Az idei karácsony más lesz, mint a többi, hiszen minden eddigi karácsony más volt, mint a többi. Boldog vidékek boldog emberei azok, akiknek vannak rítusokkal átszőtt, ünnepet hozó napjaik karácsony előtt. Akik tudják, évről évre kik ülik majd körül a karácsonyi asztalt, mi kerül arra, milyen lesz a szenteste hangja, illata. Nem tudom, tudják-e, de 2050-re az emberiség kétharmada városlakó lesz. Minden valószínűség szerint a jómódúak nagyon magányosak, a szegények pedig nagyon szegények – de ne keseredjenek el –, az ember mindig a legváratlanabb helyről kap segítséget, hátha kiterjeszthető ez az emberiségre is, és történik majd egyszer valami nagy eszmélés, és hátha mindez végre egyszer nem jár majd vérzivataros áldozatokkal, mint ahogyan rendszerint.
Visszatérve a legváratlanabb helyről érkező segítségekre: a legjobbkor jött ez a felkérés, hogy írjon az író valami szépet, kedveset, szívmelengetőt így év végén, karácsony előtt. Az író írna, de hét közben más munkával foglalatoskodik, aztán elromlik a mosogatógép, elárasztja a konyhát, feltörlés, szerelés, majd amikor annak vége, leáll a kazán, éves kötelező karbantartás, céges karácsony, barátnős karácsony, mindenből, még a mosogatógép levének áradásából is még egy. Az író nem süt bejglit, mert nem tud, nem csinál házi szaloncukrot, mert egyszer próbálta, és parittyakő lett, és ezekért (is) furdalja a lelkiismeret. Az író decemberben, mint oly sokan mások, befejezi, ami még pont év vége előtt nem várhat, ide szalad, oda szalad – túlél. Nehezített pályán mozog, mert korábbi, naptári következményeket figyelmen kívül hagyó döntései eredményeképpen több jeles családi nap is november-decemberre esik, így a hónap elfelejtett tortákkal, megszegett ígéretekkel, feszült hangú, pár mondatos telefonbeszélgetésekkel és „csak hagyjatok ide lerogyni a sarokba” felütésű estékkel színesedik.

A szomszédba érkező, már vidám férfitársaság azonban megszánt, mármint ami a fát meg a talpat illeti – minden jó, ha vége jó. Idén a nagy adventi elcsendesedésben, leizzadva, a metró felé rohanva torpantam meg, hogy elég. Itt a vége. A gyerek megkapja a szerdai kémiadolgozat időpontjára esedékes igazolást. Slendrián nevelési elvek, tudom, de hát az ember azt ajándékoz, amire igény van, és amit tud. Illemből, udvariasságból, időszerűségből is ajándékoz persze, de akkor megette a fene, tudjuk.
Megtorpanás, visszafordulás. Leülök írni. Megírom az év végi elcsendesedő, befelé forduló lírai esszét. Francba a sírásig nyúzott idegekkel, a meg nem sütött, meg nem vett, elfelejtett, odaégetett, haza nem cipelt, el nem küldött mindenfélével. Otthon a konyhaasztalon cetli, gyöngybetűkkel. Gyerektől, akit egy hónapja nem láttam, és akivel a viszontlátást pár órája egy kiadós ordibálással ünnepeltük meg. „Szuperszonikus vagy azért, és nagyon szeretlek” – így, ez a cetlin, a gyerek megtanulta a tömörítést, és jól is használja – próbálom így, én, elnyomni is ezzel, hogy egyszerre támad sírhatnékom és vigyorgok. Odaégetem a puncshoz piruló narancsokat, és elfelejtek elmenni a félretett savanyúságért, de egyszerre advent lesz. Jobban, mint ha mondjuk nagy pelyhekben hullani kezdene a hó.
Aztán mégis a vigyor, és úgy is maradok. Mert van, aki cetlit hagy a konyhaasztalon, van, aki segít befaragni a fa lábát, aki megíratja a dolgozatot, leguggol melléd feltörölni az elárasztott konyhát. Vannak körülöttem, akiknek lehetek. Váratlan segítség, felismerés.
Mert valahogyan, észrevétlenül, mindenféle ipari, meg polgári, meg jóléti, meg ki tudja, milyen politikai-társadalmi forradalmak eredményeképpen vagy csak az ellustulás, elkényelmesedés folyományaként itt terjeszkedik, pöffeszkedik megállíthatatlanul és visszavonhatatlanul a nagyvárosokban a magány, az egyedüllét. A keretrendszerek szétmállanak, vagy lebontják azokat, és újak, majd megint újak feszülnek körénk.
Közösségben élni fárasztó, macerás, kellemetlen, van úgy is, hogy tragikusan nyomasztó, igen, időnként van, akinek elviselhetetlen. Mostanában úgy mondják, bele kell tenni a munkát. Olvasom, hogy napjainkban épülnek lakóparkok, ahol már nincs konyha, csak az online rendelt ételt lehet megmelegíteni. Mi szükség a konyhára, ha nincsenek közös ebédek, vacsorák? (Ki beszél itt már karácsonyról, hanukáról, ramadánról, holiról? A családi tűzhelyről, a közös asztalról? Saját képernyőkbe szorult életek.)

Úgyhogy az író úgy dönt, hogy végtelenül hálás lesz. Örül  a körülötte levőknek, örül, hogy kedvesek, idegesítőek, okosak, lassúak. Sikeresek, betegesek. Sokfélék. Sokfélék, de hozzá tartoznak, és fordítva.
Megengedő és békülékeny lesz azokkal is, akikkel nem ért egyet. Végül is egy író legyen nagyvonalú, gondoljon azokra is, akik tehetségtelennek tartják őt, semmilyennek az írásait. Ajándékozza meg őket például azzal, hogy gyenge év végi tárcát ír, legyen hát végre igazuk és boldog karácsonyuk. Ráadásnak két karácsonyi rövidet is odalöttyinthet, ha már úgyis elölről kellett kezdenie az egész puncs-hókuszpókuszt, van bő egy órája, amíg a vérnarancsok megsülnek.

I.

Háromlépésnyire a trolimegállótól, a keskeny kirakat kopott zöld vasrolója leeresztve, felette a cégéren: Karácsonyok. Régimódi üzlet, itt maradt valamilyen korból, megadta magát a végzetesen szétterülő magányos bomlásnak. Ősz volt, átlagos november. Bent égett a villany, Éva észrevette a „Nyitva” táblát. Belépett, körös-körül polcok, dossziékkal, a pult mögött kora hatvanas, kopaszodó férfi, lapokat pakolt át lefűzött műanyag irattartó bugyikból másik, teljesen hasonló tasakokba. Köszöntek, a férfi megkérdezte, mivel szolgálhat. Évának melege lett, kikapcsolta a pufidzsekije felső kapcsát, és levette a sapkáját. – Vegye csak le a kabátját – mondta a férfi. – Tudja, évek óta itt szállok le a troliról, és még sosem láttam, hogy nyitva volt. – Így Éva. – 

– Karácsonyokat? – Nem látta kiírva, ott van az ajtó felett, mindenki láthatja. Éva indult volna, ő elnézést, csak benézett, kíváncsiságból, félreértés, illetve még az sem, és el is fog fogyni a félbarna a közértben, hát megy is. Dventa József fejét csóválva mondta, hogy ne siessen, hiszen a félbarna már elfogyott, ő maga hozta el az utolsót, csak tudja, de egy karácsonyt szívesen összeállít neki, ha már így betévedt, csak árulja el, mire vágyik, mi a szíve kívánsága, mert hát, ha elég jól elmondja, akkor biztosan talál egy sablont, ami pikk-pakk átalakítható és személyre szabható. Éva szabadkozott, hogy ő köszöni szépen, jól megvan a saját karácsonyaival, most már nem is olyan elviselhetetlenek, az utóbbi időben, nem vágyik ő már semmire, az ő korában ugye, bár egy fodrász jó lenne a karácsonyi céges buli előtt, ha már. – Semmiség, írom is, fodrász, és társaságban vagy családdal tetszene ünnepelni? – Utóbbi, úgy szoktuk – motyogta Éva, és menekülőre is fogta volna, de a férfi egy „ne siessen”-nel megállította. – Nézze, itt vannak a karácsonyok, amik szerdára estek, nagyvárosi díszlet, közép-európai zsáner, ilyen városi fél-hagyományok: kevés templom, itt – ott almagerezdek az asztalon, csillagszóró, mostanában tűzijáték, képzelje. Találja ki, mi idén a sláger, nem fogja, mondjuk, örökzöld, de idén tényleg mintha mindenki megbolondult volna, nem, nem a könyv, ne nevettesse ki magát, a lapostévé jobb tipp, de ami idén mindent visz, kérem, az a szerelem. Mondjuk, nem ilyen vegytisztán, hanem hogy társ vagy valami ilyesmi, és ráadásul, aki nem társat kér, az is azt kér, ugye, csak a meglévőn egy kis változtatást, egy kis igazítást, vagy egy újat, vagy a régit vissza, mondjuk, magának megmondom, ahogy van, a legjobban azokat szeretem én is, akik valakit kérnek, nem csak úgy általánosságban, hanem konkrétan, érti, mert mégiscsak azokkal lehet a legjobban dolgozni, merthogy haladnak a dolgok, úgy értem.

Dvenda itt vett levegőt, és nézett fel Éva döbbent arcába. – Maga nem szeretne valakit? Lehet velem őszinte, ne legyen zavarban. – Hát, ha bárkit, akkor a Krisztiánt, szóval az exemet, hogyha ő például beállítana két jeggyel a Vígbe, merthogy ismerem ott az egyik közönségszervezőt, és nagyon jó előadások lesznek tavasszal. Igazából nem is boldog azzal a Veronikával, tudja, és karácsonykor úgyis mindenki rájön, hogy kivel volt igazán boldog, nem? – Krisztián – írta a férfi, és egy kis éneklés, kérdezte, nem az nem – rázta a fejét Éva, – de a ponty helyett, mert én igazából rá se tudok nézni, akárhogy rántják, inkább halászlé, ha muszáj, bár utálom a halat, mindenhogy, és legyen lila a fa, azt nagyon szeretném. Csupa lila dísz, és lehetne az ajándék valami utazás, Bodrumba, láttam egy sorozatban, oda egyszer el szeretnék menni. – Kántálók? Kisjézus? Bethlehem? – Hát, a bethlehemet megnézhetjük a főtéren. – Gyertya vagy égősor? – Égősor. – Kutya? – Nem. – Biztos? – Biztos. – Majd karácsonykor tetszik fizetni, ezt addig őrizze meg, a nyugtát – csukta be a dossziét Dvenda.
Éva megfeledkezett az egészről. Dvenda csak akkor jutott eszébe, amikor 24-én délután becsengetett Krisztián, hogy vett két jegyet a Vígbe, de el kellene cserélni két másikra, mert végül Bodrumba is elviszi Veronikát tavasszal, viszont a színházról sem szeretnének lemaradni, és Évának ez biztos semmiség, elcserélni a jegyeket, úgyis olyan jóban van azzal a közönségszervezővel.

II.

Peti rágyújtott. A lebillentett ablakon fújta ki a füstöt, cserébe kintről bevert a szemerkélő eső, és befurakodott a tél végi nyúlós, nedves hideg. Mezőtúr. A vonat megállt. Kidobta a cigarettát, és visszament a helyére. A szembejövő kalauz majdnem rászólt, csak úgy mentében, de aztán meggondolta magát, vállat vont. Talán mert karácsony volt.
Az egész irodalmilag kezdődött, a repülőn, amikor Gyuszi szukkot kért.
A budapesti gép félig ha tele volt, néhány megfáradt orvos, pár kalandor, egy-két diák, ki tudja még kik. Akárkik is, még szenteste előtt haza akartak érni, vagy valahova, amit legalább átmenetileg otthonnak hívhattak. Az italoskocsi már majdnem odaért hozzá, amikor meghallotta: – „Egy szukkot. Nem érted? Hát te nem tudsz magyarul? Inni, na, egy szukkot. Nincsen? Ne idegesítsél, ott van, ne, látom. Ilyen alma, kóla, olyasféle.”
Pittyent a gép, szisszent az üveg. – „May I get you something?” Peti visszaaludt. Azt álmodta, defektet kap valahol a határ után, még Nagyvárad előtt, és valaki egy lovat fog be az autó elé, de az megmakacsolja magát, és nem mozdul.
Gyuszi – mint később kiderült, Gyuszi – és bandája befurakodtak elé az útlevél-ellenőrzésnél, aztán elvesztette őket szem elől, meg kellett várnia bőröndjét. A kijáratnál már messziről hallotta őket, kiabáltak, a gépről az egyik orvos térdelt Gyuszi mellett, „eltört, nincs nagy baj, de be kell gipszelni”. Mentőt akartak hívni. Gyuszi szentségelt, hogy ő itt biztos nem szirénázik végig a városon, neki holnap Váradon kell lenni, mert ő azt az édesanyjának megígérte, hogy szentestére hazamegy. Peti nem sokáig habozott. Ez is jobb, mint hazamenni. Végül is karácsony van.
A határ után tényleg defektet kaptak. Nem pont utána, de még volt vagy negyven kilométer.

Az üzenetet akkor kapta, amikor Mezőtúr után visszaült a helyére. A gumikat hétfőre elkészítik, Botika viszi az autót Pestre, ott megkapja a helyén, kulcs a keréken lesz, mert Botikának még dolga is van, amit el kell intézzen.
Beleivott a Fantába, amit Gyuszitól kapott búcsúzóul, és majdnem elsírta magát, ott Mezőtúr után, amikor a vasútállomás épülete még épp látszott a vonatablakból, mert Gyuszi szenteste eljátszotta neki a kedvenc számát a szintetizátoron, és ettől már csak egy gondolatnyira volt az, amit akárhogy próbált, nem tudott visszatuszkolni, hogy életében így neki karácsonykor még senki nem örvendett, mint ezek az idegenek annak, hogy Gyuszi időre, ha megtörve is, de élve hazaért karácsonyra.

A szerző József Attila-díjas író.

(Borítókép: Getty Images)