Szinte gyerek voltam még, mikor Árpi bácsi az életünkben megjelent. Egy vidéki ember valahonnan Vác mellől. Először azt hittem, újhartyáni ő is, anyám úgy beszélt vele, mintha falubeli rokonunk lenne. Kedves volt, tapintatos, szokatlanul tapintatos mesterember, vékony testét munkaruhával takarta el, olyan természetesen állt rajta, mintha ebben jött volna a világra. Asztalos, gondoltam, egy asztalos rokon, mert folyamatosan deszkákkal a kezében mászkált a lakásunkban, építette a lépcsőket, a gardróbszekrényeket, ha ott volt, mindig főtt a kávé, anyám fel volt dobva, apám is kedvelte. Újhartyánt hozta el Budára mindannyiunknak, honvágyunkat csillapítva. Olyan észrevétlen lapult meg a lépcsők között, hogy még az sem zavarta a családot, ha feje tetejére állítja a házat a sok forgáccsal, szerszámmal, kikerültük gond nélkül. Árpit viszont nem kellett kikerülni, rám nézett, és mosolygott a szeme a kíváncsiságtól, hogy éppen miben vagyok, hova készülök, a zene, a zene nagyon érdekelte, sokat énekelt, ha egyedül maradt, vagy azt hitte, egyedül van a házunkban. Soha nem hozott magával segítséget, egyedül szeretett dolgozni, ez akkor fel sem tűnt, és most sem tűnik fontosnak, ha megakad rajta a gondolatom.
Karácsony előtti hetekben lehetett, a zongoránál ültem, azt hiszem, egy Bach-dallamot próbáltam eljátszani, ő a bejárati fal burkolásával, egy ajtókerettel vagy a fogassal bíbelődött, játszottam a dallamot, beljebb lépett, az ajtóból figyelt. Abbahagytam, mire megjegyezte, hogy nagyon szépen játszom. Nem tudok zongorázni – mondtam, ő rázta a fejét, hogy nagyon szép, ahogy a dallamot kifejezem, és játsszak tovább. Nem mondta, hogy gyakoroljak, vagy hogy menjek tanárhoz, nem traktált úti célokkal, csak annyit mondott, hogy szép, ahogy a dallamot lejátszom. Mosolyogtam magamban, és örültem, hogy ezt valaki észreveszi, örültem, hogy Árpi bácsi észreveszi, egy idegen, és hogy apám helyett is mondta, mert apám is elcsodálkozott, mikor először hallott zongorázni. Érzelmet nem éreztem, nem meghatotta, csak meghökkentette, amivel tizenévesen nem tudtam mit kezdeni, Árpi úgy fordult felém, ahogyan apám soha.

Végigkísérte az életünket egészen édesanyám haláláig. Ahogy elköltöztem otthonról, Árpi elmaradt. Tudom, anyámhoz sokat ment még polcokat felszerelni, tovább emelni a lépcsőket, hogy anyám még magasabbra léphessen, közben Borikának szólította, mintha testvérek lettek volna, pedig Árpi gödi, és semmi köze a Kaldenekkerekhez; Újhartyánban sem járt, talán egyszer az esküvőmön.

Harminc lehettem, mikor vettünk egy telket a Balaton-parton, egy egyszerű faházat vásároltam rá Göd környékén, őt kértem meg, hogy bontsa le, és újra rakja össze a Balaton-parton. Szétszedte, minden elemét megjelölte, teherautóra raktuk, és levittük Szigligetre. 

Éjszaka érkeztünk, a ház helye már lebetonozva várt, kitettük rá a hűtőszekrényt, teletömtük, áramba dugtuk, köré bújtunk hálózsákokban, és elaludtunk a nyári ég alatt a hűtő morgására. Előttünk feszült az éjszakai Balaton.

Minden reggel megittunk egy pohár vizet Árpi javaslatára, ezzel kell kezdeni a napot, ez átmossa a szervezeted, és soha nem lesz semmi bajod! – mondta. Egész nap dolgoztunk, ácsoltunk, csavaroztunk, festettünk, én jártam anyagokért Tapolcára. Árpi szigorúan leállította a munkát 5 órakor, főzni kezdtünk, este tábortűz mellett mesélt: valamikor motorozott, nagyon szeretett motorozni, és ha elfáradt az országban, csak leállította a motort, nekitámasztotta egy fának, és lefeküdt az árokban, kicsit pihent, majd ment tovább. Elképzeltem Árpit régi motoros sisakban, lobogó sállal a nyakában, ahogy Fehér megyében szeli a  kilométereket. Volt, hogy nem volt nálam autó, s biciklivel mentem el Tapolcára csavarokért. Akkora vihar támadt, hogy hazafelé bőrig áztam, értelme nem volt megállni, úgyis csuromvizes voltam már. Körülöttem tombolt az ég, én a habzó esőcseppek alatt tekertem tovább csak, hogy Árpi folytathassa a munkát. Emlékszem, finoman terelgetett bennünket. Mi akkor felnőtt éveink elején járó apák voltunk, hőzöngtünk, elégedetlenkedtünk, bizonytalankodtunk, mi is a világban a helyünk. Tartottunk már valamerre, de több volt bennünk a kétely, és többet kerestük másban a hibát, mint önmagunkban,

Néhány évre rá találkoztunk ismét, mikor a szentendrei házunk ajtajait ő készítette el. Egy hatalmas vastag pinceajtót épített, nagy reteszekkel, ami akár egy vár bejárata is lehetne. Karácsony előtt a gyerekekkel a Börzsönybe utaztunk, hogy egy kis karácsonyi hangulatot lássunk a zúzmarás erdőben. Minden alkalommal bementünk Gödre Árpi bácsihoz, leültünk a konyhaasztalhoz, és elmeséltük, mi történt velünk az előző évben. Árpi és Marika, a felesége meghallgatta, süteménnyel kínáltak, Árpi bevitt a műhelyébe, megmutatta, épp min dolgozik, és kínálta a szerszámait, hogy én biztosan fogok majd fával foglalkozni, és a gyalupad, hogy azt vegyem meg. Ha majd szükségem lesz rá, meg fogom venni, válaszoltam minden évben, és elbúcsúztunk.

Néha viccelődtem a tinédzser gyerekeknek, hogy Árpi bácsi is deszkás... csak ő nem áll rá. Tiszteletlen vicc volt, jól hangzott, de rossz volt kimondani.

Édesanyám halála után hívott, hogy nem veszi fel a Bori a telefont. Rengeteget hívta az ősszel, de soha nem vette fel. Beteg volt, mondtam, nem tudott és nem is akart beszélni senkivel erről, elhagyta a telefonálást, és már nincs, elment. El sem tudtam tőle búcsúzni, mondta Árpi; letört volt, tehetetlen, nem találta a szavakat. Attól kezdve minden karácsony előtt felhívott, hogy vagyunk, meséljek, és én meséltem, örültem a hangjának. Egy hang volt onnan, ahonnan az anyám hangját is hallani, és az apámat is, Árpi telefonján át tudtam találkozni velük. Az utolsó télen Árpit már én hívtam, nem volt otthon, Marika vette fel. Árpi beteg volt – mondta halkan –, szélütést kapott, de már jobban van, csak nem tud úgy beszélni, mint korábban, a szavakat is keveri. Elmentem hozzájuk. Árpi boldogan fogadott, szégyellte a betegségét, nem akart előttem betegnek mutatkozni, bevitt a műhelybe, magyarázta az új munkákat, egy partvis nyele, egy kis dohányzóasztal eltört lába, nehezen fogalmazta meg, s elmosolyodott: szedem a gyógyszert, csak nehezen jönnek a szavak.

Következő év karácsonyán nem hívott. Januárban kerestem a telefonszámát, de az a szám, amin éveken keresztül hívhattam, nem csengett ki, nincs előfizető. Megijedtem, azt gondoltam, Árpi meghalt. Meghalt, és Marika elköltözött. Futottak a gondolataim, vagy ő is Árpi után halt, a házat eladták a gyerekek, vagy mit tudom én. Hirtelen az egész gödi, vasúti töltés melletti asztalosházikót valami radírozni kezdte bennem, mindent és mindenkit, aki benne lakott.

Évekkel később a Facebookon belájkolta egy képemet Baticska Orsolya. Orsi Árpi lánya. Felmentem Orsi oldalára, nézegettem a képeket. Egy születésnapi fotón, egy étteremben valahol Göd környékén, egy asztalnál mosolyogva ott ül a születésnapos 83 éves Árpi bácsi! Azonnal írtam Orsinak, hogy évek óta próbálom Árpit elérni, de a szám megszűnt. Már minden rosszra gondoltam, és hogy adja meg az apja számát, hadd hívjam fel!

Kicsörgött, hosszan, vagy 5-6 csörgés, mire Marika felvette. Ugyanaz a hang, nagyon megörült: mingyá’ adom Árpit – mondta. Adja Árpit, mosolyogtam, és Árpi megszólalt, hogy milyen rég hallotta a hangomat, és mi van velem. Elmeséltem, hogy elveszítettem a telefonszámukat, és megijedtem, de azt nem mondtam, hogy azt hittem, meghalt. Azt nem mondhattam, úgy éreztem, nem mondhattam egy idős embernek. Az anyámnak, apámnak, a barátomnak, az idős barátomnak, senkinek nem lehet azt mondani: Azt hittem, meghaltál!

Azóta sokat jártam nála. Van a kertjében egy faházikó, nyáron azt mondta, szétszedi, építsük fel nálam, de ő a felépítésben már nem tud segíteni, nagyon macerás neki átjárni Szentendrére. Attila már nincs, Frenki boy valahol a világban, egyedül meg nem fogok hozzá.

Most baltákat viszek Gödre, olyanokat, amikben lötyög a nyél, ő megjavítja, érte megyek, elhozom, és viszek egy másik javítandó baltát. Amíg balta van, látjuk egymást. Balta meg mindig lesz.

A szerző zenész, író.

(Borítókép: A kép illusztráció. Fotó:  iStockphoto / Getty Images)