Összecsúszott bennem a tegnap és a tegnapelőtt, a holnap redőit neked kell kisimítani, ha találkozunk. Igazuk lett, ma tényleg havazott, az Instán mindenki hóembert épített, és lezárták az idősek otthonát, mert újra itt a Covid. Köd szitál a város felett, mint megannyi el nem mondott ima.
Emlékszem egy dallamra, régi zongora hangjára. Billentyűk, mint fekete-fehér napok, egymás után sorakoznak, de a dallam már nem ugyanaz. Törött harangok zúgnak emlékeimben, adventi csendet zúznak szét. Keresem a hangot, ami összerakhatná a szétesett melódiát, de csak a zaj marad, a város lüktetése.
Állok a világ szélén. Belekiáltok a semmibe: „Hol vagytok?” A visszhang elnyeli a kérdést, választ nem hoz a szél. Zsebemben gyűrött levél, tintája elmosódott. Sorok, melyeket sosem küldtem el, szavak, melyeket nem mertem hangosan kimondani.
Koldus ül a villamosmegállóban, arcán a ráncok térképet rajzolnak egy ismeretlen világról. Szemeiben a világ fájdalma. Megállok előtte, mondani szeretnék neki valamit az adventi várakozásról, de aztán meggondolom magam. Inkább adok neki egy kis aprót.
A templom tornya messziről hívogat, a harang kongása lassú, mint az idő. A lépcsőn állok, a bejárat hideg kövének érintése alattomosan kúszik a talpamba. Nagyanyám mindig óvott a felfázástól. Belépek a kapun, a csend tömör. Padok között settenkedem, mint árnyék a falakon. Nem akarom megzavarni az áhítatot.
Az oltár előtt megállok, fejem lehajtom. Hiszek – suttogom önkéntelenül, bár nem tudom, miben.
Talán a pillanatban, talán a reményben, hogy a törött dolgok is lehetnek szépek. Leülök egy padra. Asszonyok imákat motyognak körülöttem. Lopok a csendből néhány szót, néhány percnyi pihenőt a szívemben élő haragnak. A gyűlölet elpusztítja az embert, kilúgozza a testből az erőt, keresztre feszít és ledarálja a csontokat. Koponyámban, mint kongó fémdobozban, zörgetem emlékeimet. Elkapom egy asszony imájának végét, hozzácsomózom a sajátomat, hadd legyen jó erős és hosszú, soha ne érjen véget. „Please leave the church, as it is closing time” – mondja egy egyenruhás őr, és megérinti a karomat. Talán a gombot keresi rajtam, hogy elindíthassa a robottestet, s végre irányba kerülhessek.
Kilépek a templom kapuján – havazik. Nagyanyám haja épp ilyen volt, mint ez az utca szürke porával kevert hó. A lepel gyorsan olvad a városi aszfalton – nagyanyám sokáig haldoklott. Azt mondják, mindenki tudja, hogy eljött az utolsó órája, s hogy az agyunk a halálunk után egy darabig aktívabban működik, mint életünkben. Hogy akkor minden tudásunk és minden emlékünk ellep bennünket. Lesz egy óránk arra, hogy archiváljuk az életünket, de minek, ha már úgysem tudjuk az unokáink zsebébe gyűrni?
Tegnap éjjel elvesztem az idegen utcák labirintusában. Mégis ismerős arcok tűnnek fel és tűnnek el, emlékek foszlányai. Megálltam egy kirakat előtt, benn egy angyal koktélt kortyolgatott. A koktél sárga volt, és ananász ült a pohár szélén. Ismerem ezt a koktélt, szeretem, de csak ritkán iszom, mert nagyon hizlal. Az angyal kövér volt, és nem érdekelte, hogy amit iszik, több kalóriát tartalmaz, mint egy komplett vacsora. Csak szívta az édes folyadékot, amikor rám vigyorgott, a sárga lé lefolyt a szája szélén. Fehér szárnyával itatta fel, aztán rendelt még egy italt. Azon gondolkodtam, vajon hol tarthatja a bankkártyáját, ha nincs zseb az angyalszárny alatt. De az is lehet, hogy van, csak én még soha nem láttam.
Arra ébredek, hogy cseng a telefonom. Anyám barátnője hív. Anyám megint covidos, de nem hajlandó pihenni. Beszélj vele, mondja, aztán arra kér, ha lehet, vigyek legközelebb neki is abból a csokoládéból, amit legutóbb anyámnak vittem. Az ő lánya a múlt hónapban meghalt. Sír, én meg tudom, hogy soha nem volt lánya, soha nem szült gyereket. De megígérem, hogy küldök koszorút halottak napján, és viszek neki abból a finom belga csokiból. Nem mogyorósat, mert a mogyoró beszorul a fogsora alá, az pedig fáj.
A város is ébredezik, reggeli fakó fényben fürdik minden, olyan az egész, mint egy elmosódott akvarell. Az ablaküvegen apró cseppek csordogálnak. Az utcán emberek sietnek, kabátjuk alá húzódva.
Tegnap este elrejtettem egy emléket. Ezüstpapírba csomagoltam, és betettem a szekrénybe, hogy majd elővegyem, ha bátorságom lesz. Ma reggel a szekrényt kinyitva csak egy üres polcot találtam, az ezüstpapír eltűnt. Talán beleolvadt a semmibe, talán csak álmodtam. Mégis érzem a súlyát. Az emlékek mindig nehezek.
Egy óra múlva a többi emberi hangyával együtt menetelek a boly felé az utcán. A tér sarkán megállok. Egy utcazenész harmonikázik, a dallam ott úszik a levegőben, didereg, mintha a hangok maguk is fáznának.
„Ma reggel lehullt egy versszaknyi tél.” Ma reggel örököltem egy bekezdésnyi csendet a várakozáshoz. Génjeimben ott él a tartalék ember, ha nem születtem volna meg, most ő írná ezt a történetet, és Jézussal sütne mézeskalácsot az Amerikában élő unokáknak.
Fahéj illata lepné be a titkokat, és adventkor sokkal többen születnének, mint amennyien elférnénk a bolygón. Amikor reggel lehullt az a versszaknyi tél, Jézust kávézni hívtam, ő keserűn itta az eszpresszót, én koffeinmentes kapucsínót kértem kókusztejes habbal. Beszélgettünk a régi telekről, kint esett a hó, és belepett mindent, aztán szép lassan elolvadt. A szavaink is cseppekké tömörödtek, lefolytak az ereszen, nyomukban ott maradt a csend, amit Jézus távozásakor hagyott maga után. Poharának alján hagyott egy kortynyi kávét, mint egy befejezetlen mondatot. Az ablakon át néztem a fákon ülő varjakat. Belefolytak a hóba, meghökkentő, hatalmas sakktáblává változtatva az utcát.
Amikor hazaértem, a konyhaasztalon nyitott könyv hevert, lapjai közé hajtogatva egy régi szalvéta. Ráírtam egyszer egy szót, talán a nevemet, talán valaki másét, de mára elmosódott a tinta. Tollat veszek elő, új mondatot írok a szalvétára – ha anyám olvasná, örülne.
A kihalt éjszakai utcákat fedő hótakaró alatt árva történetek szuszognak. Talán ez az a tél, amikor örökbe fogadják mindannyiukat.
A szerző író, újságíró.
(Borítókép: iStock / Getty Images)