Amióta világ a világ, a politikai ringben az kapja be a legtöbb jobb egyenest, vagy balhorgot, akin találnak fogást. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor több-kevesebb sikerrel egyszerű bérből és fizetésből élő, de határozott fellépésű melósnak mutatja magát, akinek alig van megtakarítása. Így azonosulni tud vele legalább az ország fele, és nem is várná el tőle ez a csoport, hogy beszéljen angolul.
Ettől függetlenül Orbán Viktor bizony beszél angolul, méghozzá olyan akcentussal, amit egy forgalmas reptéren 20 méterről is piros-fehér-zölden hallani. Még az oxfordi mentora Zbigniew Pełczyński professzor is kiemelte jellegzetes akcentusát, ami valamilyen szinten a magabiztos ember ismérve, akit nem érdekel hogyan, csak értesse meg magát.
Karácsony Gergelynek, akinek a személye körül olyan gyenge (hiperpasszív) a védőháló, hogy az egy alakzatba állt ökörnyálnak is vicc lenne, állítása szerint hiperpasszív angoltudása van, ami meg pontosan a határozatlan ember ismertetőjele. Bár úgy ahogy érti a nyelvet, fél azon megszólalni, attól tartva, hogy hibázik, vagy esetleg olyan kiejtéssel esnek ki a szájából a szavak, hogy beleállnak a földbe. Ilyet is találunk az aktuális reflektorfényen kívül is, hiszen Áder János, vagy Jakab Péter is tolmács jelenlétében tárgyal. Tarlós Istvánban, vagy Semjén Zsoltban pedig a nyelvtudás morzsáit sem találtuk soha, de hát az most már tényleg nem érdekel senkit. A főpolgármester ennek ellenére úgy érzi, neki van az ellenzéki féltéren a legnagyobb nemzetközi kapcsolatrendszere.
Egyszerűen nem létezik a tegnapelőtti fidelitasos fűkaszás akcióra elfogadható magyarázat, némi utánolvasással bárki számára egyértelművé válhat, hogy miért fontosak ezek a méhlegelők, miért néznek ki elhanyagoltnak, és miért nincs még így sem elég belőlük. Miközben az egész világ a méheket siratja, és görcsösen keresi a megoldást a megmentésükre, pár bosszúálló fiatal politikai okokból befröccsözve ökomészárlást rendez egy olyan területen, ami túl pici ahhoz, hogy bárki lelkivilágában tartós károkat okozzon rendezetlennek tűnő vadságával, ugyanakkor hatalmas terület a városból éveken belül kihaló méheknek.
Akinek van egy talpalatnyi kiskertje, balkonládája a belvárosban, az már tudja, milyen is az, ha a zümmögő kis barátaink nem tudnak a több kilométeres útjuk során időnként megpihenni egy-egy „gazos” folton, ahol pontosan olyan növényeket keresnek, amik az említett területen nőttek/ nőttek volna, nevezetesen az apró szulák, a fehér és vörös here, a papsajtmályva, a katángkóró, az indás pimpó, az egynyári seprence, a lándzsás útifű, a mezei cickafark, az útszéli imola vagy a a kerek repkény, vagyis az ő értelmezésükben a „gaz”.
Az elhamarkodott hadjárat a városvezetés ellen még ráadásul pont az ellenkezőjét is érte el a céljának, hiszen a toklász, vagyis az egérárpa, ami valóban kellemetlen egy bestia, pont hogy szereti, ha időnként lenyesik, hogy újult erővel térhessen vissza, még nagyobb terjedelemben. És bizony a parlagfű is a parlagon hagyott területeken érzi magát jól, pont olyanon, amilyen most lett az a terület.
Pár nappal a melegeket a pedofilokkal összemosó törvényjavaslat elfogadása után Európa talán legmodernebb és legdrágább stadionjában egymásra boruló, izzadt, félmeztelen, részeg férfiak azt ordibálják, hogy Cristiano Ronaldo homoszexuál. Tény, láttam, ott voltam. De láttam azt is, hogy majd' 60 ezer másik ember a B-középen kívül viszont egyáltalán nem gyűlölködik, sőt amellett, hogy nyilván hazaszurkoltak, a szemük sarkából azért csodálattal sasolták azt a 7-es mezt. Aztán láttam azt is, hogy másnap a fél ország összemosta a B-közepet az egész stadionnal.
Touché.
Bevallom, én sosem voltam mostanáig meccsen, egyáltalán nem követtem a focit, és könnyen tudok azokkal is azonosulni, akik a magyar fociba dömperrel tolt adóforintokat számolják. De ott, annál a bizonyos gólnál a Puskásban én is borítottam az 1250ft-os Heinekent, és megértettem, mi az az egy szív, egy dobbanás, még ha maradok is a fesztiváloknál és a sok szív, sok dobbanásnál. A kenyér mellé cirkusz is kell, és mindenki döntse el maga, melyikbe megy, felesleges kellemes megdöglést kívánni a szomszéd lovának, sőt, a szomszédnak is.
Utoljára talán a netadó ötlete váltott ki olyan heves felháborodást, mint az a jogszabály, amit május 25-én nyújtott be két fideszes képviselő, Kocsis Máté és Selmeczi Gabriella a „pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelme érdekében egyes törvények módosításáról”, és amit pár napja a parlament el is fogadott. A probléma nem az eredeti törvényjavaslattal van, hanem hogy az indítványhoz a törvényalkotási bizottság olyan módosításokat nyújtott be, amelyekben tudatosan összemossák a homoszexualitást a pedofíliával. Ezzel a csomaggal egyértelműen az elmúlt egy év két legnagyobb fideszes botrányára reagáltak, és még be tudták dobni a jó öreg gyűlöletkártyát is, ami, magam sem értem, hogyan, de elvileg még a keresztény értékrendhez is passzol.
Persze gyűlöletkeltés nélkül nem lehet választást nyerni egyik térfélen sem. A gyűlölet pedig nagy úr, az egyik leghevesebb emberi érzelem, ami még a józan észt is képes sarokba szorítani, és olyan tettlegességig fajulni, ami döbbenetes károkat okoz. De van ám a másik oldalon is egy ugyanilyen erős érzelem, amit szerelemnek hívnak , és hadd ne ecseteljem, az milyen erővel bír. Még mindig ott tartunk, hogy egy-egy embercsoportnak a szélsőségeit állítjuk be a profilképüknek, mert egyszerűen gyűlölnünk kell valamit, és szeretnünk is ugyanígy, így vagyunk összerakva. De míg a szeretet vajmi kevés problémát okozhat, a gyűlölet bizony romba döntötte már párszor a világot. Ez utóbbi legtöbbször a tudatlanságból fakad, a dolgok meg nem értéséből.
Időtlen idők óta állítjuk az angolokról, hogy folyamatosan az időjárásról beszélnek, pedig amúgy is csak örökké esik náluk. Ehhez képest az egy egész éves ott-tartózkodásom alatt azt tapasztaltam, hogy az időjárásról vajmi kevés szó esik, és a csapadék se teszi tiszteletét olyan gyakran, mint ahogy a közép-európai fotelekből szajkózzák. Igazság szerint az angolok már szerintem megunták az esőről folyó diskurzusokat, ha meg jó idő van, egyszerűen csak örülnek neki.
Mi viszont már csak kapkodjuk a fejünket, hogy mi történik odakint, és nem is hibáztatok senkit azért, hogy most bizony állandó téma az időjárás. Az idei tavaszon bizony semmiben sem lehettünk biztosak, még a saját szemünk sem adott biztos képet az ablakon keresztül, és egy esetleg kellemes, 25 fokosnak ígérkező délelőtt mögött is gyakran kullogott egy-egy hidegbetörés délutánra.
AZ EGYIK NAP MÁR KIMERÉSZKEDÜNK NAPOZNI, DE AZÉRT MÉG MÁJUS VÉGÉN IS OTT PISLÁKOL AZ ŐRLÁNG A KONVEKTORBAN, MERT MÁR SEMMI SEM BIZTOS.
Pontosan tudjuk, hogy ezt mi okozza, és természetesen a végkimeneteléről is – ahogy a világon mindenről – megoszlanak a vélemények. Van, aki nem hisz benne; van aki nem érti, és ezért nem hisz benne; van, aki túlreagálja; és van, aki csendesen eltemeti magában a felismerést.
Épp hatodik alkalommal jelentett be terheléses támadást a kormány, amikor esély nyílt regisztrálni a világ jelenleg legnépszerűbb termékére: a Pfizer-vakcinára. Az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltató Teret ért DDoS-támadás következtében nem működött az oltásidőpont-foglalás, így hétfőn megindult egy valós terheléses támadás immár a kórházak előtt a vakcináért.
Igazán felkészülhetnénk már ezekre az eseményekre, hiszen a terheléses támadók nap mint nap köztünk tevékenykednek. Elég megnézni az egyetemisták által oly kedvelt Neptun-rendszert, ami tárgyfelvételkor a terheléses támadók Glastonburyje.
Apropó, zene! Szegény Havasi Online Concert Show-ját is megtámadták a terhelők a jegyvásárlás megnyitásának pillanatában, és bizony a nagyobb külföldi nevek mind így járnak, mikor kis hazánkba érkeznek. Állítólag a világ összes nagy arénájának rendezvényeit is kóstolgatják időnként, jellemzően akkor, amikor nagy az érdeklődés egy koncert iránt.
Eddig is ennyien voltunk? Ez a kérdés ugrott be először, amint a számhoz emeltem a feltámadás isteni sörét egy belvárosi teraszon. Aztán a következő az volt, hogy a nap is így sütött-e eddig, és ebből rájöttem, h ogy csak túl sokáig voltam bezárva.
De rengeteg minden változott, az elmúlt fél év beleégette billogát a civilizált világ hátsójába. A legfurább érzés az volt, ahogy megszoktam. Április elejére már nem is tudtam, mi hiányzik, csak valami nem volt kerek a mindennapokban. Túlságosan egyformák és szürkék voltak, de kezdtem azt érezni, hogy ez a normális.
Tegnap viszont olyan volt, mintha egy vödörből öntötték volna rám az életet, ahogy kiléptem az utcára. Újra meg kellett szoknom a tömeg zaját, az ittas örömmámor hangjait, a tányérok csörömpölését, sőt még a kültéri hangos zenét is. Az autómentesített Andrássy út átalakult egy gigászi járdává, mintha csak a távolságtartás végett lenne így. Harapni tudtam az örömöt kint, mégis látni lehetett, hogy az emberek még hunyorognak az újonnan kapott félszabadságtól, mint az erdő mélyéről előbotorkáló őzgidák.
A legkorábbi emlékeim között turkálva gyakran szembejön velem az almamag sztorija. A napköziben az egyik gyerek valahol azt hallotta, hogy az alma magja ciánt tartalmaz, és ezt azonnal megosztotta mindenkivel.
Egy egész napnak sem kellett eltelnie, már az egész suli lincshangulatban állt az uzsonnára unalomig ismételt almák és tanítónénik előtt azzal a bizonyos kérdéssel: Igaz?
Nem volt jó válasz. Az, hogy bár tartalmaz az alma magja elenyésző mennyiségben ciánt bőven elég volt, hogy meg se halljuk azt, hogy a magot el is kell rágni, valamint megenni belőle vagy 200db-ot hogy veszélyes legyen. Egyszerűen az alma összeforrt a ciánnal és kész. Az édesanyák, akik a gyermek szemében a mindentudók, szépen elmagyarázták nekünk, hogy miért is ne féljünk az almától, de felnőtt fejjel a mai napig ferdén nézek az almamagokra.
Erre most jön az, hogy több millió ember közül pár ember szervezetében vérrögök keletkeztek az Astra-Zeneca és a Johnson & Johnson vakcinája beadása után, és egy kísértetiesen hasonló érzés indult el bennem.