emlékszem a srácra, aki a kezét nyújtja felém: az iskolai távolugrópálya homokjában fekszem egy félresikerült ugrás után, bosszankodom a meghúzódott vádlimon, a barátaim jó húsz méterre állnak, csak néznek, és egymással beszélgetnek.

Emlékszem a srácra, aki közelebb tolja a feladatlapját a fizika-témazáró közben, és felemeli a könyökét, hogy ne vetüljön a mennyezeti neonlámpák árnyéka a felfirkantott egyenletekre. Gondosan megvárja, amíg lemásolom, egyik szeme az újságjába mélyedt Grósz tanárnőn, és csak akkor folytatja, mikor észreveszi, hogy elloptam tőle mindent, amire csak szükségem volt.

Emlékszem a srácra, aki ott állt előttem az új Voodoo Child albumommal, amit napokkal korábban a padban hagytam, és aminek lába kélt. A barátaim őt gyanúsították, és hajlamos voltam egyetérteni velük, elvettem hát a kezéből, szinte kitéptem a világoskék tokot, és ellenőriztem, hogy a korong benne van-e, majd faképnél hagytam.

Megzavart ez a sok emlék, és hirtelen azon kaptam magam, hogy a felgyülemlett feszültséget megkísérlem némi pakolásba fojtani. A feleségem gyakran mondogatta, hogy meg kell találnom a módját az indulataim levezetésének, mert ennek nem lesz jó vége, de nem gondoltam volna, hogy ez épp így mutatkozik majd meg.

Megzavart a múlt. Bár bizonyságnak kéne lennie, mégis úgy érzem, mintha ingatag talajon állnék, és bármikor a mélybe zuhanhatnék. Kopogásra leszek figyelmes, valaki járkál az ajtó előtt, és a nevemet mantrázza.

– Jól vagy? – kérdezi többedjére a feleségem.

– Miért ne lennék? – kiáltottam ki barátságtalanul a nyitott ablakon át. Kinéztem, és láttam, ahogy a ház homlokzatára aggatott karácsonyi izzók körbeveszik a feleségem sötét sziluettjét. Ott állt karba font kézzel, egyetlen pulóverben vacogva a decemberi fagyban.

– Fél órája hallgatom, hogy dobálod a dobozaidat. Aggódom!

Körülnéztem. Igaza volt. Kis híján kiürítettem a nyári konyhát, a dobozok odakint hevertek a dideregve ácsorgó lábainál, az elektronikai cikkek bontatlan dobozainak helyét most poros körvonalak jelezték.

A telehívásokra gondoltam, a sok ismerős, de rég nem hallott hangra, a pár szóba sűrűsödő emlékekre.

– Bejöhetnél – mondja gyengéden a feleségem. – Legalább ma éjszakára.

Látom megint a srácot, Sz. Áront. Ott áll az iskola udvarán, kezében cigaretta, feje lehajtva, mintha az érettségi diadalát ünnepelné, vagy épp a tényt, hogy végre nem kell több napot eltöltenie ott velünk. 

Felemelem a fejem, és biccentek neki. Viszonozza. Talán többre is számít, de én sarkon fordulok, és már ott sem vagyok.

– Ott vagy? – ez a feleségem hangja. Aggodalommal teljes, lágy. Rég hallottam ilyennek. A telefonomra nézek, a két fotóra. Áronra és Sz. Áronra. Értetlenség száll meg. A két alak nem is lehetne különbözőbb, egyáltalán nem hasonlítanak egymásra.

Hallottam a feleségem távolodó lépteit, és igyekeztem gyors lenni. Megfogtam a kilincset, kitártam az ajtót, és megpillantottam a ragyogó égősort.

A szerző író, szerkesztő, kommunikációs szakember.

Az Index év végi ünnepi tárcasorozatában eddig az alábbi írások jelentek meg:

Jassó Judit: Crystal Pepsi

Kiss Noémi: A temetőben várnak

Vámos Miklós: Teendők halálom előtt

Döme Barbara: Karácsonyi történet az angyalról meg egy anyáról

Petőcz András: A filodendron karácsonyfa

Poós Zoltán: Amikor az ünnepnek saját fénye volt

Száraz Miklós György: Kutyasors

Sereg András: Újabb kétperces történetek

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)