Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Van abban valami bizarr, amikor az ember elmegy egy punkkoncertre, és ott az énekes egy apjakorabelinek kinéző, kopaszodó, teljesen megőszült bácsi. Greg Graffin persze sosem szégyellte kopaszságát, és ezek szerint azt sem, hogy megőszült. Mindenesetre a legutóbbi budapesti Bad Religion-koncerten pár évvel ezelőtt még nem volt bácsis, és egyébként mozgásában, viselkedésében továbbra sem az, mert a kezdeti időkben sem ugrabugrált olyan nagy hévvel.
A zenekar a punkzene egyik legszerethetőbb társasága. Végtelenül hétköznapiak, mégis kilógnak a sorból, már csak azért is, mert végzettségük, gondolkozásmódjuk valójában nem éppen rock 'n roll. Graffin mellett a szintén megőszült Jay Bentley is doktorival rendelkezik, de ezt olyan leírni a Bad Religionnel kapcsolatban, mintha azt mondanánk el újra, hogy a zenekar nélkül nem lenne kaliforniai punkzene. Márpedig ők élő legendák. A zenéjük a legszórakoztatóbb dolgok egyike, ami valaha megszületett. Gyors, dallamos, okos és baromira fülbemászó.
A dalaik hosszúságáról sokat elmond, hogy a Brooks Wackerman dobos felszerelésére a setlist nemhogy egy, hanem rögtön három A4-es papírra fért csak el. A bő egyórás koncert kellően intenzív volt. A zenekar érezhetően büszke az új lemezére, mert kifejezetten sok szám szólt a True Northról. Furcsa ilyet mondani, de a lemez érdemeinek elismerése mellett ezek a dalok már nem olyan zsigeriek, mint például egy Generator. Az agyas gondolkozás egy kicsit átszivárgott a dalszerzésbe. Nyilván nem lesznek harminc témát egy dalba gyömöszkélő progresszív rockzenekar, de a többszöri dinamikai váltások az ugrabugrálni vágyó közönséget megzavarták néha. Más kérdés, hogy baromira egyben voltak ezeknél a daloknál, mint ahogy a régieknél is.
A Bad Religion koncerten nem lehet olyan kérdés, hogy mit hagytak ki, mert rengeteg számot kénytelenek kihagyni. Az életmű olyan hatalmas, hogy másnap estig a színpad előtt állhattunk volna, hogy végighallgassuk az összes dalt, és bár beszélhetünk az ő esetükben is slágerekről (például az itt is ovációt kiváltó Punk Rock Songról), valójában minden daluk sláger. Még az első lemezről elhangzó két dal is slágerré vált az évek során. Szintén bizarr, hogy valószínűleg a sátorban összegyűlt közönség fele még meg sem született, amikor a Bad Religion kiadta a How Could Hell Be Any Worse? Albumot 1982-ben.
Voltak hibák ebben a koncertben, bár nem igazán a zenekar tehet róla. Az A38-at le kellett halkítani, így a színpadtól pár méterre sem szólt erőteljesen a koncert. Graffin konferálását pedig rendre elnyelte a közönségzaj. Az meg egyéni ízlés kérdése, hogy a Greg Hetson gitárost helyettesítő Mike Dimkich baromi ellenszenves volt, a körkörös rágózásával, és úgy általában a kiállásával. Nem igazán illik a szimpla utcai ruhába öltözött zenekarba, inkább a Cultba, ahol szintén kisegít.
A Bad Religiont látni azonban minden körülmények között örömteli. Egy kitartó, szimpatikus zenekar, amelyik már attól punk, hogy ennyi idősen is a színpadon van.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
