Le tudna jönni? Kérem, segítsen.
Női hang zihált a kaputelefonba. Henker feszült figyelme tétovázásba váltott, és mert nem jött több hang odalentről, visszatette a helyére a kagylót. A nappaliba sétált, ami az utcafrontra nézett, a súlyos, bordó függönyöket még az előző tulajdonos hagyta itt, ha hozzájuk ért, por szállt fel a bársonyból. Most mégis megérintette, belekapaszkodott, úgy kémlelt ki mögüle.
Semmi. Az utcára csend telepedett, a parkoló autók között abban az órában nem sétáltattak kutyát. Aludtak a futók, a túlórázók is hazaértek. A kaputelefon megint csörgött. Henker behunyt szemmel megvárta, amíg elhallgat. Gondolatai cikáztak, sürgették, hogy húzzon cipőt, és nézzen utána a segélykérésnek.
A harmadik csöngésre visszasietett az ajtóhoz, fülelt, vajon az éles hang a nagy éjjeli csendben felébresztett-e valakit. Két ujjával a szemét nyomkodta, úgy szólt bele.
Mi a baj?
Kérem, segítsen – érkezett a suttogás.
De mégis, folytatta csak magában, mi-a-baj? Szíve dübörgött a mellkasában. Kezébe vette a lakáskulcsot, remegősen tartotta, tenyere már nyirkos volt. Ne menj ki! Gondolatai heves támadásba lendültek, félresöpörve azt, amit a jó szíve tanácsolt. Ugyan, ne legyél már ilyen naiv, hogy tudnál segíteni, amikor azt se tudod, ki az?! Mindenki segítsen magán! Minek mászkál éjnek évadján az utcán? Normális ember ilyenkor otthon van. Ne keress kifogásokat! Ne-menj-le!!!!
Kicsalogatja a házból, és betör a lakásába. Eléggé biztos, hogy nincs egyedül. Annyira nem tűnt zaklatottnak. Dehogynem! Szinte biztos, hogy életveszélyben van! Üldözik! Csak beengedi a kapualjba, meggyőződik róla, hogy semmi baja. A támadói elmennek, és megint nyugalom lesz.
Fél négy. Fenébe, megint más miatt nem tudott visszaaludni. Gondolatai elcsitultak, de addigra úgy elzsibbadt, hogy átlendült a holtponton. Kislattyogott a konyhába, vetett egy pillantást a hűtőre, de sem zsíros oldalast, sem pudingot nem kívánt. Az a holnapi ebéd. Vagyis a mai… Elmajszolt egy banánt, és visszament a nappaliba. Ledőlt a szófára, szeme sajgott.
A telefonja tompa trillázására ébredt, először nem tudta, milyen napszak van, egyáltalán, milyen nap. Csütörtök reggel, hát persze. Lomhán készülődött, az ebédet majdnem elfelejtette betenni.
Én kinyitottam volna.
Katus szuszogva harapdálta a szendvicsét, míg Henker csak bámulta a saját dobozát. A többiek rosszallóan csóválták a fejüket.
Most mi van? – Katus ápolt, gyönyörűen műkörmözött kezét puhán Henkerére tette. – Akkor úgy mondom, nekem jól esne, ha egy ilyen helyzetben valaki beengedne, és segítene rajtam.
A világ tele van őrültekkel – hajolt közel az asztal közepéhez Gábor. – Tudod, ki segítene egy futóbolondon.
Miből gondolod, ilyen kevés információ alapján…
Van rosszakaród, netalán ellenséged?
Gábor kérdése késő éjjelig cikázott a fejében. Ez annyira jellemző volt rá a meetingeken is, miután az ember szépen feltálalta az ötletét, persze a ppt végére izzadt, mint a ló, hogy megint újat mondjon, odaszúrt pár frappáns szóval. Lerúgta magáról a takaróját, felkelt, és átment a nappaliba. Az utca ködben úszott. Egy futó vágott át rajta a túloldalon, amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt. A következő pillanatban megszólalt a kapucsengő.
Tettesd magad halottnak. Henker sóbálvánnyá meredt, majd lassan előrehajolt, és lenézett balra, a kapu felé. Hirtelen megpillantott valamit a jobb szeme sarkában, de leeresztette a szemhéját, és kényszerítette magát, hogy egy helyben maradjon. Éles női nevetések törték szét az éjjel csendjét, a kapu döndülve becsapódott, magas sarkak kopogtak el tovább balra, a buszmegálló felé. Henker a bejárati ajtóhoz ment, hozzásimult, hallgatózott, és összerezzent az újabb csöngetésre. Lekapta a hallgatót a helyéről, a legszívesebben beleordított volna. Néhány másodperc múlva a hívás kattanva véget ért.
Minden este. – Henker üveges tekintettel meredt az ételes dobozára. – Nincs rosszakaróm, sem ellenségem. Egyszer nyolcéves koromban az osztálytársaimmal megvertünk egy fiút, mert többünktől lopott. Ez van a rovásomon. – Eltolta a dobozt, amire Katus egy puha, sajnálkozó pillantást követően lecsapott.
Ha nem bánod…
Napok óta egy falat sem megy le a torkomon.
Nézd, kolléga, ha gondolod, ma este elsétálok felétek, és hátha elkapom ezt a titokzatos személyt. – Gábor és Katus összenézett, Henker azt látta rajtuk, hogy egyre kevésbé hisznek neki.
Hagyd csak, majd megoldom.
Henker összegyűrte és a padlóra dobta a szalvétát. Halványan érzékelte, hogy Katus utánaszól, de nem akart foglalkozni vele. Az irodába érve táskájába tette a laptopját, és hazament.
Másnap beteget jelentett. Késő délutánig hevert az ágyában, este vacsorát rendelt, az ételtől erőre kapott. Fél tizenegykor lement, és elrejtőzött a kapu közelében. A falhoz simult, hogy ha kell, a hatalmas, ódon szárnyak eltakarják a belépők elől, ugyanakkor minél gyorsabban el is érje onnan a kilincset.
Most megvagy. Csak egy ételfutár lépett be, és elindult az emeletre. Henker tétovázott, mert biztos volt benne, hogy a szokott időben aznap is megjelenik a zaklató. Negyedóra telt el feszült várakozással. Henker szaporábban vette a levegőt, amikor az üvegen át megpillantott egy alakot. Visszasietett a lakásához – hozzá csöngetett! Végre megfoglak. Lent a kilincsre tette a kezét, és erővel feltépte a kaput.
Kérem, segítsen – rebegte a nő. Henker felemelte a kezében tartott mobilt és kattintott.
Az ismeretlen sokkal gyorsabban futott, egy autó majdnem elütötte, ahogy átszaladt előtte a túloldalra. Pedig zörögtek a csontjai, beesett arcából nagy, rémült szemek néztek Henkerre a fotóról. Szőke haja sűrű rasztafonatokból állt, mintha egy szökőkút lett volna a fején.
A kapualjban érezni lehetett a szagát, mielőtt a hajsza elindult. Hideg faggyúszagot árasztott, ami rendesen beveszi magát az ember orrába. Másnap alkonyat előtt Henker elindult vásárolni. A nő a túloldalon rejtőzött el egy oszlop mögött. Onnan követte őt, és megszaporázta lépteit, amikor Henker is.
Átkeltek a zebrán, párhuzamosan haladtak, egymás felé kapkodva fejüket. Nem tűnt ismerősnek, de úgy látszott, ő nagyon is tudja, hogy ki Henker.
Kipécézett magának. Egy hétig napi háromszor vitt élelmiszert a házával szemközt álló padra. Miután a futó a szokott időben ott áthaladt, a semmiből előtűnt a nő, felmarkolta a papírszatyrot, megállt, a levegőbe szaglászott, mint egy vadállat, gondosan körbejártatta tekintetét a terepen, és egyik vagy másik irányba eltűnt. A táppénz lejárt, az iroda várta Henkert. Kora délutánig ernyedten üldögélt a laptopja előtt, mert szervezete hozzászokott a nappali alváshoz. Katus illatát érezte maga mögött és a szokásos tollpuha érintését.
– Ideje lenne visszatérni a valóságba – súgta melegen és minden jóindulatával.
Egy hét múlva felmondott, a nyilatkozatot e-mailben küldte el. Az ingatlanhirdetésre egymásnak adták a kilincset az érdeklődők, mindent dicsértek, amit Henker már beköltözéskor utált a nagyszülőktől örökölt lakásban. Amire nem volt szüksége, otthagyta vagy elajándékozta. A kiköltözéskor egy bőrönddel és egy kézitáskával indult útnak. A ház előtt, a túloldalt várta őt a még mindig bosszantóan, idegtépően idegen nő.
Meg fogja venni álmai lakását. Csak előbb még utánajár, mibe keveredett. Buszra szálltak, a nő a jármű közepén nyomogatta a telefonját, időnként Henkerre pillantott, aki hátul foglalt helyet. Kivillamosoztak a külvárosból, erdőrészeken és folyómenti tisztásokon vágtak át.
Leszállt az este, és a szélrózsa minden irányából emberek bújtak elő, kezükben fáklyákkal. Egy körülbelül kétméteres férfi mögé sorakoztak fel, akinek arcát sűrű tetoválások borították. Kezében rózsaszín hátizsák lógott, amit ledobott a fűbe. A nő óvatosan megközelítette a vezért, és négykézlábra ereszkedett. Henker mögötte állt, és lélegzetvisszafojtva figyelt. A nő felkapta a hátizsákot, Henkerre mutatott, és rohanni kezdett jobbra, a folyó irányába.
A tömeg rivalgott, körbevették Henkert, és kicsavarták kezéből a csomagját. Lökdösés vette kezdetét, mindenhol ütések érték. Összeszedte a maradék erejét, és futott visszafelé. Felugrott egy buszra, amiről még sohasem hallott, és csak remélte, hogy visszaviszi őt a városba.
Találomra választott ki egy négyemeletes, barátságos házat.
Reszkető ujjakkal nyúlt a kaputelefon gombjához, és amikor odabent felvették, hangja megremegett a sírástól.
Le tudna jönni? Kérem, segítsen.
A szerző kortárs író, 2023-ban a Petri György-díj shortlistese.
(Borítókép: Kovács Tamás / MTI)