Az Isten is csodálkozásra teremtette őt.

Volt órája, tudhatta volna a pontos időt, hogy amikor majd visszaidézi magának ezt a különös, egyszerre éteri és mégis gyantaillatúan reális nyári délutánt, legyen a pillanatot kézzelfoghatóan igazoló fogódzója, de nem az érdekelte. Régen mindig úgy kezdte a naplóját, hogy szép akkurátusan odaírta a vonalas spirálfüzet bal felső sarkába, milyen nap, hány óra, csak azután kezdett el írni. 

A névnapokról sem feledkezett meg. Nagyanyjától tanult gömbölyű, nyomtatott betűkkel odavéste a dátum alá, és ha olyan név került a papírra, amelynek viselője ismerőse, pajtása volt, fület rajzolt mellé, nehogy elfelejtse megrángatni, ha összefutnak. Később ritkulni kezdtek a bejegyzések, s még az érettségi előtt abbamaradt a naplóírás. Talán az edzések miatt, vagy a szerelem bolygatta meg amúgy is megbolydult napjait. Talán még korai volt úgy éreznie, hogy része az emberiségnek, ezért ítélte enyészetre legféltettebb titkait.

A kétely nem kedvez a romantikának.

Becsukta a szemét, ösztönösen félrefordította a fejét, és elmosolyodott. Konzerválnia kell érzékeiben az elébe táruló látványt. Majd lassan kidugta fejét a bokrok fedezéke mögül, s miközben továbbra is zárva tartotta a szemét, mosolyának másik felét megpörkölte a hirtelen rázúduló napfény. Milyen szép ez az ország, gondolta, amikor másfél órával korábban leszállt a vonatról, és körüljártatta tekintetét az állomást körülölelő, túlzás nélkül festőinek nevezhető völgykatlan alsó végében.

Könnyűnek érezte magát, alig maradt valami pénz a zsebében, és félig nyitott sporttáskájában néhány nagy gonddal összehajtogatott pólón, két vászon bermudanadrágon, egy szürke esődzsekin, pár alsóneműn, a tisztálkodási szereit tartalmazó neszesszeren és két könyvön kívül nem volt semmi. Azért nem egészen: lapult ott még egy apró ajándék, a nővérének szánta, négyszög alakú, bársonybevonatú kis ékszeres szelence, gondosan becsomagolva, mohazöld szalaggal átkötve.

Minden rendben lesz. Hosszú utánjárást követően végre talált mohazöld szalagot. Mégsem vihet neki ajándékot ennyi idő után akármilyen színű szalaggal átkötve. A nővére kedvenc színe, így mondta neki, a majd öt évvel fiatalabb kisfiúnak azelőtt, a kedvenc színem a mohazöld, mert olyan puha és mély, mint a szemed. Egészen így mondta. Halántékán lüktetni kezdett az ér. Szabad kezével megtörölte a homlokát, olyan mozdulattal, mint a palatáblát szokás, ha nem szeretnék, hogy más is elolvassa, mi volt ráírva előtte.

Elméletileg végtelen számú lehetőség állt előtte, hogy merre induljon, esetleg ne induljon semerre, amíg nem kérdezte meg a sárga téglaépület hűvösében egykedvűen gubbasztó baktert, hol a legtöbb a látnivaló, merre célszerű, melyik a legrövidebb, ám ő gyorsan döntött.

A váratlanul jóindulatú táj családias érzésekkel töltötte el. Mint régen, otthon. Megy, amerre a lába viszi. Amerre a tenyere fordul, vagy az orra nyúlik. Orrból bőven jutott neki, nem hagyhatta hát számításon kívül. Kifigyelte, hogy az egyik felfelé vezető, jócskán kitaposott turistaösvény közelében az erdő, akár egy nagy zöld lengőajtó, időnként szétnyílik, hívogatón megmutatja, sőt kelleti magát, majd mintha illetéktelenek számára tilos volna a bejárás, diszkréten suhogva összezárul. Ezen indult el felfelé.

A könnyű párától lüktető, álmatag dombok egymáshoz simultak, és a fenyők tűhegyén lángolt a napsütés. A gyanta erős illata szinte összeragasztotta a száját. Szomjas vagyok, gondolta. 

A szomjúság ebben a hőségben fokozza az érzékenységet, és egy hosszú másodpercig úgy érezte, mintha megfosztaná realitásérzékétől is.

Körülnézett.

Nagy zöld mozi.

Lomha, zizegő szél, madárhangok, aláfestő tájzene mindenfelől. Akár egy regényben.

De merre menjen tovább.

Az egész égboltot egyetlen kromatikus színskála uralta az acélszürke és a tengerkék összeakaszkodó árnyalataiban. 

Tágra nyílt szemmel bámult felfelé, mintha onnan várna útmutatást, mintha a helyes irányt a különböző szögben felcsillanó fények rejtjelezéséből olvashatná ki. Az erős, kora délutáni napsugár az egyik pillanatban szinte rárontott, és gyöngyöző homlokára vöröses hőbélyegeket nyomott, majd mire hátralépett volna, hogy árnyékmenedéket találjon, a sugarak már távoli fenyők sötétjébe olvadva utaztak tovább a dombok izzadt hátát hűsítő széllel.

Egy darabig még utat tört magának a fák és az egyre sűrűsödő bokrok között a völgykaréj felső végéig, ott azonban ismét elbizonytalanodott.

De jó, hogy nem este érkezett ide.

Megállt.

Amikor leszállt a vonatról, és először felnézett a kristályos, tömött, szikrázó égre, tudata peremén rögzítette, hogy úti célját a völgykatlan felső végében, a napkorongtól távolodva, keleti irányban találja meg. Egész úton ehhez tartotta magát. Azt nem mondhatjuk, hogy egyetlen pillanatra is eltévedt volna, hiszen mindvégig nyitva volt számára a lehetőség, hogy rátérjen a táblákkal jelzett turistaösvényre. De ezt megalkuvónak találta volna.

Hideg, téli estéken, miután becipelte a fészerben odakészített, apróra vágott tűzifát, és jól bedurrantottak, így mondták, bedurrantottak a tisztaszoba kultikus cserépkályhájába, egy régi sámlin ülve lélegzetét visszafojtva hallgatta a Nagyi csodálatosan egyszerű, csodálatos, mert egyszerű történeteit jóról, rosszról, életről, szépségről. Halálról nem esett szó közöttük.

Tőle hallotta először a neve jelentését.

Akit az Isten megsegít.

Egyszer, egyetlenegyszer valami halál angyaláról is mesélt neki, de nem igazán értette. És meg is lepte, hogy ilyesmi szóba került. Az évek során automatikusan kitörlődött az emlékezetéből, csak a temetés utáni napokban, amikor a kihűlt cserépkályha előtt egyedül üldögélve válogatta a régi fényképeket, olvasgatta a feljegyzéseket, akkor jutott eszébe ugyanolyan automatikusan ez a halál angyala dolog.

Akit az Isten megsegít, gondolta, és határozottan elindult egy irányba. Amerre a völgykaréj kiszélesedett, és érzékelhetően úgy folytatódott, mintha egy nagy, sík, gyönyörű fákkal övezett magaslati futballpálya szélére ért volna.

Felsóhajtott.

Az erdőség hatalmas csöndje annyira felerősítette ezt a megkönnyebbült, mélyről jövő, artikulálatlan hangsort, hogy azt érezhette, nem ő, hanem egy mafla erdőlakó óriás sóhajtását visszhangozzák a hőpárában úszó közeli dombok.

Nevetni kezdett, közben azt figyelte, vajon visszahallja-e a saját nevetését. Mindig talált okot a vidámságra. A terebélyes fák ölelésében, mintegy saját méltósága óvott rejtekében, az idegen tekintet számára jóformán észrevehetetlenül egy pompás kastély tűnt fel az erdősáv szélétől alig kétszáz méternyire.

A Kővár.

Hát idetalált.

Meglepetten csettintett, nem gondolta volna, hogy ilyen regényesen szép. Ilyen romantikus. Ilyen tökéletes. Első látásra ennyire megfelel a lelkiállapotának. Szégyenkezett a saját menekülési ösztöne miatt.

Kétszer is későbbre halasztotta az érkezését. Nem volt rá igazi oka, magyarázatot sem talált. Ha legalább magának meg tudta volna fejteni a rejtvényt, a tudattalan ódzkodása mélyén meghúzódó, majd felszakadó belső gát valódi természetét, de nem. Végül a recepciót hívta fel azzal, hogy melyik napon érkezik. És kérte, hogy ne küldjenek ki senkit elé, odatalál ő anélkül is.

Mi volt ez. 

Roppanás és szuszogás hallatszott, mint amikor egy ismerős terepen közlekedő láb váratlanul és akarata ellenére mélyebb talajra téved, megbillen a puha lépések ritmikája, és még mielőtt ismét egyensúlyba hozná, egy fűben megbúvó, elszáradt faágra tapos. 

De a szuszogást nem tudta mire vélni. Nem emberi szuszogást gyanított, amit alátámasztott az is, hogy nagyon lentről, a roppanás magasságából hallotta, amit hallott. A következőnek megélt pillanat végérvényesen megakasztotta abban, hogy tovább tűnődjön rajta.

A hosszú pórázon vezetett állat ugrás közben irányt változtatott, és győzedelmes hörgéssel a vászontáskára vetette magát.

Megáll. Nyugszik.

A másodperc törtrésze alatt nehéz lett volna eldönteni, kinek szólt a parancs.

Mire az eb, szájában a zsákmánnyal, két mellső lábát a táska még ép felületéről szófogadón visszahúzta, a fiú már a saját izzadtságába fagyva, dermedten állt. Várta a végítéletet, vagy a nem lehetett tudni, mit.

Jó kutya. Okos kutya.

Ha Azrael abban az állapotban lett volna, hogy valamelyest felmérje ezt a középtermetűnél nagyobb, rövid szőrű, feltűnően jól izmolt, erőt sugárzó, fiatal pitbull terriert az ő torkánál jobban érdekelte a játékszernek tekintett vászontáska módszeres széttépése, akkor talán ő is megállj parancsolt volna vére eszeveszett lüktetésének. De ő csak azt érezte, hogy kirohan fejéből a vér, mintha lyukat fúrt volna benne a rémület, és összeszűkülő szemét mereven a kutya mögül előlépő férfira szegezve, falfehéren állt.

Félted a tyúkszaros életed, kérdezte az idegen, és egy félmosollyal kísért, megvető fintorba rándult a képe.

Azrael óvatosan megmozdult.

Kavicsot hallott csikorogni a lába alatt, pedig csak a fogai voltak.

Mit keresel itt – szája késpengévé keskenyedett.

Jobb kezében a pórázt tartotta, szabad bal kezével, hogy nagyobb nyomatékot adjon a kérdésének, felborzolta a haját. Igen, volt haja, társaival ellentétben nem nyíratta kopaszra. Bár talán jobban tette volna, mert az enyhén dauerolt, előre fésült hajzat úgy nézett ki, mint egy előző évtizedből itt felejtett lámpabúra.

Az unatkozó vadállat eközben heves farkcsóválás közepette próbált kierőszakolni egy kis birkózást a vászontáskából.

A sikertelen próbálkozás ráncokat rajzolt a homlokára. Nagy, széles, kissé boltíves koponyája tetején a barázda mélyülni látszott. Bár istenként tekintett a gazdájára, és kész volt feltétel nélkül teljesíteni minden akaratát, kölyök lévén hamar elunta magát, és elbizonytalanodott, ha nem kapott határozott utasításokat. 

Az ösztönei mélyén igazi modern szabadgondolkodó munkakutya volt: mindig szeretett volna egy kicsivel tovább menni annál, ameddig lehet, de a fenyítést és az éheztetést már nem kockáztathatta. Lojalitása erősebbnek bizonyult annál, hogy adottságait és képességét azok ellenében kamatoztassa, akiknek a jó dolgát köszönhette.

Így hát erősen fejlett rágóizmait átmenetileg sztendbájra állítva nyugton maradt, és egymástól távol ülő, apró, kerek szemeit időnként békésen a gazdájára meresztve követte az eseményeket.

Szandi.

A vadállat azonnal felrántotta hegyes füleit, és készenléti pózba vágta magát.

Mégse járja, hogy idegenekkel haverkodjon, gondolta a kigyúrt emberfő, amikor látta, hogy a harci eb nagy, nehéz, doboz formájú fejét barátságosan félrefordítva szinte már kokettál a fiúval.

Azrael alig észrevehetően elmosolyodott. Szandi, jóban leszünk, meglátod. 

A táska nélkül maradt kezével lassan megtörölte verítéktől fagyos homlokát. Ez volt az első épkézláb mozdulatsor, amióta rázúdult a frász.

Ne haragudjon, eltévedtem.

Ez itt magánterület.

Először jár itt, folytatta Azrael halkan, a gondolataival lassítva a lélegzetét.

Ne mondd, hogy nem tudtad.

Nem mondtam semmit.

Visszapofázunk, kérdezte az őr, és bicepszét megtáncoltatta a lustán karjára tekeredő napfényben.

Arra készült, hogy szól a kutyának, de Azrael megelőzte.

Hagyja a kutyát. És olajsíma  tónusban, mintha csak titkot osztana meg a másikkal, hozzátette, hogy ő is a kastélyban fog dolgozni.

Szent a béke, kérdezte Azrael egy ütemmel gyorsabban, mint aki a saját szavába vág, elvégre kollégák lesznek.

Amit nem mondott: vajon miféle hely lehet az, ahol pitbullt eresztenek a gyalogosan érkező, gyanútlan vendégre. Igaz, kölyökkutya, de mégis. Jobb, ha bele se gondol, és azt gondolta, hogy jobb volna, ha most egyáltalán nem gondolna semmit.

Kollégák leszünk, ismételte a férfi a merevségig egyenes tartást felvéve, mármint maga meg én. Magázni kezdte, nem lehessen tudni, kinek a kije ez a köcsög. A francba. Már bánta, hogy nekirontott.

Méghozzá egész nyáron.

Mondta, hogy érti. De nem tudta, mi is az pontosan, amit ért. Elbizonytalanodva ácsorgott, s mint a mesékben szokás mondani, nem tudta, mitévő legyen.

Talán valami rosszat mondtam, kérdezte Azrael, hogy kisegítse.

Az őr ettől még rosszabbul érezte magát. Úgy állt ott a kutya, fiú és önmaga tétova háromszögében, mintha benőtte volna a moha. Hirtelenjében még az sem jutott eszébe, hogy reagáljon a fiú szavaira. Kollégák lesznek. A francba. Miért pont ma van szolgálatban. 

Az eb megsajnálhatta, mert a pórázon ügyesen átugratva a gazdája mögé oldalgott, és karakteres, kidomborodó pofáját néhányszor a térdéhez buccantotta.

Akkor mehetünk, kérdezte Azrael, és felvette a vászontáskáját. Ramatyul néz ki, összegezte Szandi kutyával megesett váratlan találkozása látható eredményét. 

Mintha kutya szájából húzták volna ki. 

Szinte azonnal eszébe jutottak nagyanyja régi szavai, ha nagy ritkán gyűrött vagy foltos ingben, piszkos cipőben toppant be hozzá a délutáni ebédekre. Hát most ez is bekövetkezett. Összefogta a táskát, mert a füle elszakadt, és a hóna alá szorította.

Már várnak.

Már várják. Jó, hogy fogadóbizottságot nem kap. 

A nagydarab ember a kétségbeeséssel küszködve, szinte szélütötten botorkált előre a kastélyszálló felé vezető, tujákkal szegélyezett hátsó szolgalmi úton. Mögötte a fiú, a fiú mellett a szabadgondolkodó harci kutya, élénk farkcsóválással. 

Messziről úgy tetszhetett, hogy Azrael a kutya gazdája, és a drabális férfi ott előttük, valami nyakon csípett idegen.

Mielőtt elindultak volna a hátsó lépcsőn befelé, Azrael még gyorsan a kutya orra elé tartotta a kezét. Az sem mozdult, rövid ideig mintha mérlegelt volna, majd pofázmányát ugyanazzal a buccantással dörgölte hozzá, amely addig csak a gazdájának járt.

Szandi, jó kutya.

Ekkor ugatás hallatszott a park feltételezhető másik végéből, mire a harci eb megfeszítette izmos nyakát, és elrohant a hang irányába.

Amikor fél perccel később eltűnt, Azrael a fenyők tűhegyén lassan kihúnyó napot követte tekintetével. Szinte az arcán érezte a távoli fák sötétjébe olvadó álmatag dombok langy melegét.

Megdörzsölte a szemét.

Még messzebbre szeretett volna látni, a hegyeken és a felhőkön túlra. Vissza oda, ahonnan ma reggel indult. Mint aki tudja, hogy nincs szebb az út előtti pillanatnál.

A szerző József Attila-díjas, Babérkoszorú-díjas és Prima Primissima díjas magyar költő, író, műfordító.

(Borítókép: A Plesse-kastély Szászországban. Fotó: Getty Images)