Egy történetet kell kitalálnom az Index tárcarovatának. Nagyböjt van, mikor születik a történet, nagyböjt, ha közlik. A böjt most egy középkori labirintus: az első szakasz bűnbánat, szembesülés, aszkézis. A második szakasz aktívabb, az üdvözülés; a feltámadás kapujában lehet még toporogni.
A szerencsésekhez tartozom, életem első böjtje, amit egy apátság falai között töltök. Van reggelim, ebéd, vacsora és himnuszok. Ráadásul korán, hajnalban jött meg a tavasz. Reggel ötkor rigók zajára ébredek, annyi az arborétumban a macskabagoly, hogy éjjel sincs csend, visítanak. Miről ír, kérdezi az apát, hát a tavaszról. A korán jött ébredésről. Amikor valaki még szendereg, de egy puha kéz megrázza? Ébresztő! A madarak zaja, válaszolja, fontos a zaj egy kolostorban. Szóval ennyit a csendről,
ott, ahol csend van, dehogy van csend. A falak folyton beszélnek, egymás szavába vágnak.
Papucsban lehet menni a vigíliára, nincs nálam semmi, ebben van némi meztelenség, meg a csendben. Ma a visszaélések miatt imádkoztunk. Isten megtapasztalása, a legbelsőbb néma csend – a megoszthatatlan, nyelv nélkül létező történet. Nincs ebben is némi ellentmondás? Az igazság, ha jól beszélik el, ha felcsiszolják, ellentmondások sorozata. Az igazság esküdt ellensége a hallgatás.
Erről jutott eszembe ez a történet, amit el szeretnék mesélni. Ezzel kellett volna kezdenem, de nem ezzel kezdtem – valójában a monostori magány juttatta eszembe.
A halk Stella és az ő története. Lakótelepen éltünk pár évet kiskamasz koromban, egy osztályba jártam Stellával. Csendes lány volt. Mondhatni, néma. Szőke, fehér bőrű. A karján sok szeplővel. Hosszú, vékony a csuklója. Jól kosarazott, a labda a testének meghosszabbítása, együtt mozogtak. Ha baj volt, Stella azonnal pattant, és megvigasztalta, akit bántottak. Különben nem sokat beszélt, csak bólogatott, vagy megvonta a vállát, meg nevetett, érdekes, a szavaira egyáltalán nem emlékszem, inkább csak a Stella-szagra és a Stella-mozdulatra. Középpont, az origó, ő lett a Stella. Minden osztályban van egy ilyen lány. Mindenkinek adott egy darabot magából, mégis idegen maradt, mint egy mágnes. Egyik oldala vonzó, a másik taszít, nem férsz hozzá. Sorban álltunk a tárgyakért, amiket magánál hordott; különös tollai voltak, matricák, márkás sportcipője. Neonszínű, csillogó füzetei. Szagos radírja. Aztán Stella hirtelen pár hét leforgása alatt csontsoványra fogyott, majd egy szép napon nem jött többé az iskolába.
Szó nélkül távozott az életünkből. Mi az egészből semmit nem értettünk. Miközben a néma, eltűnt Stellát nem lehetett elfelejteni.
Pár hónappal ezelőtt tudtam meg, hogy Stella már nem él. Amikor iskolások voltunk, a szülei elváltak. Az anyja külföldre ment dolgozni, állítólag fodrász lett, és disszidált Bécsbe. Stella apja pedig nemzetközi vonatokon dolgozott, sokat volt távol, Moszkvába, Jerevánba, Hamburgba ment. Egy ideig a nagyszüleivel élt, ők sokat betegeskedtek, így hónapokra egy otthonba költözött. Fótra vitték. Az árvagyerekkastélyba. Ebben az otthonban nagyon furcsa dolgok történhettek vele, mert Stella élete végül teljesen elveszett…
A sovány, magas Stellából kiharaptak ott egy darabot. Évekkel ezelőtt az Örs vezér téren a HÉV-megállónál véletlen összefutottam vele, megszólítottam, de fogalma se volt, ki vagyok. Üveges szemmel nézett rám. Szürke bőr, puffadt arc. Túlzó, kék smink takarta el véreres szemét, szoknyában, harisnyában és bőrkabátban volt. Nem ismert meg, vagy nem érdekeltem, bármi lehetett. Hirtelen elfordult, rágyújtott egy cigarettára, nem szólt semmit.
Az utolsó hét az iskolában, mielőtt elment tőlünk, húsvét körül lehetett. Márciusban hó esett. Stella különös külföldi kölniket hozott be, amiket az apja vásárolt neki a dollárboltban. A fiúknak adta locsolónak, hogy azt fújják a hajunkra, ne valami pacsulit. Én aranyesőt viszek, így beszéltük meg, tulipánt és csokitojásokat. Reggelre elfagyott a loggiánkon minden virág. A tojásokat pedig a hajnali úszóedzés után mind befaltam. Üres kézzel léptem be az osztályterembe… Stella csuklóból legyintett, ugyan már, kacsintott egyet, és nevetett. Ilyen volt a Stella, valahogy minden rossz lepergett róla, nem tudott volna haragudni senkire. Puha, könnyed mozdulattal távozott. Mosolyogva visszanézett: Sziasztok! Senki nem tudta hová ment, csak találgattunk, most viszont már egész biztosan az égi kapunál ücsörög.
Pannonhalma, március 15.
A szerző Békés Pál-díjas író, műfordító.
(Borítókép: tm / Fortepan)