Amikor gyerek a gyerek, hall bizonyos szavakat, olyanokat, amelyek jelentésével nincs igazán tisztában. Így voltam én, kiskoromban, az „ufó” szóval. Valójában fogalmam sem volt arról, mit is jelent az, hogy ufó.

És amikor gyerek a gyerek, akkor sok mindent elhisz. Ebben az időszakban még lehet úgy istenigazából hinni valamiben, és – valljuk meg – jó dolog is hinni. Ábrándozni. Gyerekként jó dolog azt gondolni, hogy valamikor majd minden sikerülhet. Lehetek például olyan felnőtt, akit mindenki szeret, mindenki csodál. Jelentős színművész, focibajnok, híres zenész, rocksztár, bármi. Vagy éppen mágikus erővel bíró „isteni lény”. Talán egy „ufó”. 

Tény, hogy akkoriban már sokat hallottunk az ufókról. Nem tudtuk, kik ők, de úgy éreztük, különlegesek. Azt gondoltuk, hogy az „ilyenek”, vagyis az „ufók”, mindenre képesek. Mindent meg tudnak oldani. És mindent meg tudnak változtatni, ha úgy tartja kedvük.

Persze, ilyen volt az anyukám is. Volt, hogy azt mondtam az édesanyámnak, „Anya, te varázslóanyuka vagy”. Merthogy nekem az anyám is „ufó” volt. Hiszen mindent rendbe tudott tenni. Ha kellett, még a villanyt is megszerelte. Nagy dolog volt ez akkoriban. Villanyt szerelni! Értett mindenhez. Akkor, amikor még valóban gyerek voltam, akkor ebben is ezer százalékig hittem. Hogy az anyám mindent tud, mindenhez ért.

Úgy öt-, hatéves lehettem. Ez volt a legjobb korszakom. Ekkoriban voltam a legboldogabb.

Mondták, többen is, hogy egyszer majd én is „varázslóapuka” leszek. Vagy valami „földön túli” lény. Netán „ufó”. Ezt az a barátom is mondta, aki a szomszédban lakott, a szomszéd házban, és így sokat voltunk együtt. A Jani. Lehet, hogy már nagyobb voltam ekkoriban. Talán hét- vagy nyolcéves is lehettem. Szóval, majdhogynem nagyfiú. 

A politikus is ufó volt. A Jani viszont azt hallotta, a politikus az egy foglalkozás, és azt mondta, hogy ő az akar lenni. Majd, ha felnő.

Szóval, a barátom, a Jani mondta, hogy én olyan vagyok, hogy akár ufó is lehetnék. Igaz, előtte én meséltem neki azt, hogy a családom messziről jött, a határon túlról, és onnan, a határon túlról nem nagyon jöttek akkoriban, és én úgy vagyok magyar, hogy nem is Magyarországon születtem. Ez meglepte a barátomat, a Janit. Azt mondta, olyan magyar nincs, aki nem Magyarországon született. Erre én azt válaszoltam, hogy igenis van, és ez a csodálatos, hogy mi így vagyunk magyarok, és hozzátettem azt is, hogy az anyám szerint az is csoda, hogy itt vagyunk Magyarországon, éppen itt, ahol vagyunk, vagyis Óbudán, és az anyukám még azt is mondta, hogy Óbuda az majdnem Budapest, csak éppen a széle Budapestnek, ezért, ha be akarunk utazni a központba, akkor jobb, ha azt mondjuk, hogy „bemegyünk a városba”, mert az úgy pontos, mert a „város” az a központ, és azt így kell mondani. És újból és újból elmondta az anyukám, hogy ez egy csoda, hogy mi itt vagyunk olyan messziről, ahonnan jöttünk, akkor, vagyis 1965-ben. Hogy miért is volt ez csoda, azt nem mondta soha az anyukám. 

A barátom, a Jani azt mondta erre, hogy ha a határon túl születtem, akkor talán tényleg ufó vagyok, és nem is magyar, vagy éppen ufó-magyar, mondta a barátom, a Jani, és hogy akkor mindenféle dolgot meg tudok csinálni, olyanokat is, amiket mások, akik csak itt születtek, nem. És hogy biztos örülök annak, hogy ufó-magyar vagyok, vagyis messziről jött idegen lény.

Én erre csak azt mondtam, hogy igen, örülök, mert különben is szeretem a csodákat, a varázslatot, és egyszer szeretnék mindenképpen valami nagyszerűt alkotni, úgy, ahogy azt az ufók teszik, ha vannak, márpedig vannak, mondtam én, és, ha ők valóban tudnak varázsolni, akkor biztos csodaszép dolgokat varázsolnak. A barátom, a Jani erre azt mondta, egyszer biztosan ilyen leszek, tehát olyan, aki ufó, vagy „majdnem ufó”. Így mondta. És azt is mondta, hogy lehet, hogy nem is olyan sokára. Ezt is mondta.

Tény, hogy fogalmunk sem volt arról, mit jelent ez a szó, „ufó”, de használtuk, mert tetszett, különleges szónak éreztük. Mai ésszel a legkevesebb, amit elmondhatok, hogy nyilvánvaló butaságokat beszéltünk. Ami gyerekként normális. Ha okosságokat beszéltünk volna, az lett volna a fura.

A barátom, a Jani mondta ezt is. Mármint azt, hogy látogassuk meg őket. Kiket? –, kérdeztem akkor. Hát az ufókat, válaszolta. Itt laknak, közel hozzánk.

Ahogy már mondtam, a barátom, a Jani a szomszédunk volt. Az ő házuk szomszédsága pedig egy üres, romos épület, kitört ablakokkal, sérült, lyukas tetővel, omladozó padlásfeljáróval, ami a ház külső homlokzatánál vezetett felfelé. Az épület körülötti kert is rendetlen, elvadult, látszott, hogy évek óta nem gondozta azt senki.

Azt mondta a barátom, hogy ide menjünk be. Ebbe a házba. Mert, ha felmegyünk a padlásra, ott találkozhatunk azokkal, akikről ő azt gondolja, hogy ufók. Mert ő látta ezeket a lényeket. És olyanok, mintha emberek lennének, de mégsem azok. Sokkal inkább hasonlítanak Mars-lakókra. Így mondta a barátom, a Jani. Ő már a Mars-lakókról is hallott. Nagyon tiszteltem emiatt is a barátomat.

Hétvége volt. Szombati nap. Ködös, november végi szombat. Korán sötétedett.

A korán olyan 4 órát jelenthet. Lehettem már nyolcéves is biztosan, nem engedtek volna el a szüleim, ha kisebb vagyok. Bár én csak annyit mondtam, megyek a szomszédba játszani. Gombfociztunk sokat a barátoméknál, a Janinál. És ez még az apámnak is tetszett. Szerette a gombfocicsapatomat.

Szóval, átmentünk a szomszédba. Be a kertkapun. Azt mondta a barátom, menjünk fel a padlásra. Volt elemlámpája. A homlokzatnál lévő omladozó lépcsőn mentünk felfelé. A Jani világított az elemlámpájával. Nem mondom, hogy nem féltem. Nagyon féltem. És már a kezdet kezdetén szerettem volna túllenni az egészen. Csak azért nem futottam el, mert ott volt a barátom, a Jani. És előtte nem akartam gyávának tűnni.

A padlásajtó először nehezen nyílt. Aztán majdhogynem kivágódott. Bent sötétség és por. Rengeteg por, mindenütt. A háztető több helyen hiányos volt, a tetőcserepet az idő, a szél megbontotta, de a szürkülő est sok fényt így sem adott. A barátom elemlámpája pásztázta a sötétséget, próbáltunk a padlás végéig ellátni, sikertelenül. Árnyékokat, sejtelmes sziluetteket láttunk, semmi többet. A Jani elemlámpájának a fénye nem ért el teljesen a padlás végéig. De ott, a mélyén a sötétnek mintha megmozdult volna valami.

Aztán szárnysuhogást hallottunk, meg sikoltásféléket. Megmerevedtünk a félelemtől. A Jani feje felett repkedett valami. És surrogott minden. És aztán még nagyobb zaj onnan, a padlás végéből.

– Menjetek innen! – szólalt meg valami rekedtes hang. Tisztán hallottam.

A Jani is hallotta, tudom, mert pucolt kifelé a padlásról, elképesztő sebességgel. Pucoltam én is. Hogy hogyan is jutottunk le a lépcső aljára, már nem is tudom.

Másnap reggel rendőrök nézték át az egész romos házat meg a körülötte levő kertet. A padláson nem találtak semmit, csak denevéreket, meg rongyokat, meg egyéb szemetet. A rongyok akár ruhadarabok is lehettek, valamikor. De ezt nem tudjuk biztosan. Valakinek vagy valakiknek a ruhadarabjai.

A szerző József Attila-díjas, Márai Sándor-díjas író, költő.

(Borítókép: Budapest VIII. kerület, Szentkirályi utca, 1966. Fotó: Berkó Pál / Fortepan)