…te, te undok kis féreg, hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia…
(Karinthy Frigyes: Szeretem az állatot)
A cinke az egérlép fogságából nézett velem farkasszemet. Fogalmam sincs, hogy kerülhetett a borházba, de az biztos, hogy a kihelyezett dió okozta a vesztét. Próbáltam menteni a menthetőt, valahogy kitépdesni a faroktollait a ragasztóból, de a fele így is benne maradt. Megható állattörténetekben hallani, hogy a bajba jutott jószágok érzik, ha az ember segíteni szeretne rajtuk, és megadón tűrnek. A cinke nem igazán érezte. Mindenre elszántan tépte az ujjaimat (nem hinnéd, mire képes egy ilyen apró csőr), majd kivetette magát a kezemből, röpképtelenül lebukdácsolt a pince lépcsőin, és a feltekert locsolócső alá iszkolt. Tárgyakat dobáltam félre kapkodva, hiába: lehetetlen volt a nyomára bukkanni az öreg hordók, benzineskannák, pálinkafőző üstök, terménytárolók, kaspók és a ház betonalapjából kimaradt szögesdrótok tömkelegében.
Még tavasszal, amikor kiköltöztünk ebbe az átépítésre szoruló külterületi viskóba, és a szomszédunk jelentőségteljesen a kezembe nyomta az egérragasztót télire, csak udvariasságból tettem el, naivan önhitt nagyvárosiként, aki paradicsomi állapotnak képzeli az ökotudatos vidéki létet: békében minden teremtett lénnyel, aki jelenlétével megtiszteli kis birtokunkat. Aztán megtalálva az első arra utaló jeleket, hogy valakik pusztítják az áldozatos munkával gondozott termésünket, hadba vonultam.
Vagy ők, vagy mi. Megértettem, hogy szentimentalizmusnak itt helye nincs. Az egerek nem olyan individualisták, mint az ember.
Az egyed halála éppen annyi, mintha semmi sem történt volna. A túlélők gyász helyett szaporodnak. Döbbenet egy üveggyapotból készült egérfészek feltárásakor: a szigetelőanyag, amely fájdalmas mikrosérülésekkel szabdalta tele a bőröm, kényelmes dunyhául szolgált a csupasz egérkölyköknek. Nyáron, a tarackbúza oldalirányban szétterjedő gyökérszörnyetege hiábavaló tépkedésekor éreztem hasonló elfogódott tiszteletet. Íme egy faj, amelyhez képest kicsi semmiség vagyok.
A cinke miatt viszont erősen bánkódtam. Szinte biztos voltam benne, hogy mint törékeny kismadár, egy napot sem él túl a pincében. A férjem aztán jelentette, hogy ahányszor a borházban jár, a cinke a lépcső aljában üldögél az esélyeit latolgatva, majd jöttére visszamasírozik a káoszba. Elhatároztam, hogy csapdát állítok neki, és megmentem. Kartondoboz, mélyén diócsali, a szélének deszka döntve. Fél óra elteltével elégedetten konstatáltam, hogy az elgondolás működött: az éhes cinke felszaladt a deszkán, bepottyant a dobozba, kijutni azonban már nem tudott. Felfelé cipelve hallottam, hogy megcsörren odakint a telefonom. A dobozt cinkéstül sebtiben a talicskára tettem, de valami azt súgta, hogy borítsak rá még egy dobozt, arra pedig egy terménytárolót. Ez így betonbiztosnak tűnt. Mire azonban pár perccel később visszatértem, a doboz üres volt. A cinke a lekvárok polca alól méregetett kihívóan.
Vad hajsza kezdődött. Ha erről támadtam, a cinke amarra futott. Ha arról próbálkoztam, a cinke már az átellenes sarok felé igyekezett. Cementeszsákokat rángatva, kiszuperált sparheltet arrébb taszigálva, tűzifákat dugdosva a menekülési útvonalra, mind eszelősebben, vérben forgó szemmel kúsztam a földön a nyomában, hogy sikerre vigyem a mentőakciót. Egyszer a kezembe akadt, de olyan harciasan támadott nekem, hogy elejtettem. A kétnapi éhezés, ami engem valószínűleg rég taccsra vágott volna, meg sem kottyant a megveszekedett dögnek. Ha két irányból zártam el az utat előle, kitört egy harmadik helyen, pofátlanul elhúzva mellettem, olyan célirányosan masírozva a következő támaszpont felé, ami nem pánikra vallott, inkább egy hadvezér mérnöki gondolkodására. Fújtatva, fehér térdemet porolva tápászkodtam fel, és hordoztam körbe a tekintetem a csatatérré változott borházon. Erősen vesztésre álltam. Persze lehettem volna gáláns: ha nyitva hagyom az ajtót, a cinke, mihelyt tiszta a levegő, nyilván kiugrál. Ám ez megengedhetetlennek tűnt. Még elkapja valami, ami nem én vagyok.
Nekem kellett megmentenem a kis rohadékot. Ez most már becsületbeli ügy volt.
Végül ismét fondorlattal, újabb dobozcsapdát állítva, mélységes elégtétellel fogtam el. A világ rendje helyreállt, az okos ember visszakerült az őt megillető pozícióba, az ostoba madár pedig majd rájön a maga módján, hogy hálásnak kell lennie, amiért etetem, itatom, melegben tartom, amíg ki nem nőnek a tollai. Eszembe jutott, hogy még gyerekként nevelgettem egy rigófiókát. Mindenhová követett, a vállamon üldögélt, repülni tanítottam. Egészen elfogott a nosztalgia, csak azt igyekeztem eltagadni magam elől, hogy a sikertörténet nem azzal végződött, hogy visszaengedtem a szabadba a felnőtt madarat, hanem úgy, hogy belepusztult egy darab zsírszalonna elfogyasztásába. A természetes szelekciót nem lehet kijátszani.
A cinkét a nappaliban helyeztem el, a doboza tetejére sűrű szövésű hálót rögzítettem. Mikor negyedóra elteltével visszanéztem rá, még benn volt, de láttam, hogy már megkezdte a hálót. Repülni nem tudott, ugrált hát: minden ugrással csapást mért a hálóra, amely kezdett elválni a doboz szegélyétől. Nem sikerült lekenyerezni a beszórt dióval. Hozzá sem nyúlt. Töprengve néztem őt. Ez nem a gyermekkönyvekből ismert kedves, jámbor énekesmadár volt, akinek madáretetőt építünk, ő pedig szívhez szóló énekével hálálja meg jóságunkat. A cinke köpött a jóságomra. Fekete vadállatszemében nem láttam rettegést vagy elesettséget, csak annak megátalkodott bizonyosságát, hogy akár az élete árán is kijut innen. Egyszerre világossá vált, hogy ha valóban azt képzelem nyereségnek, hogy nekem lesz igazam, mindenképpen veszítek. Szabadság vagy önkéntes halál a börtönben: a cinke számára nem létezett más opció. Nekünk, embereknek, akik eladták a szabadságukat a kényelem és biztonság látszatboldogságáért, akik zárt ajtók mögött is maszkban fulladoznak, és akik zokszó nélkül járnak a forróságot lihegő betonon, csak ne kelljen érintkezniük a természettel (amelyet máskülönben, ha épp ez hoz a konyhára, mindig elő lehet rántani kiherélve, némi ökogiccsel nyakon öntve), felfoghatatlan ez az ösztönös bátorság.
A cinkét a kert végébe, egy beerdősödött területhez vittem fel. Tollát borzolta, vissza se nézett. Mihelyt a fák közé ért, felugrott egy elérhető távolságban levő ágra, onnan egy kicsivel magasabbra, leesett, újrakezdte, haladt befelé. Közben csicsergett. A társai válaszoltak neki. Hiú ábránd lenne azt hinni, hogy a dala rólam szólt, a közös kalandunkról, arról, hogy fogságba esett, de megmenekült. Ez már egyáltalán nem volt fontos. Annyit mondott talán: itt vagyok. Az intelligencia nem más, mint páratlan rugalmasság és alkalmazkodóképesség. Teljes jelenlét a pillanatban, emlékezés legföljebb a zsigerek szintjén.
Az állatoknak nincsenek önsegítő csoportjai és traumakörei. Nem lelkiznek. Bosszúságot, zavart, pánikot, halálközeli tapasztalatot egyformán ráznak le szőrükről, tollukról, akár egy gyors zápor vizét.
Így rázza le magáról majd a bolygó is a fajunkat, ezt az élősködőt, amely főbérlőnek hiszi magát.
Pár pillanatig még követtem a cinke útját, mielőtt visszaindultam volna a ház felé. Az érintetlen diót a kis tálkában azért odahelyeztem az aljnövényzetbe, ki tudja, miért, talán csak pótcselekvésből. Ember, magadat mentsd meg, susogták utánam az elvadult gyümölcsfák.
A szerző Szépíró-díjas, Móricz Zsigmond-ösztöndíjas író, szerkesztő.
Az Index év végi ünnepi tárcasorozatában eddig az alábbi írások jelentek meg:
Kiss Noémi: A temetőben várnak
Vámos Miklós: Teendők halálom előtt
Döme Barbara: Karácsonyi történet az angyalról meg egy anyáról
Petőcz András: A filodendron karácsonyfa
Poós Zoltán: Amikor az ünnepnek saját fénye volt