Szerencse, hogy csak a hideg eső szemerkélt, és nem a hó szakadt. A bentlakásos otthont esőben is nehéz volt megközelíteni a hepehupás úton, a meredek hegyoldalon. Az ősfás parkkal körülvett régi épület nem volt messze a várostól, de busszal nehézkes volt ide kijönni, az unokák nem is nagyon jártak látogatni a nagyit. Ági nem örült, hogy az anyjának csak itt találtak helyet, de nem halogathatták tovább a beköltöztetést. A város egyéb intézményeiben vagy nem volt demensrészleg, vagy hosszú várólistával kellett számolni, az anyját pedig már egyszerűen nem tudták otthon tartani. Két évig küzdöttek, felvettek mellé egy ápolónőt, de a helyzet egyre tarthatatlanabb lett. Ági részben otthon dolgozott, gyógyító masszázst végzett és gyógytornát tartott. Amikor az anyja nekiindult és eltévedt a házban, dörömbölt az ajtókon, kétségbeesetten kiabált. Elég volt annyi idő, amíg a nővér vizet hoz, máris a folyosón kóválygott. Egyszer valahogy kijutott a kertkapun, és a kisboltban kötött ki, ahol azt mesélte, hogy azonnal Szegedre kell utaznia, mert bezárták egy teljesen ismeretlen családhoz.

Amikor aztán augusztusban véletlenül felgyújtotta a konyhát, Ágiék úgy döntöttek, muszáj őt valahová elhelyezni. Itt, ebben az egykori barokk kastélyépületben összesen negyven demens ápolt volt. Csak ketten osztoztak egy hálón, és napi huszonnégy órás felügyelet alatt álltak a többi idős bentlakóval együtt.

A gyerekeknek semmi kedvük nem volt meglátogatni a nagyit ebben a zimankóban. Larának készülnie kellett volna a zongoravizsgára, Ádámot meg egy buliba hívták. A nagyi egyébként se ismerte meg őket már évek óta. Amikor náluk lakott, néha még meg is ijedt a saját unokáitól, és azt kérdezgette tőlük, hogy jutottak be a házba. Egyszer még a rendőrséget is ki akarta rájuk hívni, és azt rikácsolta, hogy takarodjatok innen, brigantik. 

Süteményt vittek a nagyinak a Bokréta cukrászdából, ami régen a kedvenc helye volt. Karácsonykor már nem leszünk itthon, magyarázta az apa az autóban, ezért megyünk ki hozzá most. Ádám nem válaszolt, a telefonját nyomogatta, legszívesebben megvárta volna a családját az autóban.

Korán sötétedett. Kihalt volt az autóút, szürkén csillámlott az esőtől. Kopasz fák, sáros, dermedt földek mellett haladtak el. Délután négy körül járt még csak az idő, de már gomolygó, ködös sötétséget fúrt át a kocsi fényszórója, mintha éjszaka autóznának. Amikor végre feljutottak az épület kövezett udvarához, és a kapus beengedte őket, mindnyájan megborzongtak a kinti, csontig hatoló hidegtől.

Az Ezüsthíd otthont feldíszítették az ünnepekre. A bejáratot vézna girlandokkal vették körbe, a cellux helyenként már el is engedett az állandó széltől és a szitáló esőtől. A folyosó mennyezetéről papírból kivágott csipkehópihék csüggtek, meglebbentette őket a huzat. Áginak a gyerekek óvodai évei jutottak eszébe. Ők is vagdostak otthon annak idején kisollóval ilyen csipkedíszeket, amiket aztán a Maci csoport és a Katica csoport ablakaira ragasztottak. 

Meglepően meleg volt már a folyosón is. A kabátokat letették a fogasra, aztán egy nővér bevezette őket a tágas közös helyiségbe, ahol az A épület lakói ilyenkor többnyire tévéztek vagy bóbiskoltak. Aki akart, a szobájába húzódott, de a legtöbb bentlakó jobban szeretett ezeken a sötét délutánokon itt üldögélni a többiekkel.

Ádám elhúzta a száját. Nem szerette ezt az itteni szagot. Az öregedő testek és fertőtlenített ruhák kipárolgása édeskés egyveleget alkotott. Áthaladtak a magas, boltozatos mennyezetű helyiségen, ami egykor talán cinterem lehetett. Fülledt meleg volt. Lara kibújt a pulóveréből, és a derekára kötötte. A falak mellett bőrfotelek és kanapék álltak, a helyiség közepén pedig kisebb, kerek asztalok székekkel. Egy sovány néni, aki kikopott szemöldöke helyére ceruzával rajzolt éles, fekete szemöldököt, egy felöltöztetett játék babát ringatott nagy átéléssel. Amikor Ági elhaladt mellette, megragadta a karját. Megkérdezte tőle, mikor vizsgálják már meg a kislányát, órák óta várnak a doktornőre. Ági azt felelte, hogy hamarosan, már csak néhány beteg van előttük, utána sorra kerülnek. A néni megnyugodva visszahuppant, és az ölébe ültette a műanyag babát.

Egy idős úr, aki úgy volt felöltözve, mintha éppen vadászni indulna, a magas, rácsos ablak előtt bámészkodott. Egyik lábáról a másikra állt, és közben ütemesen mormogott magában. Mások csak tébláboltak, egy kövér, parókás asszony gondterhelten kötögetett, mintha időre kellene elkészülnie.

Szemükkel a nagyit keresték, akinek itt kellett lennie valahol ebben a helyiségben.

Jobb lett volna, ha a szobájába mehetnek, mert a süteményes tálcát nem lett volna szerencsés ennyi ember előtt kicsomagolni. Volt itt olyan ápolt, akit egyáltalán nem látogattak a hozzátartozói, még ilyenkor, az ünnepek környékén se. Ők is kaptak ugyan ajándékcsomagot az intézménytől, benne kötött mellénnyel, apró édességekkel, vitaminokkal, de a házi krémes és a dobostorta mindig gyermeki irigységet ébresztett.

Amikor Lara belépett, felült. Szédülésre panaszkodott, és azt kérte tőle, hozzon még neki egy tablettát. Azt gondolta, ő a nővér. Lara bekukkantott a mosdóba, szólongatta a nagyit, aztán visszasietett a társalgóba. Ádám már bevette magát egy mély bőrfotelbe, és a telefonját nyomogatta, Ágiék a nővért keresték, hogy segítsen már nekik. Ekkor Lara észrevette, hogy a nagyi a tévé elé húzott bőrkanapén ül. Egy lila, horgolt kendő volt a fejére borítva, ezért nem vették eddig észre. Kisebb társasággal bámulta a National Geographic műsorát a borneói majmokról. Amikor Ági odalépett hozzá, csodálkozva pillantott fel. Méltatlankodva mutatott a tévére, hogy nagyon halk, senki se hall belőle semmit.

– Hoztunk neked sütit! – mondta tagoltan Ági.

Odavezették egy asztalhoz, letelepedtek mellé. Ádám is felállt, odahúzott egy széket. Mondták a nagyinak, hogy menjenek inkább be a szobába, ott nyugodtabban lehet enni, de ő határozottan rázta a fejét.

A szünet után mindjárt jön a második rész.

A nővér kistányérokat és villákat rakott az asztalra, de ők csak a nagyi elé tettek terítéket. Kicsomagolták a hat, gondosan egymás mellé állított sütit. A nagyi mohón, kézzel kapott a tálcába, és szinte nyelés nélkül tömte magába a krémeseket. A celofánokat lenyalta, széthajigálta. Lara szalvétával igyekezett eltüntetni a krémet az asztallapról. 

Megevett még egy dobost is, aztán váratlanul elfogyott a lendülete. Leeresztette a karját, és zavart madárszemekkel nézett a körülötte ülőkre. Láthatóan fogalma sem volt, kik ezek az emberek, akik ezt a sok finomságot hozták.

– Hol a kókuszkocka? – fordult számonkérően a lányához.

– Kókuszkocka most nem volt. Majd legközelebb hozunk – mondta Ági. Elővett egy nedves törlőkendőt, letörölte az anyja krémtől maszatos, sárga arcát.

Ültek csendben, miközben körülöttük morajlott a terem. A háttérben szólt a tévé, néhányan beszélgettek, az asztalok közt kaffogva elment egy nővér, helyre tologatta a székeket.

Szép ez a lila kendő, jegyezte meg Ági az anyjának. Az anya bólintott, és ismét a fejére terítette, mint valami menyasszonyi fátylat. Kell az eső miatt, mondta komolyan. Sokat esik, folytatta, de nem is árt, mert nagyon száraz nyarunk volt. Az összes gyümölcsfa kiszáradt a kertben.

– Nem baj, majd ültetünk újakat – kapcsolódott be Ági férje. – Barackot is, hogy legyen mit eltenni télire. 

– Dehogy ültetsz te újat, csóválta bosszúsan a fejét nagyi, hát mikor lesz teneked arra időd! Még a hétvégét is az autóddal töltöd, dohogott. Ági férje fogorvos volt. A nagyi válaszából rájöttek, hogy most a húsz éve halott papihoz beszél, aki autószerelő műhelyt vezetett. A nagyi hirtelen belelendült, és hosszú monológban szidta össze a vejét, amiért még az ünnepek alatt is állandóan dolgozik.

– Nem fogok dolgozni, mert jön a karácsony – nyugtatgatta őt Ági férje. – Hétfőn elutazunk síelni a gyerekekkel.

– Képzeld, anyu – folytatta Ági –, Lara megnyerte a kerületi szavalóversenyt!

– Mindig is szépen énekelt! – helyeselt az öregasszony, mintha az emlékezetében az összes iskolai szereplés egy kategóriává olvadt volna össze. 

– Lara neked is elmondja a verset, jó? – hajolt Ági közelebb.

Lara elvörösödött, vágott egy alig észrevehető grimaszt, de amikor az anyjáék ránéztek, vállat vont, és belekezdett:

József Attila: Betlehemi királyok

Amint belefogott, a nagyi mérgesen félbeszakította:

– Mit motyogsz! Tudod, hogy süket vagyok. Állandóan csak motyogtok. 

Lara hangosabban szavalta:

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!

Három király mi vagyunk.

Lángos csillag állt felettünk,

gyalog jöttünk, mert siettünk,

kis juhocska mondta – biztos

itt lakik a Jézus Krisztus.

Menyhárt király a nevem.

Segíts, édes Istenem!

A nagyi félretolta a süteményes tálcát és lehúzta a fejéről a lila kendőt. Az arca megváltozott. Hirtelen mintha visszatért volna az egykori énje, hogy a szemek ablakán át meglepett pillantást vessen a neonfényes teremre, a körülötte ülő emberekre. Határozott hangon, együtt mondta tovább Larával a verset:

Istenfia, jónapot, jónapot!

Nem vagyunk mi vén papok.

Úgy hallottuk, megszülettél,

szegények királya lettél.

Benéztünk hát kicsit hozzád,

Üdvösségünk, égi ország!

Gáspár volnék, afféle

földi király személye.

Mozdulni se mertek. A kendő lecsúszott a földre a nagyi öléből. Ági nem mert utánakapni. Nem akarta kizökkenteni az anyját, aki most már egyedül, nagy levegővel mondta a verset:

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!

Jöttünk meleg országból.

Főtt kolbászunk mind elfogyott,

fényes csizmánk is megrogyott,

hoztunk aranyat hat marékkal,

tömjént egész vasfazékkal.

Én vagyok a Boldizsár,

aki szerecsen király.

A vadászruhába öltözött öregúr, aki eddig magában ácsorgott az ablaknál, odajött az asztalukhoz, és iskolás hangon bekapcsolódott:

Irul-pirul Mária, Mária,

boldogságos kis mama.

Hulló könnye záporán át

alig látja Jézuskáját.

A sok pásztor mind muzsikál.

Meg is kéne szoptatni már.

Kedves három királyok,

jóéjszakát kívánok!

Amikor befejezték, az öregúr lelkesen, teli tenyérrel tapsolt. A nagyi szigorúan Ágira pillantott, és megkérdezte:

– Remélem, megcsináltad a halat.

– Milyen halat? – hajolt közelebb Ági.

– Hát amit tegnap hazafelé vettem a piacon.

– Azt? Meg – bólogatott a lánya.

– Abból a halból majd én is kérek – vetette oda huncut mosollyal az öregúr, aztán visszasétált a helyére az ablakhoz, hogy folytassa a délutáni monológját.

Egy ideig még ültek csendben. Lara elcsomagolta a sütiket, és felcímkézte egy öntapadós, sárga cédulával a papírt, aztán szóltak a nővérnek, hogy beteszik a hűtőbe. Elkísérték a nagyit a kanapéhoz, és ő ismét fejére terítette a horgolt, lila kendőt. A gyerekek megpuszilták. Ági azt ígérte, januárban jönnek legközelebb. A nagyi bólintott. Én vagyok a Boldizsár, dünnyögte, aztán visszaült a borneói majmokhoz, és a tekintete ismét kihunyt.

A szerző Babérkoszorú és József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító. 

(Borítókép: Maskot / Getty Images)