Időtlen idők óta állítjuk az angolokról, hogy folyamatosan az időjárásról beszélnek, pedig amúgy is csak örökké esik náluk. Ehhez képest az egy egész éves ott-tartózkodásom alatt azt tapasztaltam, hogy az időjárásról vajmi kevés szó esik, és a csapadék se teszi tiszteletét olyan gyakran, mint ahogy a közép-európai fotelekből szajkózzák. Igazság szerint az angolok már szerintem megunták az esőről folyó diskurzusokat, ha meg jó idő van, egyszerűen csak örülnek neki.

Mi viszont már csak kapkodjuk a fejünket, hogy mi történik odakint, és nem is hibáztatok senkit azért, hogy most bizony állandó téma az időjárás. Az idei tavaszon bizony semmiben sem lehettünk biztosak, még a saját szemünk sem adott biztos képet az ablakon keresztül, és egy esetleg kellemes, 25 fokosnak ígérkező délelőtt mögött is gyakran kullogott egy-egy hidegbetörés délutánra.

Pontosan tudjuk, hogy ezt mi okozza, és természetesen a végkimeneteléről is – ahogy a világon mindenről – megoszlanak a vélemények. Van, aki nem hisz benne; van aki nem érti, és ezért nem hisz benne; van, aki túlreagálja; és van, aki csendesen eltemeti magában a felismerést.

A legkisebb százalék pedig próbál tenni ellene, de ennek ellenére is ők azok, akik a legnagyobb szembeszélben küzdenek, mert a dekadens fogyasztói társadalom kényelme a célpontjuk, és azt bizony nem adjuk könnyen, és ez talán már tényleg nem is olyan egyszerű. Klímakatasztrófáról beszélni már hergelés, sőt pánikkeltés – 2020 kedvenc szava –, egyszerűbb csendben morogni azon, hogy milyen drága a cseresznye, hogy 15 fok van júniusban, hogy már megint esik, hogy másnap bezzeg 30 fok van.

Az időjárás kiszámíthatatlansága azonban olyan nagy probléma, hogy nincs a világon akkora szőnyeg, ami alá besöpörhetnénk, és ha eljön az idő, amikor szöcskékből főzzük a pörköltet, akkor már azon is aggódhatunk, hogy lesz-e alá még hagyma is. 

(Borítókép: Csákvári Péter)