Végvári zsáner

A mezőn mindössze hárman álltak: egy elhagyatott szélmalom és a korosodó Jaja Oglu Mehmed, a lovával. Előbbi magányos égre meredéssel foglalta el magát, a ló várta, hogy mehessen tovább, Jaja Oglu vizelni próbált.

A malom vitorláiból csak a rudak maradtak, ajtaja ferdén lógott vasain, fáját szürkére korhasztották az esők. A kora őszi délután melegében kései lepkék libbentek a magasra nőtt fű kék, lila, sárga, piros virágain. Messze Tormahorpács leromlott tornyának csúcsa látszott a horizonton. A zümmögésbe bele-belesúgott az enyhe, meleg szellő, az égen fecskék cikáztak és valami ragadozó madár körözött, talán héja, aki mezei egérre vagy nyúlra lesett éppen. Jaja Oglu a szemével követte. Egyik kezével nadrágkorcát tartotta lehúzva, másikkal pedig „sokat látott lőcsét” fogta, ahogy ő nevezte, és várta, hogy az alig kivehető, elhanyagolt, keskeny út partján embernyire magasodó szamártövis szúrós leveleire meginduljon csörgedező vizelete, majd elálljon. 

Jaja Oglu Mehmed basi, akinek nagyon is sietős volt az útja, türelmetlen arcot vágott. „Ez az örökös hugyozás!” – gondolta ingerülten, míg a szerszámát rázogatta. „Legalább jönne gyorsan, ha már kell… De nem jön, nem. Ó, Allah!”

Negyedjére kellett megálljon feszülő hólyagja parancsára, ami felülírta a hatalmas Kászim pasáét. Ezen a rövid úton. Meg fogják botoztatni, ez bizonyos, ha nem ér idejében a horpácsiakhoz a hírrel, amit Kászim pecsétes levele rejtett, azt meg a nadrágja bélése. És vissza, a válasszal. 

„Persze, ha – tette hozzá tűnődve – a magyarok is eltökölik az időt… Mért is ne? Hát el szokták! Mikor nem tökölték el?”

Igen, ez nem is tűnt olyan valószínűtlennek. Ha a magyar portyázókról azt jelenti a kém, hogy reggel indulnak Tornahorpácsnak, lehet abból dél is. Sőt. Bugackeszi kapitánnyal? Simán. A basi ismerte még régről a véreskezű végvári kapitányt, aki híres volt kíméletlenségéről. „De arról nem, hogy kapkodna. Nem az a hirtelen ember, nem bizony, nem! És iszik.” – Hirtelen elröhögte magát. – „Hö! Mikor Tiszalepentyénél leesett a csata közepén a lóról! Azt hittük, lelőttük, közbe’ csak részeg volt, mint a disznó. Estében hányta le szegény Mukadder béget!”

Az emléktől jókedvre derült. Mi a baj? A táj szép a malommal, meg a bárányfelhős éggel, a hólyagja is csak megkönnyebbült. Fel a lóra, poroszkálni, közben akár falatozhat is.

Ám a jókedve hamar elszállt. Halk surranást hallott, amit hirtelenjében nem is tudott mire vélni, csak miután észrevette, hogy a lovának megváltozott a feje. Egészen pontosan egy nyílvessző termett benne, a bal szeméből állt ki a tollas végével. Az ehhez hasonló itt a határvidéken persze nem különös, ezzel tisztában volt, de egészen más az ilyesmiről csak úgy hallani, mint amikor vele történik.

– Ha…! – mondta idegesen, de nem maradt ideje bővebben kifejteni kérdéseit és indulatait, mert jókora ütést érzett az oldalbordáján.

– Ha…! – jelentette ki ismét, teljesen feleslegesen, egyúttal megtántorodott, miközben a testéről lepattanó másik nyílvessző röpke útját követte a tekintetével a fű közé. De még ugyanabban a pillanatban ráébredt, hogy ez valószínűleg nem a bambulás ideje, tehát hasra vetődött, és a kardja után nyúlt.

Mehmed basi amúgy előrelátó embernek tartotta magát, jelentős végvári tapasztalatokkal, ezért utazáshoz a kaftánja alatt láncinget viselt. „Persze – gondolta önkritikusan, – egy felporozott pisztolyt mondjuk hozhattam volna… Most például lőhetnék vele… De kire?”

Hogy ezt megtudja, óvatosan felemelte az arcát a laposan szétterülő utifűlevelek közül, és körülsandított. Az út melletti, magas gaztól azonban keveset látott. Ám mintha a zöldben gázoló léptek zaja kelt volna.

„Na, most kussolj szépen, Mehmed! Halott vagy, egészen halott! Mint a lovad. Az se mocorog, látod?” – intette magát, de korántsem volt nyugodt.

A léptek odaértek.

– Na, nézd már! – hallatszott fölötte magyarul. – A Hugyos Mehemed!

Szotyolássy Kálmán hadnagy először az összerogyott ló fejéhez hajolt, és megpróbálta kiráncigálni belőle a nyilat. De nem sikerült neki.

– Azt az inas, szíjjas, csontos kurva anyádat! – közölte vele erre, mert bosszús lett.

Szotyolássynak nem volt több nyila, csak az a kettő, amit kilőtt. Pisztolya meg egyáltalán.

– Na, gyere, bazmeg! – fordult a török felé, aki most nem is annyira örült neki, hogy vidékszerte mennyire közismert. – Hátha te puhább vagy! Hol a nyilam, Mehemed? Kibasztál velem, elnyelted az egészet?!

Megragadta a vállánál, hogy átfordítsa a testet. Mehmed erre a hátára hengeredett és állcsúcson vágta.

A hadnagy elájult, mert eltört az állkapcsa. Ellenfele hagyta arcra zuhanni, aztán fölegyenesedett és onnan szólt le hozzá, folyékony magyarsággal:

– Hugyos Mehemed? Allah rohasszon meg!

Allah pedig, aki hallgat az igazhitűek szavára, kisvártatva hozzá is látott ehhez, rögtön azután, hogy Mehmed Szotyolássyt leszúrta.

„Mit kerestél te itt, Szotyolássy hadnagy, egyedül a két szál, szaros nyiladdal?” – gondolta magában. De belátta, hogy ezt már nem fogja megtudni az ifjú magyartól, aki pedig három párviadalban is a szeme láttára győzött tavaly. Viszont már megint vizelnie kellett.

– Fene ezt az egészet! – mondta sóhajtva és a szamárkóróhoz lépett. – Kell ez nekem így hatvan fele? Leszerelek, hazamegyek Anatóliába! Vagy maradok… Végül is mindegy, hogy hol kell mindig pisálnom.

(Borítókép: Képünk illusztráció! Fotó: Faludi Imre / MTI)