Nem vagyok hajlandó múlt időben írni.

Róla.

Sugárzik belőle az elegancia, még akkor is, ha ez a természetességből fakadó méltóság nemtörődömséggel, hanyagsággal és harckocsizó fejfedővel keveredik. Sugárzik belőle a lazaság, még akkor is, ha eleganciával és hatalommal keveredik. Soha nem kapja meg a Díjat. Soha nem is jelölik. De kit érdekel, kit érdekel ez a sokadrangú tény, amely első látásra hiánynak, hibának, mellőzöttségnek tűnik. Ez a legexkluzívabb klub. A legnagyobbaké, akik soha nem kapták meg.

Donald Sutherland mindent tud, mindenre képes, mindenre, ami a szakmához kell, ami a művészethez kell, ami a színészethez kell, az átváltozást, az átlényegülést, az újjáalakulást, az emberséget és a gonoszságot, a szimpátiát és az antipátiát. Nem jut minden az eszembe. Oldalak kellenének hozzá. Oldalak, könyvtárnyi folyóméterek, csak ahhoz, hogy leírjuk, hogy bemutassuk, hogy kifejtsük – és bár megfoghatatlanságában lehetetlen, elérhetetlen, és kivitelezhetetlenségében megvalósíthatatlan, analizáljuk és elemezzük, hogy miért képes minderre. Ezer arcát hogyan veheti magára.

Egész életét végigbolyongja a szerepek között, mindent tud, mindenre képes, mindenre, ami a szakmához kell, ami a művészethez kell, ami a színészethez kell. Mintha ezt már leírtam volna. De nem lehet elégszer. Oldalak, könyvtárnyi folyóméterek kellenének hozzá, csak ehhez az egyetlen mondathoz, ehhez az egyetlen mondattöredékhez, leírni újra és újra és újra, a végtelenségig, ismételni és visszhangozni, újra és újra és újra, ameddig el nem kopnak írógépeink tízezrei.

A Kelly hőseit legalább évente egyszer meg kell nézni. Kötelezően. Mindenkinek. A fiatal Sutherland – a film ötvennégy éves, de nem öregedett, nem deresedett, nem szállt el felette sólyomként az idő – szerepének anakronizmusa a hatvanas évek végét idézi. Csodabogár, valódi hippi, a második világháborúba oltott ellenkultúra ikonja, a kormányzattal, a hatalommal, az autoritással szembeni ellenállásé, aki csak meg akarja úszni a háborút, és ehhez a keleti filozófiához fordul. Mindig azok a negatív hullámok, Moriarty. A lazaság szimbóluma, mérföldköve és megtestesítője. Ő csak vezeti, s hogy mitől megy, arról fogalma sincsen.

És igen. Coriolanus Snow, az életmű és az erkölcs másik végén, az életmű és az erkölcs másik oldalán, ellenkező oldalán a moralitásnak, az erénynek, az ethosznak a lehető legtávolabbi, a lehető legmesszebb található túloldalán. De innenső oldalán a zsenialitásnak – most kivételesen nem tartózkodunk, mert nem lehet tartózkodni a pátosztól, a nagy szavaktól, a minden más esetben oly szánalmasnak tűnő ünnepélyességtől és fennköltségtől, mert a stilisztika minden más esetben fennálló szabályai most teljes természetességgel érvényüket vesztik –, a kiválóságnak, az emberi bőrbe csomagolt misztériumnak, varázslatnak és csodának.

Nem halt meg, nem ment el, nem távozott, itt van, itt van közöttünk, mindörökké láthatjuk tekintetét, megmutatja, megmutatta, és mindig is meg meg fogja mutatni, hogy minden, mondom, minden lehetséges, hogy lehetséges, hogy a legnagyobbak – és bárkiből lehetnek legnagyobbak, hiszen csak a pozitív gondolatok pegazusán kell repülnünk – megváltoztathatják és meg is változtatják a világot, mert a világ, ha másként tekintünk rá, alapjaiban, teljes valójában, minden szegletében megváltozik. Ő egy közülük, egy azok közül, akik megmutatták, hogy a világra tekinthetünk másként, alapjaiban, teljes valójában, minden szegletében tekinhetünk másként rá.

Ő maga a szüntelenül áramló hullámzás, de folyamatosan emelkedőben, mint a dagály. És ettől a hullámzástól, ettől az emberbőrbe csomagolt lendülettől mindent meg lehet tanulni, ha egyáltalán képesek vagyunk rá, képesek a tanulásra, amelynek megformált karakterek az átadói, és az a folyton mozgásban lévő, mégis tökéletes szilárdságú hullámzás, amely megformálójukként mögöttük áll. Az ember, a színész, aki maga az áradás, aki maga a forma, maga a stílus és maga az elkötelezett elmélyedés. Mert az igazi odaadás sohasem a hiányok betöltése, hanem a fölösleg elajándékozása.

Mindig azok a negatív hullámok, Moriarty.

A szerző az Index munkatársa.

(A dőlt betűs mondatok egyenes idézetek Krasznahorkai László Fény- és lombfestészet című esszéjéből.)

(Borítókép:  Donald Sutherland 2019-ben. Fotó: Carlos R. Alvarez / WireImage / Getty Images)