A híd közepén jártam, amikor észrevettem. Hajnal volt, alig pirkadt, néptelen utcákon kutyagoltam hazafelé. Épp nekiindultam a hídnak, amikor elcsörömpölt mellettem az éjszakai villamos. Nem bántam, gyalogolni akartam, mert szomorú estét és éjszakát tudtam magam mögött.
Ne tedd, mondtam neki. Hidd el, az élet tele van meglepetéssel. Mindennek vége szakad egyszer. Nemcsak a jó dolgoknak, hanem a rossz dolgoknak is. A legrosszabbak is véget érnek. Nem szabad eldobni az életet, mert lehet, hogy a következő napon, a következő órában fordulna a kocka, és kezdődne valami jó.
Nem nézett felém, nem mondott semmit, csak a vizet bámulta.
Sosem szabad, mondtam neki, de különösen húsvétkor nem szabad eldobni az életet.
Tévedsz, felelte. A húsvét a legjobb. Meg a karácsony.
Igaza van, kotyogott közbe Kokó. Olyankor a leghatásosabb, mert a sok szentfazék olyankor játssza meg a jó embert.
Sötét vagy te, mint a gyász, mondta Pilátus, akit azért hívunk Pilátusnak, mert az a neve. Pilátus Gábor. Nem azért van, hanem mert olyankor derül ki igazán, hogy aki magányos, az mennyire egyedül van.

A kapucinus templom oldalában, a kerthelyiségben üldögéltünk öten-hatan. Szombat volt, langyos, napos délután, a díszkút oszlopán álló kürtös feje fölött rügyeit bontogatta a gesztenye, és a tér rigók, verebek csivitelésétől volt hangos.
Mit mondtam? Ha valaki belepofázik, abbahagyom. Azt mondtam, nem?
Csönd támadt, mindenki elhallgatott, még Lili loncsos kutyája, Bell is várakozóan bámult rám.
Ha még egyszer beleugat valaki, nem mondom el.
Jól van, mondjad, mondta Kokó. Látod, még Bell is kussol.
Szép hangod van, mondtam neki, mert tényleg szép hangja volt. Akinek ilyen szép hangja van, mondtam, annak énekelnie kellene. Verseket szavalnia. Hogy az emberek örüljenek, és jó érzéseik támadjanak, ne rossz gondolatok kerülgessék őket.
– Közelebb mehetek? – kérdeztem.
– Ha közelebb jössz, leugrok. Mindenképpen leugrok, de ha közelebb jössz, akkor rögtön leugrok.
– Nem szeretném, hogy leugorj.
– Mert húsvét van? És húsvétkor nem szabad?
– Sosem szabad, mondtam, de nem azért.
– Mert a következő percben fordulhat a kocka?
– Azért is, de most nem arra gondoltam.
Két kézzel kapaszkodott, de már kívül állt a korláton. Hallgattunk. Aztán mégis megkérdezte.
– Akkor miért?
– Mert egész nap ezen gondolkodnék. Egy hétig ezen gondolkodnék. Lehet, hogy egész hátralévő életemben ezen gondolkodnék. Hogy mit rontottam el. Mit kellett volna másképp csinálnom. Mit kellett volna mondanom. Még az is eszembe jutna, hogy életem nagy szerelmét veszítettem el. Akit szerethettem volna, és aki szerethetett volna. Egy életen át.
Hallgatott.
– Léphetek egyet? – kérdeztem. – Nem bántalak. Úgy értem: nem akarlak megmenteni.
– Akkor meg minek?
– Csak odamegyek. A közeledbe. És a korlátra támaszkodom.
– Ha közelebb jössz, leugrok.
– Jó, nem megyek.
– Akarsz nekem segíteni?
Nem, mondtam határozottan. Nem, nem, nem. Megígérem.
– Akarjál. Hívj fel valakit.
– Kit?
– Mondom a számot.
– Add a telefonod.
Megcsóválta a fejét, és először pillantott felém.
– Nincs, mondta. Ott van lent. Bedobtam a vízbe.
– Hogy ne tudj telefonálni?
– Hogy ne tudjak.
Rendben, nyúltam a zsebembe. Mondd a számot. És mit mondjak, ha felveszi?
– Hívd. Aztán megmondom.
Hatot vagy hetet is csöngött.
Nem veszik fel, mondtam, de akkor felvették. Nem szólt bele senki, de felvették. Hallottam a lélegzését. A háttérben rádió vagy tévé hangja hallatszott. Azt hiszem, az a valaki dohányzott.
– Mit mondjak?
– Semmit.
– Hát akkor?
Nem válaszolt, és az a valaki is hallgatott, meg sem nyikkant, szívta a cigarettáját.
Ki az? Kivel beszélek, kérdeztem ostobán, hiszen senkivel sem beszéltem.
– Tedd le, mondta. Tedd már le!
– Ki volt az? – kérdeztem, miután kinyomtam.
– Az ördög, felelte.
– Jól van – mondtam –, legyen az ördög. Akkor gyere, igyunk valamit.
Nem válaszolt, megint a vizet bámulta, és ettől csiklandós kis fájdalmak szaladgáltak a csontjaimban.
– Gyere. Igyunk valami töményet. Lefagy a tököm, ahogy itt ácsorgok. Gyere, átmelegszünk, aztán visszakísérlek. Megígérem. Hívj meg, légy szíves. Nincs egy vasam sem.

Hideg szél fújt, a Gellért-hegy sziluettje és a rakparti ívlámpák sora kásás ködbe olvadt. A víz mozdulatlanul, ellenségesen és hidegen fénylett.
– Gyere már. Meghalni is jobb melegen. Gondolj bele: kurva hideg a víz. Átmelegszünk, aztán visszajövünk.
– Nem tart soká… Úszni nem tudok… A kabátom gyorsan megszívja magát…
– De én tudok – mondtam. – És ha utánad ugrok, akkor lehet, hogy én is meghalok. Nem biztos, hogy utánad ugrok, mert gyáva vagyok. De azért lehetséges. Egyébként Dani vagyok. Dániel. Mint a próféta. De mindenki csak Dodónak hív. Téged hogy hívnak?
Először nem válaszolt, aztán rám nézett.
– Hiába próbálkozol, mondta. Akárhogy hívnak, nekem nem létezel. Ismerem ezt a technikát. De azért aranyos vagy. Na, szia!
– Neee! Ne-ne-ne! Figyelj! Figyelj csak! Mondd el, ki az ördög. Csak annyit! Tudni szeretném!
Nem nézett rám, újra csak lefelé bámult, és ahogy kitárt karral kapaszkodott felül a korlátba, előrehajolt, ki a víz fölé, és nekem újra szédítő kis fájdalom csiklandott a csontvelőmben. Dübörgés hallatszott, a híd reszketett, mögöttünk elcsörömpölt a villamos, és megszólalt a markomban a telefon.
– Hé, kiabáltam. Ő az! Az ördögöd! Várj, felveszem!
Olyan hangja volt, hogy beleborsózott a hátam. Semmi bemutatkozás, semmi aggodalom.

– Jön – mondtam a csajnak. – Azt mondta, mondjam meg, hogy elindult.
Nem válaszolt, így hát megint megkérdeztem, hogy hívják, de attól fogva meg sem nyikkant, nem állt szóba velem: tényleg nem léteztem a számára. Öt-hat percbe sem telt, autó repesztett végig a ködös rakparton, felkanyarodott a hídra, lassan gurult, majd lefékezett a hátam mögött. Nagy fekete kocsi volt, megállt a síneken, és kiszállt belőle egy férfi. Őszintén szólva első pillanatra semmi különöset nem láttam benne. Nem tűnt ördöginek. Legfeljebb a felhajtott gallérú, elegáns fekete kabátja. Megkerülte a kocsit, megállt. Belső zsebéből cigarettatárcát vett elő. Kinyitotta, kiemelt belőle egy szálat, az ajkai közé illesztette. A záródó tárca diszkrét pattanása jól hallatszott a hajnali csöndben. Öngyújtó lángja lobbant. Úgy ötvenévesnek saccoltam. Mélyen leszívta, hosszan benntartotta, majd kifújta a füstöt. Láthatóan élvezte. A második slukkot is bent tartotta, kifújta, aztán csöndesen azt mondta:
Meddig várjak még?
A lány pedig, mint egy gép, vagy inkább báb, felénk fordult, lassan átmászott a korláton. A férfi nem segített, nem lépett fel a járdára, csak nézte. Szívta a cigarettáját. A lány úgy ment el mellette, mint egy alvajáró. Kinyitotta a kocsi ajtaját, beült. A férfi továbbra is kis terpeszben állt, arccal a Duna, a vár felé, csak akkor moccant, amikor a háta mögött becsukódott a kocsi ajtaja. Eldobta a cigarettát, eltaposta a csikket, és rám nézett.
– Kopj le, irgalmas szamaritánus. Ma nem jött össze a potyázás.
– Assszta! A szemét állatja! Ezt mondta?
– Ezt.
– És nem vágtad pofán? Én biztos pofán vágtam volna.
– Nem, Kokó, nem vágtam pofán.
– Okosan tetted – mondta Pilátus. – Lehet, hogy fegyver volt nála. Az ilyeneknél szokott.
– Legalább megírod?
– Már megtettem, Lili. Nyomban, ahogy hazaértem. Egy óra alatt ledöngettem. Aztán eldőltem ruhástól, és délig aludtam. Fáradt voltam. Mondom, szomorú estét és szomorú éjszakát tudtam magam mögött. Amikor felébredtem, elolvastam, aztán összegyűrtem, és kidobtam. Olyan pocsék volt.
– Miért?
– Ne is kérdezd. A lányt megmentettem. Az ördögöt legyőztem. Hajnalpír derengett a szégyenlős égen, dúlt a szerelem. Nyálas love sztori lett belőle.
– Hát írd meg az igazat. És az legyen a címe, hogy Ördögi történet. Ami majdnem a papírkosárban végezte.
Elgondolkodva ücsörögtünk, a fűre leszállt egy varjú, és elindult a szemetes felé, de Bell kirontott az asztal alól. A varjú nem ijedt meg, az utolsó pillanatban röppent csak fel a díszkút oszlopára. Bell csahogott, a gesztenyék a rügyeiket bontogatták, a templom felől megjelent a körmenet eleje a kereszttel, és Lili megkérdezte:
– Tulajdonképpen miért vagy te szomorú?

A szerző  József Attila-díjas, Prima díjas  író.

(Borítókép: A kép illusztráció. Fotó:  Andrew Lichtenstein / Corbis / Getty Images)