Eddig is ennyien voltunk? Ez a kérdés ugrott be először, amint a számhoz emeltem a feltámadás isteni sörét egy belvárosi teraszon. Aztán a következő az volt, hogy a nap is így sütött-e eddig, és ebből rájöttem, h ogy csak túl sokáig voltam bezárva.

De rengeteg minden változott, az elmúlt fél év beleégette billogát a civilizált világ hátsójába. A legfurább érzés az volt, ahogy megszoktam. Április elejére már nem is tudtam, mi hiányzik, csak valami nem volt kerek a mindennapokban. Túlságosan egyformák és szürkék voltak, de kezdtem azt érezni, hogy ez a normális.

Tegnap viszont olyan volt, mintha egy vödörből öntötték volna rám az életet, ahogy kiléptem az utcára. Újra meg kellett szoknom a tömeg zaját, az ittas örömmámor hangjait, a tányérok csörömpölését, sőt még a kültéri hangos zenét is. Az autómentesített Andrássy út átalakult egy gigászi járdává, mintha csak a távolságtartás végett lenne így. Harapni tudtam az örömöt kint, mégis látni lehetett, hogy az emberek még hunyorognak az újonnan kapott félszabadságtól, mint az erdő mélyéről előbotorkáló őzgidák.

Ezt a hunyorgást pedig tegnap délután az összes létező médium egyszerre próbálta megörökíteni, hiszen a sok rossz után végre lencsevégre lehetett kapni a fellélegzést. A nagyobb teraszok környékén annyi stáb taposta egymást, mintha legalábbis az Oscar-gálavacsorán ülnének a népek. Elképesztő, hogy a mai szalagcím az, hogy kinyitottak a teraszok, ugyanakkor elképesztően jó érzés is.

Tegnap az ország példa nélküli türelemmel várta ki a sorát, hogy asztalt kapjon, higgadtan fogadta az esetlegesen lassabb kiszolgálást, és a rommá terhelt vendéglátós személyzet arcára is jóleső fáradtság ült ki a nap végén. A tegnapi nap ünnep volt, egy fesztivál, ami nem csak a teraszokról szólt, hanem arról, hogy már látjuk a végét, még ha csak hunyorogva is.

(Borítókép: Csákvári Péter)