Az Atoms For Peace lényegében véletlenül alakult meg. Ez az öt zenész azért jött össze pár évvel ezelőtt, hogy előadja Thom Yorke Radiohead-frontember első szólólemezét, a The Erasert. Aztán valahogy együtt maradt a csapat, nevet választottak az említett lemez egyik dalából, és csináltak egy már zenekarként jegyzett albumot. Az Amok idén jelent meg, és ez az öt ember a zenekar fennállásának történetében először turnéra indult, így jutott el a szlovák Pohoda fesztivál után a szerb Exitre is, jól átugorva Magyarországot.

A nagy zenekarok meghatározó tagjainak szólóprojektjei a legtöbbször olyanok, mint maguk a nagy zenekarok kicsit olcsóbb, gazdaságos kivitelben. Thom Yorke első szólólemeze konkrétan olyan, mintha a Radiohead rideg hangulatú Kid A/Amnesiac lemezpárosának gitármentesített, nagyon elektronikus változatát hallanánk, a második, (mert azért valljuk be, az Atoms For Peace hiába zenekar, mégis csak Yorke-ról szól), már valamivel élettel telibb, és nem olyan, mintha tök egyedül kullognánk a világban a civilizáció romjain, hanem mondjuk van egy süketnéma társunk is. Szóval a The Eraser, még ha kiváló album is, de valóban olyan, mint a nagy zenekar lecsupaszított light kiadása, az Amok viszont egy kvázi Radiohead-lemez lett nem Radiohead-tagokkal, minőségbeli különbség nélkül, már ha a Radiohead legutóbbi, valamint az Atoms For Peace első lemezét nézzük.

Ettől függetlenül az exites koncerttől azt vártam, hogy olyan lesz, mint amikor egy nagy zenekar meghatározó tagja kiáll, eltolja tisztességgel a számokat, esetleg rak bele pár dalt az anyazenekartól is, aztán kész, feladat letudva, mehetünk tovább. Nem ez történt.

Már alapból az meglepő, hogy a két ráadásblokkal együtt majdnem két órát nyomtak, de az, hogy ekkora lelkesedéssel, na arra nem számítottam. Thom Yorke még a szokásosnál is idegbetegebben rázta magát, pörögte végig a fellépést, de ha ez nem lett volna elég, itt volt vele második frontembernek Flea, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa (merthogy ő is tagja az Atoms For Peace-nek), akit tudvalevőleg nem kell félteni, ha színpadi akcióról van szó. Eleinte persze furcsa volt a jellegzetes galambmozgását és virgonc, funkos basszusjátékát ehhez az alapvetően hideg zenéhez kapcsolni, de pár dal után már természetesen hatott, ahogy bokáig érő barna köpönyegében ott ugrál a színpadon. Nem lehetetlen, hogy Yorke is tőle volt ilyen intenzív, ahogy szinte az is biztos, hogy ő adta rá azt a fürdőköpenyt is, amiben ők ketten a második ráadásra jöttek vissza, ezzel is jelezve, hogy kik itt most az igazi vezérek. A többi zenész ehhez képest háttérbe vonult, Nigel Godrich Radiohead-producer jött csak néha előre gitározni a kütyüi mögül, Mauro Refosco és Joey Waronker ütősök csak mosolyogva zenéltek hátul, a fénycsövekből összerakott háttér előtt.

A dalok természetesen az Atoms For Peace-albumról valamint Yorke szólólemezéről szóltak, és csak egy Radiohead-szám került be a setlistbe, az is átdolgozva. Mellesleg a többi dalt is kifordították sokszor, tovább játszották azokat, de már csak amiatt megváltoztak a lemezen hallható verziókhoz képest, hogy Flea erőteljesen bekerült a képbe. A kaliforniai zenész felismerhető játékát, hiába akarom veszettül, az Istennek sem hallom az Amok nagylemezen, annyira belesimul a környezetbe, az Exiten viszont nem tudta megtagadni önmagát, végig dominánsan jelen volt a basszusgitárja, ráadásul az The Eraser rideg dalait is megtöltötte élettel, így hangulatilag homogén egész lett a koncert, és nem lehetett különbséget tenni a két lemez számai között. Mindegy volt, hogy a Defaultot játsszák az Amokról vagy a Harrowdown Hillt a The Eraserről, mintha egy korongról származtak volna. Mellesleg utóbbi dal volt a koncert egyik csúcspontja is a nagyon zajos, gitáros, stroboszkóppal megtámogatott, őrjöngő befejezéssel.

Az Exitre indulás előtt sokáig hezitáltam, hogy érdemes-e több száz kilométert utazni egy radioheades ember szólóprojektjének koncertje miatt, még akkor is, ha olyan zenész van vele, mint Flea, de ez a buli jóval felülmúlta a várakozásomat. Ez egy igazi zenekar kiváló koncertje volt, ami alatt, minden szentségtörést vállalva, de még azt is elfelejtettem, hogy van olyan, hogy Radiohead.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!