Az értés fontos és alapvető, jellemzi a világot, amelyben élünk. Ám a félreértés is sokat árul el térről, időről, szívről, lélekről, érdemes figyelni rá, s elgondolkodni rajta.

Azt hiszem, én a félreértés nem hivatalos világbajnoka volnék, ha tudnák ezt rólam. Íme, most leleplezem magam, önként, dalolva.

Kezdjük a máig hevesen fájó létkezdetkori emlékkel. Hároméves koromban délceg kiscsoportos lettem, a Gorkij fasorban lévő óvodába járattak. Tavasz volt, friss fényekkel és álmokkal. Szükséges előzetes információ: amint megpillantottam, szerelmes lettem az egyik fiatal óvónőbe. Elhatároztam, hogy feleségül veszem, és ezt mondtam is neki. Gyöngyözőn nevetett, amit beleegyezésnek tekintettem. Aznap sírva lépett be a termünkbe, rám nézett, és gyásztól remegő hangon kihirdette: Meghalt apánk!

Az egész napot a kétségbeesés jeges börtönében töltöttem. Délután anyám jött értem, zokogva futottam oda hozzá. Kérdezte, mi bajom. Amikor eldadogtam, kinevetett, s eloszlatta a félreértést. Sztálin halt meg, nem dr. Vámos Tibor. Noha szigorúan véve az én apám csak félig élt, a másik fele ott maradt a Don-kanyarban, a munkaszolgálatban és az azt követő szovjet hadifogságban, a tambovi lágerben.

A hivatalos verzió szerint Joszif Visszarionovics agyvérzésben hunyt el, a dácsájában. Ma már tudható, hogy patkányirtásra is használt vérhígítóval ölték meg az alvezérei.

A következő félrehallásaim dalokkal kapcsolatosak. Kettőre emlékszem. Erre szaladt, fészkel a fecske, daloltuk a nagycsoportban. Azt, hogy „eresz alatt”, nem tudtuk még értelmezni. Menekül Tekapánok, a goromba zsiványok, ezt már az általánosban fújtuk, kisdobosként. Itt sem volt világos az egyes szám-többes szám váltása. Senki nem magyarázta meg, hogy a pánok menekültek, akárkik is voltak. Semmiképp sem a görög mitológia pásztor istenei, inkább szláv uraságok. Én valamiféle fehér tábornoknak képzeltem, aki a csapataival meghátrált a Vörös Hadsereg erejétől.

Átugrom az úttörő- és KISZ-táborok mozgalmi dalválasztékát, azok közt alig akadt, amit ne értettem volna félre, idővel szándékosan. Ugyanezt állíthatom a katonanótákról, amelyeket egyéves kalocsai szívásom idején kellett fújni, gyakran a menetelés ritmusára. Ezt követően REF-et kaptam (fiatalabbaknak: rendőrhatósági figyelmeztetést), szigorú utasításokkal. Útlevelet viszont sokáig nem adott a belügy megfelelő részlege. Kérelmeimre hat-hét elutasító levelet küldtek, ugyanazzal a zord tőmondattal. Elsőre félreolvastam: AZ ÖN KIUTAZÁSA KÖZÉRTEKET SÉRT.

Szintúgy a későbbi nemzedékeknek: a közért az élelmiszerbolt neve volt a szocializmusnak nevezett izében. Mi köze az én nyaralásomnak Jugoszláviában a közértekhez? – értetlenkedtem. Amikor leesett, hogy KÖZÉRDEKET sért, attól se világosodtam meg.

Akkori barátnőm aláírásokat akart gyűjteni az utcákon: AZ ÉN ÉRDEKEMET NEM SÉRTI, HA VM KIUTAZHAT. Erről lebeszéltem. Ám attól fogva mindig gyanakvón pislogtam, ha a KÖZÉRT föliratot láttam.

Harmincas éveim végét az USA keleti partján töltöttem, a Yale egyetem campusán (New Haven, Connecticut). Kezdetben gyér angol tudással, még az állam nevét se tudtam kiejteni úgy, ahogyan az ottaniak. E hiányosságomból félreértések özöne változtatta akadálypályává a hétköznapjaimat, ugorgyunk, ahogyan Pósalaky úr mondogatja Nyilas Misinek a Móricz-regényben. Egy kiszögellő eset azért idekívánkozik. Íróként állandó iparkodásom, hogy megértsem a való világ működésének rejtelmeit. Az egyetemi postaládámba rengeteg nyomtatvány érkezett, többségüket olvasatlanul dobtam ki. Mígnem ez jött: THE PURPOSE OF THE UNIVERSE.

Ah. Tehát ebből végre megtudhatom az univerzum, azaz a világmindenség célját. Jó lesz. Hazavittem, a konyhaasztalon ütöttem föl. Legnagyobb sajnálatomra a cím helyesen: THE PURPOSE OF THE UNIVERSITY. Szóval az EGYETEM célja. Az kevésbé izgatott, voltaképpen csöppet sem. Fölteszem, e félreolvasás inkább engem jellemez, nem a Yale School of Drama milyenségét.

Előrelendülve az idő tengelyén, már elmúltam hatvan, újdonsült nyuggerként többször jutott eszembe megúszhatatlan elmúlásom, mint annak előtte. (Amikor, hiszik-e vagy sem, igazán ritkán.) Szomszédos országba tartottam, ottani magyar olvasók szervezte rendezvényre. A határnál, hál' isten, már nincs se őr, se vámos – utóbbi egyenruhás korábban gyakorta poénkodott a nevemmel. Eegeen, én is vámos vagyok, dünnyögtem engedelmesen, mintha ezt a viccet még egyetlen kollégája se sütötte volna el. Most tehát élveztem, hogy lassítanom is alig kell, örvendeztem, hogy a vérzivataros idők leteltek, amikor töviről hegyire átvizsgálták az autóm, bocs, sokáig a Trabantom. Megesett, hogy az ajtókárpitokat is leszerelték, hátha alájuk rejtettem a tiltott könyvet vagy árut. Haladtomban vettem észre a táblát egy négyzet alakú betonépületen: HALÁLFORGALMI HIVATAL.

Mi az Isten? Ilyen sok a súlyos baleset errefelé?

Természetesen az állt ott: HATÁRFORGALMI.

Hm.

Újabban a neten szoktam félreolvasni, mindennapos gyakorisággal. Már föl se írom ezeket. Csak mutatóba említek, a közelmúlt készletéből.

EZ EGY MOSLÉK, VÉLEMÉNYEZTE ÉLETÉT A DRÁGA ÉTTEREM VENDÉGE.

Ám, persze: ÉTELÉT.

Továbbá: VILLAMOS TALÁLKOZOTT AZ APJÁVAL.

Már egészen jól elképzeltem a bébivillamost, mire rájöttem, hogy Vilmos hercegről van szó, aki az apját, a beteg Károly királyt látogatta meg valahol. Egészen világos, hogy talán én is orvosra szorulok, ideg- és elmekórházira.

Valakiről ezt kürtöli világgá a szalagcím: KIPRÓBÁLJA, MEDDIG ÉL MÉG BUDAPESTEN.

Érdekes. Hogyan lehet azt kipróbálni? Azonban ő arra kíváncsi, MEDDIG ÉL MEG hazánk fővárosában. Vidéki vagy külföldi.

Hevenyészett példáimból egészen jól kirajzolódik, hogy mitől tartok és félek, úgy főleg. Az sem kizárt, hogy egyre figyelmetlenebbé válok, ami szintén komolyan veendő tünet.

Valaha, boldogult úrfikoromban arra készültem, hogy színpadi szerző (is) leszek. Ennek érdekében írtam darabokat, előadták őket, de én elégedetlen voltam velük. Semmi gond, más véleményétől soha nem sértődőm meg, nézőként én is valaki más vagyok, mint a szerző. Mielőtt azonban nekiláttam volna ilyesmiket kiagyalni, végigolvastam az általam fontosnak ítélt drámaírókat. Leginkább a régi darabok varázsoltak el, s azokban is a FÉLRE. Valamennyire köztudott, hogy ezt az instrukciót akkor alkalmazzák, ha azt kívánják, hogy a színész lépjen ki a szerepéből, s mondjon valamit a közönségnek vagy önmagának, amit a jelenet többi résztvevője nem hallhat. Példa, Molière-től: Imádom magát! FÉLRE: De még inkább a pénzét.

Azt hiszem, a félreértés (-hallás, -olvasás) ugyanerre a rugóra jár, és ezt is drámánk írója vezényli, a titokzatos nagyúr, akinek vendégei vagyunk ezen a sárgolyón. Ameddig az ő HALÁLFORGALMI HIVATALA meg nem elégel bennünket. FÉLRE: Azért ha szabad kérnem, ez lehetőleg ne túl hamar következzék be. Hadd lássuk felnőni, házasodni, gyermekeket nemzeni az unokákat, jó?

A szerző  József Attila-díjas  író.

(Borítókép: Nyári csúcsforgalom a hegyeshalmi határátkelőhelyen, a nyugati határszakaszon, 1987. szeptember 15-én. Fotó: E. Várkonyi Péter / MTI)