Téli szünet volt, fagyos, sáros. Meleg szél fújt, törtek a tócsákon a jégszilánkok. Pontosan emlékszem, harmincöt éve történt. A legendát kerestük, mert el akartuk lopni. Csakhogy a legenda nem szavakból és mondatokból állt, meglepő fordulatok szent életű alakokkal, kínzás és kerékbetörés, lapok és könyvek – a legenda egy baba.

Aznap a Műjégre ment mindenki az osztályból, hát mi is oda igyekeztünk mind a hárman, de sose érkeztünk meg. Egy ferde szájú, fókaarcú, csupa szív lány. A másik, aki székelyföldi „s” hangokat mondott, egy isten háta mögötti faluból jöttek pár éve Isaszegre, irtó lassan és viccesen beszélt, folyton kócos volt. Nem győztük kivárni. Cserébe olyan gyorsan futott, hogy bármit rá lehetett bízni. Szóval mi hárman voltunk a tettesek, igen, így hárman – ezt már lehetett csapatnak nevezni. Közös bűnnek. Akkoriban minden vétkezés közös bűn volt, még a legkisebb csínytevés is, amiért komoly büntetés járt. Nem írtad meg a leckét, nem etted meg a keserű ebédet, nem mentél iskolába, rágóztál, elájultál az iskolai ünnepségen, kilakkoztad a körmöd, kivan a meztelen derekad. Kádár elvtárs hörcsögarca lógott egy hatalmas, ferde festményen az iskola linóleumszagú aulájában. Lenin szavait festették a zsibongó tetejére: tanulni, tanulni, tanulni. 

A történetek összevissza gurulnak. Próbálok pontosan emlékezni: szóval mikor a jégpálya felé kanyarodtunk, Modern Talking szólt a hangszóróból. Visszataszító, mondtuk ki egyszerre. Elment a kedvünk a korizástól – megrögzött Depeche Mode-rajongók lettünk hetedikben, mint mindenki a jobbfejek közül az osztályban. Három napja múlt karácsony. Közeledett a szilveszter. Túl voltunk a gyertyákon (elégtek), a tönkrement szovjet égősoron, a fakrisztuson (felöltöztettük, bepólyáztuk); titkos áhítatok, amik néha tényleg a sekrestyében zajlottak. 

A fókaarcú barátnőm előállt az ötlettel, hogy itt volna az idő: el kéne lopni a Szentmargit legendáját. Mi? Kérdeztük egyszerre, egy szót sem értettünk. Még a Székelyföldön sem akar senki legendákat csempészni. Mindig más ötletei voltak a barátnőmnek, nem vettük túl komolyan. Közben meg olyan szenvedélyesen és kedvesen magyarázta. 

Az a lány már gyerekkorában annyit szenvedett, olyan szűkre szabták a szórorok a vezeklő övét, hogy a boldogságot rajta kívül mindenki elnyerte a földön. És ha megkapjuk Margitot, nekünk sem kell férjhez menni. Tanulni sem kell, semmit, ami kötelező – mert ugyanaz lesz a férjünk, a Krisztus. 

A kemény földön alszunk, imádkozunk egész nap, enni sem kell.

Néma csend lett. Szél, jégropogás. Nem kell férjhez menni, nem kell házasodni. 

A Szentmargitlegenda azon a hideg télen is a sekrestyében lakott. Egy öblös, nagy, faragott szekrényben. A viaszgyertyák és az ezüst gyertyatartók közé tették. Vetkőztetős baba, sebekkel, karmolással. Füstös korom és tömjénszag borította a kis testét, tűzőgéppel ragasztották össze a kerámia részeit, dróttal a lábát, a kézujjait pedig, mivel régi baba volt, porcelánból pótolták. Mert a kommunisták üldözték, mondta a barátnőm, elszaggatták, eltaposták, csoda, hogy él. Margit a Nyulak szigetén lakott nyolcszáz éve, két árvizet átélt, még jó, hogy egyáltalán helyet talált abban a régi szekrényben. Jó, hogy maradt belőle pár darab az utókornak. A székelyföldi barátnőnk is bólogatott. Rendes fej volt a Margit, előre megjósolta, hogy kiönt a Duna. Pedig ők akkora buzgó reformátusok voltak az isten háta mögött, hogy az anyja énekeskönyvet tett a tornazsákjába. Szóval még az isten háta mögötti világvégén is tudták, hogy a Szentmargit mennyit szenvedett csökönyössége miatt, semmi igazodási vágy, semmi alakoskodás. 

A barátnőm nagymamája kívülről tudta a legendát. És mikor átmentünk hozzá sminkelni meg a kazettákat cserélgetni, hittanórákat tartott nekünk. Történeteket hallgattunk. Addig-addig mesélte nekünk a különféle kerékbe tört boldog szentágnesek és piroskák életét, míg legszívesebben bármelyikkel cseréltünk volna. Minden porcikánk, testdarabunk visszavágyott a középkorba. Kolostori életet képzeltünk, szüzek akartunk lenni, vagy ha nem is szüzek, legalább a fókaarcú barátnőm szobájában egy szekrénybe rakni egy igazi szentet, birtokolni, fogdosni – az a baba szerencsét fog hozni nekünk!

Visszafordultunk a Városliget irányába, hogy felüljünk a hetvenkettes trolira a fürdőnél. Köd volt, gőz. Enyhe, meleg, déli szél fújt. Maga előtt görgette a ködöt. Felszálltunk a buszra és gyakorolni kezdünk az elkövetkező kalandunkhoz: a lopást elő kell készíteni, a lopást meg kell tervezni. 

A nővérek klinkertéglás temploma a Thököly úton állt, hatalmas rózsaablakkal. Raktárnak használták, a főkapuját zárva tartották. Csak titkos miséken vették ki a Margitbabát a szekrényből a rózsafüzérrel. Annyi üdvözlégyet mondtak, hogy órák teltek el, mire az újévi vagy a karácsonyi áhítat véget ért. Kitartás, suttogtuk egymásnak. Hát a trolin megtanultuk kívülről a rózsafüzértitkokat és az ima sorait, az egész dramaturgiát. Úgyhogy mire a kolostor hátsó bejáratához értünk, a Szentmargit szuperlegendájának papnői lehettünk volna.

Bekopogtunk a kapun és vártunk. A kulcslukon tömjén és liliom illata szivárgott. Egy sovány nővér csörgette meg odabent a kulcsokat, ő engedett be minket, néhány sebfolt volt az arcán, lehajtott fejjel üdvözölt, mintha szégyenkezve neheztelne, azt jelentette, késtünk, sokáig vártak ránk. Festett üvegablakok és egy tiroli kereszt. A nővér körbevezetett bennünket. Az oldalkápolnához gyalogoltunk, a hatalmas Margitfreskó alatt mentünk át, Béla király és Laszkarisz Mária voltak a képen. Egy dunai hajón a kismargit. Királyok, katonák, papok. A kékre emlékszem, a hatalmas égkék festményre. Születés és feltámadás. Elmondtunk sok üdvözlégyet. Aztán már az oltár mögött leültünk a faszékekre, teát kaptunk, volt csokis keksz, sütemények, beszélgettünk. A Szenmargitlegendáról, a nagy freskó alakjairól, a királyi szülőkről, a kolostorba kerüléséről, a mennybemenetelről. 

Hideg volt a templom, tele limlomokkal. Hideg kövei és az intarziák a múltat árasztották. Nem volt szép vagy meleg, otthonos sem – de mégis annyira meghatódtunk, hogy majdnem elfelejtkeztünk a tervünkről.

Mielőtt elbúcsúztunk volna, a barátnőm valami ürüggyel hátrament a sötét sekrestyébe, ahol a tárolószekrények álltak. Talán azt mondta, szeretne gyertyákat gyújtani, vagy a mosdóba menni. Szó nélkül, egy bólintással hátraküldte őt az elöljáró nővér. Mi addig szürcsöltük a teát és Krisztusról elmélkedtünk, néma csendben, ki-ki a maga tempójában. Barátnőm egy szatyorban a Margitbabával tért vissza, persze gyertyát is hozott. A többire nem is emlékszem, csak hogy kint vagyunk a kapun.

Piros az arca mindenkinek, lángol. 

Hideg köd lepte az utcát, tejköd. Elállt a szél és a fagyott tócsákon csúszkáltunk hazafelé, egészen a Keleti pályaudvarig gyalogoltunk...

Szentmargit aludt a nejlonszatyorban. Babateste magzatpózban.

Már nem igazán törődünk vele, egyszerűen elfelejtettük. A fókaarcú barátnőm anyukája másnap rögtön kiszúrta az előszobában az óvatlanul ottfelejtett babát. Morgott valamit. Mérgesen és számonkérően. Vissza kellett vinnünk a nővéreknek. Közös bűn, közösen mentünk. Milyen buzgók vagytok, kaptuk a dicséretet a kapunyitó nővértől, gyertek csak minden nap szépen. Pedig, ha tudta volna… Hallgattunk, mint a sír, némán üldögéltünk a teánál, a Margitbaba meg szépen visszakerült a szatyorral együtt a füstszagú szekrénybe.

Mindenki Margit és senki nem ő. Néma, testetlen alak. Kölcsönözhető, közös. Bárki élhet úgy, ahogy ő, aki szeretne. Belebújhat a bőrébe. Egyedi volt és közben elérhetetlen. Mindenkinek jut egy darabka sebzett testéből. 

Test, hús, némaság és liliom. 

A szerző író, kritikus, műfordító.

(Borítókép: Shutterstock)