Te már kora reggel, munkába indulásod előtt tudod, milyen lesz a napom. Észreveszed, hogy túlmozgásosan magyarázok, és azt dünnyögöd, menj ki, meditáljál. Ha a fejemben zajjal ébredek, ágas-bogas gondolatok egymásnak verődésével, sustorgásokkal arról, hogy miért hagytam megromlani a maradék almalekvárt, meg sem érdemlem a kert adományait, minek felejtettem kinn a talicskát az esőn, nyilván már szétmarta a rozsda, egyáltalán kiféle, miféle ember vagyok én?, mi a rendeltetésem, mi a hasznom ezen a világon?, akkor sok jóra nem számíthatok, sem a környezetem tőlem. Az a biztos, ha nincs története a napnak. Ha nincs dráma, nincsenek párbeszédek a fejemben, képzelt csörték valós emberekkel, elvi viták, amelyekben én képviselem a meg nem értett, sértett radikalizmust. Ha nincsenek mentegetőzések és egyezkedések, és képzelt interjúkat sem adok kattintásvadász hírportáloknak.

Alszik a veteményes a mulcstakaró alatt, alszanak a kacsák az ólban, alszik minden forintunk, amiből nem előrefóliázott élelmiszereket fogunk vásárolni multinacionális szupermarketekben. Tavasztól őszig megvívtuk csatáinkat az egykor nyaralónak használt külterületi faház lakhatóvá tételével és a kert gondozásába való beletanulással. Már és még nincsenek komoly megmérettetések.

Felkaptatunk a falka kemény magjával a házikó mögötti dombra, kezemben fémvödör és szemes takarmány egy kiszuperált lábasban. (A macskatestvéreket egerészésre pattintottam a Jófogásról még kölyökként, ám küszöbre helyezett eredményeket egyelőre nem láttam tőlük – igaz, ősz óta egereket sem. A kutya városi kanapéhuszárnak indult, mostanra kiköltözött a kertbe, és teljes odaadással alakítja a házőrző szerepét.) Kiengedjük a néma kacsákat, életem első valódi haszonállatait. Amikor elhoztuk őket a faluból, azt hittem, hetekig látványosságszámba fognak menni, de néhány nap alatt úgy simultak bele az itteni rendbe, lévén különben is lomha, körülményes, csöndes jószágok, mintha mindig is itt lettek volna. Az opportunista macskák amúgy is fütyülnek mindenre, a kutya pedig, jóllehet a zsákmányolási szenvedély a gyengéje, hamar kapcsol, hogy bármilyen ismeretlen jószág érkezzék is hozzánk, az mostantól falkatag, és nem szép dolog vadászgatni rá.

Egy átlagos, tökéletes napon nem sietek, elnézem az ólból sorban előtotyogó kacsákat, ahogy a tollukat borzolják, szárnyukat csattogtatják, majd rituálisan az úsztatódézsához járulnak, mindent összehangoltan és egy ritmusra. Észreveszek pár szem diót az ól melletti fa alatt, lehajolok, egy kis köteg begyújtóst is összeszedek. Aztán felballagunk a kert végébe, közel a szántóföldekhez a komposztvécé tartalmával. Kettőnk földi szerelmének szimbóluma ez. Egy vödör, tele testünk egymással keveredő végtermékeivel. Idővel tápláló humusz lesz belőle. A forgáccsal kevert ürülékkupac kisemlősök kedvelt búvóhelye. 

A közelében egy másik halom, a terület első komposztdombja, amelynek hosszas belső vívódás és a szerves hulladék ide-oda furikázása után magam jelöltem ki a helyét egy félárnyékos sávban. Míg te rögtön tetted a dolgod otthonosan, én városi balfaszságom tudatának teljes súlya alatt görnyedezve tébláboltam. Ez volt az első dolog, amelyet a sajátomnak éreztem itt. Semmi flanc, raklapokból épített fal, maghőmérő, anyámkínja. Az életet nem izgatják az effélék, teszi a dolgát. A halom jó része mostanra beérett. A kezemmel ások és morzsolok, vödörbe szitálok palántaföldet, a tenyerem fekete, illatos. A félig korhadt botokat félredobom, jó lesz az ürülékdombra takarónak. A kutya minden alkalommal azt hiszi, hogy neki dobálok botot, aztán ráun. 

Ilyenkor leguggolok valahová, ahol már nem látnak a szomszédok, csurrantok egyet földanyának, hogy tudja, mi az ábra velem, a számba vett csipkebogyót oda köpöm, ahová a leginkább szeretnék üzenetet továbbítani. Egy átlagos, tökéletes napon nem gyártok elméleteket, csak konstatálok egy spontán kinőtt vadszederbokrot, miután arról beszélgettünk, hogy szedret kéne ültetni, vagy egy friss mentát a fagyott földben, ahol egy kora ősszel kitelepített facsemetét keresek. A kert olyan, mint a Jóisten. Nem csetelget velem direkt módon.

Napozunk. Leguggolok, félbehagyom a munkát. A kutya a lábaim közé ül, bundáján melengetem átfagyott, földes kezem. Az egyik macska az ölembe próbál mászni, a kutya féltékenyen hátrakap, odacsíp. A fejére suhintok, nem nagyot, de határeset, ott van benne a tekintély fitogtatásának lefojtott, valójában tehetetlen indulata. Ez frusztrál, rögtön saját pozícióm billenékenységére emlékeztet: hogyan regulázhatnám meg az ösztönöket erővel, amikor a saját szorongásaimnak sem tudok parancsolni, csupán hálás lehetek minden szélcsendes napért? A kutya is kibillen, kissé teátrálisan összeroskad, megadón hanyatt veti magát. Elmosolyodom. Megvakarom a hasát, a macskát a combomra veszem. Egyszerre simogatom őket. Napozunk. A szemben elnyúló halastavat szemlélem. Sirájvihánc, egy-egy magányos réce kacaja. Elmém tükre kisimul. Nem gondolok más, vidékre költözőkre, akik az első évüktől kizárólag a saját terményeiket fogyasztják, nem gondolok azokra, akik erdőbe vonultak lakni egy jurtában, távol a sztráda zajától. Ma szélcsend van, nem hallom a sztrádát. 

a tömegek kizsákmányolásától egészen addig, hogy továbbra sem számítok olyan felkapott írónak, akivel kattintásvadász hírportálok (amelyeket persze már a szalagcímeikért megvetek) készítenek interjút. Nem látszom. Eltakarnak a gyümölcsfák. De végül is önként jöttem ide.

Kora délutánra elfelhősödik az ég. Fázom, a mellbimbóm fájdalmasan megkeményedik. Behúzódom, elgyújtom a sparheltet. Ennek külön művészete van, de már egészen jól megy. Megbűvölten figyelem az aprócska lángot, amely a papírról a kicsit még nedves, egyet-kettőt pukkanó dióágakra kúszik. Megmarad? Segítsek neki? Néha ezt is túlkontrollálom kissé. Míg te hányavetin bedobálsz néhány hasábot, ahogy parasztasszony öreganyádtól láttad, én kis hidakat építek a begyújtósokból, amelyek így a nagyobb fadarabokra vezérlik a tüzet. Nem bírok az izgalommal, benyúlok, igazgatom a hasábokat, hogy a lángok terjedéséhez tökéletes dőlésszögben álljanak, fújom a parazsat, és megmámorosít, ha fellobog a tűz, mintha egyenest az én tüdőmből csapna fel. Mintha az én mellkasom, az én szívem táplálná ilyenkor kis házunk melegét. 

Lassan sötétedik. Kilesek: elparasztosodott kutyánk a háza tetején hever gombolyagba csavarodva, szunnyadó üzemmódban. Kezdem elhinni, hogy nem kell miatta bűntudatot éreznem. Nincsenek vágyai, nincsenek gondolatai, nem lát reklámokat arról, hogyan lehetne még kellemesebb az élete. Elmosogatok, némi szelíd, seprűs ráhatással visszaterelem a kacsákat az ólba. A sparheltben tök sül, egy kis növésű nagydobosi gyanúsan cukkinire hajazó csíkokkal, kezdő kertészek tudatlanságának gyümölcse: akkor olvastunk utána, hogy a kabakosokat távol kell ültetni egymástól, különben szerelembe esnek, fajtára való tekintet nélkül, amikor megjelentek a gömb alakú uborkabébik. Csináltam vagy hat terhességi tesztet, és ezen a napon ünnepélyesen kidobom őket a kukába. Lassan kezdem elhinni, hogy nem én agyaltam ki az egészet, hogy legyen már végre valami történés körülöttem. Tényleg gyereket várok tőled. Ezen a napon fogom, és beszórom a teszteket a kommunális szemétbe, és nem nyomasztom magam azzal, hogy felelőtlen környezetpusztító vagyok. Most így kényelmes. 

Ezen az átlagos, szélcsendes napon a tükörbe nézek, amit nemrég szereltél fel a fürdőszobába, még mondtam is, minek egy ilyen kicsi helyiségbe tükör, ennyire közelről szembesülni magammal, ha zuhanyzok, ha vécén ülök, ha mosok, minek, jó volt hónapokig egyáltalán nem látni magam, nem méricskélni a tokám, fejemet forgatva megtalálni a szöget, ahonnan nem látszik, és azt hazudni magamnak, hogy nincs. Egy átlagos, tökéletes napon belenézek a tükörbe, és azt látom, hogy szép vagyok. Látom a bajuszszálaimat, látom a mitesszereimet, látom, hogy változik a testem, és mégis szép vagyok. 

Ha megjössz majd ezen az átlagosan tökéletes napon, kérdezed, hogy mi történt, én pedig azt felelem, semmi, nem történt semmi különös, és mosolygok. Aztán persze mégis mesélni kezdek, mert a meséléshez nem kellenek nagy történetek. Nem bírom ki, küldök neked Viberen egy sparheltes képet, akár minden este elküldhetném ugyanazt is, de ez most épp a mai sparheltes kép. 

Várlak haza. 

A szerző Szépíró-díjas, Móricz Zsigmond-ösztöndíjas író, szerkesztő.

(Borítókép:  Justin Sullivan / Getty Images)