Pál úr nem szerette a teleket, bizonyos dolgok miatt a karácsony sem jelentett számára egyebet, mint hogy fenyőfát kellett volna beszereznie, belefaragnia a tartóba, és az ágakra ráaggatni mindenféle fölösleget, de nem tette. Meg egy gyertyát rögzíteni a tartóba az asztalon. Arra még maradt hajlandósága. Az időjárás számára nem okozott gondot, ha esett a hó, azt utálta, ha nem esett, akkor meg azt. Ami iránt viszont élénken érdeklődött, lévén akkortájt színházi főrendező, az a színésznők, leginkább a legfiatalabbak, lelki élete volt. Pál úr elvetette azokat a modernnek feltűnő elméleteket, hogy a lélek külön életet él az emberi testtől, meg az olyasmiket is, hogy a lélek az anyag álma. Pál úr vélte, és igyekezett is bizonyságot szerezni erről, hogy a lélek mélyen a testben lakik. És ahhoz, hogy a lélekhez eljussunk, valami módon be kell hatolnunk a testbe. Ha ezen elgondolkodunk, rá kell jöjjünk, hogy ehhez a módszerhez két-három lehetőség kínálkozik, de az olykor nagyon. Még a legfiatalabb színésznők esetében is.

Pál úr, megrögzött agglegényként, a karácsonyi ebédeket sem szerette, de lélekmentés okán mindig fenntartotta őket. Most is ebbéli akcióra indult a divatos Cactus Juice vendéglőbe, ahol a színház új üdvöskéjének a lelkét kellett önfeláldozásból rendbe hozni, legalábbis, irányba állítani. Élvezte a letakarítatlan hó ropogását a csizmája alatt, majd ruganyosnak mutatott léptekkel lebillegett a pincébe vezető lépcsőkön, majd bekukkantott a középső terembe. Szerencséje volt, mert az egyik asztalnál ott ült jobbító vágyainak titokzatos tárgya, a lenge lány, a fiatal színésznő. 

A drága hely félromkocsma jellegéhez nagyon illő nyikorgó hajópadlókon odaegyensúlyozott hozzá, puszit nyomott az arcára, és leült vele szemben. 

Ezek ilyenek, gondolta ébredő gyanakvással, túl egyszerűek. Vagy csak annak látszanak. Rendeltél? – kérdezte. Nem, megvártalak. Pál úr magához legyintette az egyik pincért, és feladta a rendelést. A színésznőnek, hívjuk ezentúl Annának, valami híg levest és húsmentes főételt kért, magának pedig, mert szeretett elegáns helyeken parasztnak mutatkozni, bablevest és körömpörköltet, puha kenyérrel és kovászos uborkával. És egy dupla whiskyt hideg, száraz fehér hosszúlépéssel, szól a pincér után. Az bólogatott. Mizújs, kérdezte ismét Annát. A lány megrázta bozontos, szándékosan elrendezett vagy a természet által ilyennek ajándékozott vörös sörényét, és halványan elmosolyodott. Semmi, mondta egy idő után ismét. A semmit mondó nők mindig hazudnak, vélekedett Pál úr, és úgy érezte, jó nyomon jár. Na, valami csak van! Nem fontos. Pál úr a nyomkereső kutya orrba került szagával eredt a lány után. Nem baj, ha nem fontos, erőltetett meg egy mosolyt, csak mondd, mondjad csak, ha nem fontos is. Csak a színházról ne beszéljünk, tette hozzá heherészve. De belül ekkorra már rendesen befeszült. Valójában attól függetlenül történt meg ez, mit Anna fog mondani.

Címlapfotó leszek, csilingelt az arca közelében a lány, címlapfotó! És megnevezte az akkori divatos női hetilapot. Te, címlap, éppen te, hökkent meg Pál úr. Miért, értetlenkedett a lány, én miért ne? Nem vagyok szép? Szép vagy. Nem jó az alakom? Bombázó vagy. Akkor mi van? Mi ez a kérdés, értetlenkedett Anna. Pál úr tudni vélte, de inkább csak betegesen sejtette, hogy mennek végbe az ilyen címlapfotózások. Mennek a végbe. Egy pillanat alatt váltott át benne, a fiatal lélekbe a testén keresztüli belatolás mohó és brutális vágya gyűlöletbe. Lefeküdtél vele? –, kérdezte ellenségesen. Anna megtorpant a nevetésben. Közöd? Csak úgy foghegyről, ellenségesen vissza. A kurva anyádat, csattant föl a férfi, és egyetlen korttyal intézte el a dupla whiskyt, majd leöntötte a hideg, fehér száraz hosszúlépést is, és feldúltan hadonászott a pincér felé, hogy hozzon még egy duplát a hosszúlépéssel. Lefeküdtél vele, mi? Egy rohadt címlapfotóért aláfeküdtél neki? Le, mosolygott Anna, aláfeküdtem, mosolygott, mindennek ára van, hát nem te ültetted a fülembe ezt a bogarat is? Kurva, ordította Pál úr, mire a szűk helyen mindenki feléjük fordult. 

Kérjél bocsánatot, nézett vele farkasszemet a lány. Azonnal kérjél bocsánatot. Így, ordítva, ahogy most lekurváztál. Anyád fog bocsánatot kérni, rikkantotta a férfi, felállt, és az olajos hajópallókon elveszett léptekkel a kijárat felé döngetett. A terem Annát nézte, Anna Pál úr újratöltött poharát. A pohár nem nézett senkire.

 Az angyalokat figyelte zsibbadó éberséggel, a garázda karácsonyi angyalokat, és amikor észrevette, hogy valamelyik be akar repülni a szobájába, párnákkal dobálta meg, riasztotta el. Ide nem, ide nem, zakatolta, a Lagavulin beléje került mennyiségének megfelelő ütemben. Túl is élte a karácsony éjszakát angyalok és karácsonyfa nélkül.

Pál úr a két ünnep között ismét a Cactus Juice-ba tartott, hogy találkozzék Annával. Rendeznünk kell ezt a dolgot, mondta neki a telefonban. Rendezzük, hagyta rá a lány. A férfi most nem ügyelve léptei ruganyosságára, más- vagy aznaposan lesántikált a trendin nyikorgó lépcsőkön, és egyenesen a középső terembe tartott. Anna a régi helyükön ült, ujjaival szórakozottan dobolt az asztalon. Pál úr leroskadt a szemközti székre. Mi volt? – kérdezte. Előbb kérj bocsánatot, mosolygott a lány. Bocsánat! Nem így! Rendesen és őszintén, és hangosan, hogy mindenki hallja! Pál úr megbiccentette a fejét Anna felé. Bocsánat, mondta olyan hangosan, amilyen hangosan csak bírta. Rendben. Akkor most te jössz, mondd, mi volt, türelmetlenkedett a jeles főrendező, mi történt, miután elmentem. Semmi sem volt, mosolygott Anna hervadhatatlanul. Semmi sem történt. A pincér kihozta a salátáimat, meg a te bablevesedet, meg a kurvazsíros pörköltedet. És hála a te kifogástalan és zajos abgangodnak, amelyet néhányan meg is tapsoltak, még akkor is mindenki engem nézett. És te? És én… én megettem a salátáimat valami híg levesnek becézett langyos löttyel, azután magam elé húztam a bablevesedet, majd a büdös pörköltedet a kovászos uborkával és a puha kenyérrel, és az összeset magamba tömtem. Nem rágtam, csak nyeltem. Na, mit szólsz hozzám? Azt hiszem, kihoztam mindent, ami az elhagyott fiatal szerető szerepéből kihozható volt, nem? Ennyi? Ja, még az én abgangom is elkövetkezett. Mert utánad kellett nekem is valami hatásos kimenet. Amikor bezabáltam a minden szarodat, ami beléd kellett volna menjen, megittam a dupla whiskydet, amit elrohantodban rendeltél, és a hideg, fehér száraz hosszúlépést. Kirázott tőlük a hideg, de lementek azok is. Kifelé menet még megkérdeztem a pincért, jó hangosan, tartozom-e valamivel. Az iménti úr mindent kifizetett, hebegte. Na látod, húzta ki magát Pál úr, kifizettem. Borravalót is adott az úr, kérdeztem, folytatta a lány. Azt nem, válaszolta a pincér. Tényleg nem adtam, vörösödött el a férfi feje. Nem bizony. Akkor a terem felé fordultam, folytatta Anna, és jó hangosan, hogy hallják, tökéletesen artikulálva, ahogy azt elvárod tőlünk próbákon, csak annyit mondtam: lám-lám, emlékezzenek, ilyenek a faszari férfiak.

Csitulj, próbálta visszafogni a mind szilajabb kedvű színésznőt a főrendező. Igyunk valamit! Dupla whiskyt rendelt hideg, száraz fehér hosszúlépéssel, meglepetésére Anna is azt kért. Nem, enni nem eszünk! Koccintottak, mosolyogtak. Boldog ünnepeket, mondta Anna. Elmúlt már, de neked is, felelte. Melegséget érzett a lelkében. Aztán megint hideget. Tényleg lefeküdtél vele? Te tényleg lefeküdtél azzal a kurva fotóssal! Közöd? 

Egy angyal ült le a mellettük lévő asztalhoz, ő is dupla whiskyt és hideg, száraz fehér hosszúlépést rendelt. Fáradtnak látszott, láthatóan neki is sok volt ez a mostani karácsony. Egy kortyra küldte le a dupla whiskyt, és pár kortyban utánaküldte a hideg, száraz fehér hosszúlépést. 

A szerző József Attila-díjas magyar költő, író, drámaíró.

(Borítókép: A kép illusztráció. Fotó: Aleksandar Nakic / Getty Images)