Index Vakbarát Hírportál

Az ohiói gyökerű, de New Yorkban működő The National először járt Magyarországon, tehát biztosan ki lehet jelenteni, hogy eddigi legjobb itthoni koncertjüket adták vasárnap a Szigeten. Meg az eddigi legrosszabbat is. Az igazság pedig valahol a kettő között van (ősszel láttam őket Londonban, ott tapasztaltam, hogy tudnak ők ennél sokkal jobbat).

Igaz, elég hálátlan feladat egy fesztivál utolsó napján, még tűző napsütésben fellépni; sokan ilyenkor már otthon töltőre rakják magukat, hiszen hétfőn munka, a tömeg ennek megfelelően kicsi, az érdeklődés szórványos. A nagyszínpad egyébként is lötyög a zenekaron, fúvósszekció ide vagy oda. Ahhoz a borongósan elegáns (vagy elegánsan borongós) értelmiségi pophoz, amit játszanak, sötétebb és intimebb helyszín illene.

A metált (oppardon metalt) azért (is) lehet nagyon szeretni, mert az elmúlt ötven évben a könnyűzene legszórakoztatóbb vadhajtásait termelte ki. Ott van menten a black metal, amit tényleg csak a nagyon elborult agyú rajongók képesek komolyan venni (na jó, a Burzum az külön kategória), mert azon, ahogy egy vasággyal is negyvenkilós, fehérre mázgált képű énekes azt üvölti, hogy embriók vérében fog fürdeni este, csak röhögni lehet. Létezik aztán az Alice Coopernek tulajdonított shock-rock, vagy a Gwar-féle, egészen elképesztő alapossággal kidolgozott színpadi show-ra épülő teátrális metál (kicsiben lásd még Lordi) és így tovább, mulatságos zenekarban ebben a műfajban tényleg nincs hiány.

Minden jó ötletre jut legalább tíz nagyon szar is, valahogy így jöhetett létre a folkmetál, ami valamikor a kilencvenes évek elején született meg Európában. Németek, írek, zsidók, finnek, norvégok és természetesen a magyarok is ezerrel kerestek népiesch hangszereket, amiket a villanygitár mellé pakolva, népdalok, regék és mondák zenéjét megzenésítve előállíthassák a legborzasztóbb giccset, amit a műfaj kitermelhetett magából. Középkori metál, kelta metál, mulatós metál, sajnos a folkmetál osztódása nem állt meg a hegedűvel/nyenyerével/köcsögdudával megtámogatott lábdobnál, nincs is tán' olyan nemzet, aminek nincsen valami vállalhatatlan népi rockzenekara.

Mi sem maradtunk le a versenyben, a turul megszülte a magyar rockpaletta vagy miafasz egyik legkínosabb ivadékát, a Dalriadát, amiről én szerencsére csak akkor hallottam először, amikor Hajdútánc című klipjük vírusvideóként járta be a hazai internetet, és a mai napig a tumblerezők egyik kedvenc sírvaröhögős kisfilmjének számít, pedig a soproni zenekar 1998 óta létezik, és már hat albumot is megjelentettek. A Szigeten a rock-metal nagyszínpadra kerültek fel kellemes, délutáni időpontban, amikor a punnyadásból ébredő fesztiválozók már szeretnének egyet zúzni az esti főprogram előtt, és be is gyűltek rendesen a színpad elé, voltak vagy ezren, ami - a produkció láttán feltétlenül - elég meglepő volt.

A Gogol Bordello azon zenekarok közé tartozik, amelyektől egyetlen dalt sem muszáj ismerni, mégis végig lehet élvezni a koncertjét. A Sziget utolsó napján sem cáfolt rá erre a nemzetközi brigád, amelyet még senki sem látott szomorkodni, így tehát nekünk is muszáj volt minden bekezdésbe beleírni, hogy BULI.

A Sziget egyik sátrából stabil nagyszínpados produkcióvá vált Eugene Hütz és bandájának aktuális műsora. Ezt az "aktuális"-t persze nem kell szó szerint érteni, aki egyszer is látta a Gogol Bordellót, azt már nem érheti meglepetés, bármikor is nézi meg őket újra. A papíron New York-i illetőségű, egyébként meg rendkívül vegyes (orosz, brazil, etióp, skót stb.) nemzetiségű zenekar ugyanis bár normális együtteshez illő módon készít single-ket, lemezeket, ezek csak másodlagos szerepet játszanak karrierükben, kizárólag azt szolgálják, hogy legyen mit előadni a koncerteken. Én legalábbis még nem találkoztam olyan emberrel, aki otthon konkrétan Gogol Bordellót hallgat rendszeresen. A Gogol Bordello lényege, alfája és omegája ugyanis az élő fellépés, a buli. Sőt, BULI.

Bármilyen tetszőleges helyszínű Gogol Bordello-koncerten mindenki fülig érő szájjal mosolyog, táncol, és barátian hátba vagdossa néha a mellette állót, függetlenül attól, ismeri-e, vagy sem. Az időpont és az időjárási körülmények sem számítanak, most például hiába van délután fél öt, hiába köszöntött be vasárnapra végleg a kánikula, a Sziget nagyszínpada előtt becsületesen végigBULIzzák a fiatalok a másfél órát. Egy Gogol Bordello-koncert sosem magányos elfoglaltság, ennek legszebb példája ezúttal az a circle pit, amely spontán módon alakul ki legelöl, és különös ismertetőjele, hogy egy becsületes circle pittől eltérően teljesen rendezett: szép, szabályos körben szépen, szabályosan futkároznak a résztvevők, csak kicsit lökdösve egymást, éppen hogy jelzésértékűen.

A British Sea Power dobosa becsukott szemmel üti éppen, a hegedűs a tengelye körül forog, a gitáros pedig önfeledten ugrál. Tőlük pár méterre, a színpad szélén a roadok nyugodtan cigarettáznak, a kontroll-hangmérnök időnként állítgat valami a potmétereken, a színpadmester pedig a brit indie-zenekar jól fésült menedzserével beszélget. Az utolsó szám legvégén tartanak, fentről úgy tűnik, hogy a Nagyszínpad délutáni gyér közönsége igencsak lelkes, de a ráadás már nem fér bele: a gitár még recseg, amikor a zenekar már levonul. Ha a gitáros nem is, a hangmérnök azért még kitartja egy ideig az utolsó akkordot.

Hangosítás a kritikusoknak

“Nem szól rosszul, bár ha az egyik hangszer néha hamis, elég nehéz mit csinálni” - mondja Molnár Károly, a Nagyszínpad vezető hangmérnöke, aki szerint a csütörtöki Chemical Brothers volt az idei fesztivál legjobban hangosított koncertje, amit a fesztivál műszaki vezetőjével hallgatott, miközben a Nagyszínpad előtti lefedettséget vizsgálták.

Hogy mégis mit csináltak, amiért sok évnyi fanyalgás és Sokol rádiós hasonlat után idén még a kritikusok is beleszédülnek a basszusokba és a tiszta magas hangokba? Nevet, hogy semmit, az idei frontrendszer, vagyis a színpad két oldalán felhúzott hangosítás még szerényebb is, mint tavaly.

Kelemen Anna nagy 30 Seconds to Mars-rajongó, vagy lehet, hogy nagyon szereti a Rekviem egy álomért, amiben az énekes, Jared Leto drogozik több szögből is felvéve. Az idejekorán megmilfült magyar celeb ugyanis a koncert előtt a Nagyszínpad mögött kukucskált és integetett, méretes magassarkújával és melleivel ki is lógott a rajongó tini közül. Pedig, ha Kelemen Anna Jared Letót szerette volna leszólítani, kicsivel könnyebb dolga lett volna egy hónappal ezelőtt, amikor a Volton lépett fel. Alacsonyabb volt a kordon, kisebb magassarkú is elég lett volna.

A zenekar most csak azért jött el, mert Amy Winehouse tragikus hirtelenséggel kiszállt az egész popbiszniszből, és aztán az életből is, így a 30 Seconds to Mars beugrott, hogy megnézhessük a tavalyi szigetes fellépés és az idei soproni koncert ismétlését. A különbség csak annyi, hogy a színész-rocksztár-frontember idén már nem hidrogéneztette ki a haját.

Másodszor járt a Szigeten a Kaiser Chiefs, így mi is másodszor készítettünk velük interjút. Most Nick Hodgson dobossal és Nick Baines billentyűssel beszélgettünk pár percet a koncertjük előtt nem sokkal, és legfőképp a lemezkiadásról esett szó.

A legutolsó, The Future Is Medieval című lemezetek nagyon rendhagyó módon került kiadásra. Kinek az ötlete volt?

Nick Hodgson: Ricky, az énekesünk és a barátai jöttek az ötlettel úgy egy évvel a megjelenés előtt. Az a terv még nem teljesen az volt, ami megvalósult végül, de valami hasonló. Volt egy évünk, hogy rendesen körbejárjuk és kidolgozzuk az egészet, és próbáltuk a legapróbb részletekig tökéletesíteni a koncepciót.

Bevált végül?

N.H.: Pontos számokat nem tudok sajnos, de személy szerint nem is a számoktól várunk visszaigazolást.

Nick Baines: Sokkal fontosabb volt, hogy az a koncepció, amit kitaláltunk és megvalósítottunk hogyan jön be az embereknek. Bennem volt egy olyan üzenet is, amivel meg akartuk mutatni az embereknek, hogy a digitális formátum egy olyan formátum, amiért érdemes fizetni, mert hajlamosak azt hinni, hogy a digitális letöltés az ingyen van. Pedig ugyanúgy költség és idő, amíg elkészül egy esetleg csak digitális formátumban megjelenő lemez.

N.H.: Kicsit fel akartuk adni a leckét, hogy na, akkor ha letöltöd a lemezt, melyik verziót szerzed meg az internetről?

N.B.: Mellesleg az meg nagyon jó érzés, hogy sikerült valami újat csinálni, és az ötletünk, amit egy évig pofozgattunk most ott van az Interneten, és működik. Ez a legfontosabb, hogy valóban működik.

Kellemes közelmúltidézés vagy fiatalos frissesség? Ez volt a legnagyobb kérdése a Kaiser Chiefs második szigetes koncertjének. Mivel mindkettő megvolt, végül többet kaptunk, mint amire számíthattunk, ami azt bizonyítja, hogy a Kaiser Chiefs "saját jogán" is életképes zenekar, nemcsak jókor volt jó helyen.

Ha valaki 2005–2006-ban azt mondja, hogy a Kaiser Chiefs öt évvel később szinte nosztalgia-zenekar lesz, és a koncertje semmilyen szempontból nem érdekes, maximum azért, mert feleleveníti a "Franz Ferdinand és társai" korszakot, valószínűleg kinevetem. Pedig mondták ám, főleg azok, akik persze eleve ferde szemmel néztek erre az egész poszt-punk revival, táncparkettre csábító indie pop-rock stb. őrületre, meg rám is, hogy ezt bekajáltam.

Holott ezek a zenekarok első nekifutásra igenis jó (kiváló, nagyszerű, a nem kívánt rész törlendő) lemezeket készítettek, bennük volt az ígéret, hogy lehet ebből a dologból valami emlékezetesebb is, mint ami lett végül. Csak hát a többségük már másodikra, a legtovább kitartók pedig a harmadik-negyedik albumra elvesztek a teljes jellegtelenségben és ötlettelenségben, a korszellem, az igények is megváltoztak, a sors tulajdonképpen igazságot szolgáltatott, a tizenkettő egy tucat zene, amely legjobb pillanataiban is maximum igen kellemesnek volt mondható, a helyére került.

Ettől még a legjobb együttesek nevei megmaradhatnak az emlékezetünkben, nyilván nem akkora betűkkel, mint a Beatles, de egy Smithshez hasonló könnyes szemmel emlegetést el tudok képzelni húsz év múlva például a Franz Ferdinand, vagy az Interpol kapcsán. A Kaiser Chiefsről nem. Illetve a leedsi zenekar tegnapi második szigetes koncertje kicsit elbizonytalanított, de nem, mégsem, ahhoz jobb lemezeket kellene készíteniük, ezt már sajnos elbaltázták.

Isten tudja, mi vesz rá valakit arra, hogy a Szigeten sátorozzon. A fiatalság lehet a ludas, vagy a kalandvágy? Annyi biztos, hogy a Sziget ideje alatt a Szigeten való sátorozás a nyugodt, polgári jellegű pihenésre teljességgel alkalmatlan. Ennek ellenére évről évre tízezrek próbálkoznak a dologgal - sokan közülük visszaesőként - , több-kevesebb sikerrel. És, mint azt az életből ellesett példáink bizonyítják, még közöttük is vannak nyertesek, és vannak vesztesek.

Pénteken próbáltunk úgynevezett verbális módszerekkel utánajárni, ki mennyire tartja elfogadhatónak a sátorhelyet, amit kiválasztott magának. Az egyetlen értékelhető választ négy német hölgy adta, akik a sajátjukat egy 1-től 10-ig terjedő skálán 8-asnak ítélték, úgy, hogy egy forgalmas úttól egy méterre, egy budisortól további egy méterre sikerült helyet találniuk. A többi megkérdezett sajnos nem volt olyan állapotban, hogy nyilatkozni tudjon, úgyhogy egy idő után feladtuk a kérdezősködést, és magunk állítottuk össze a listát. Fogadják szeretettel.

1.

A Hilltop sátor közelében, a Nagyszínpadra vezető úttól kissé beljebb található ez a nyilván szolgálati jellegű sátor, amelynek érdekessége, hogy egy Coca Cola-automata tőszomszédágában sikerült felverni. Az italellátás így folyamatosan megoldott, és pozitívum az eső és a nap ellen védő fa is. De milyen érzés lehet éjszaka ötpercenként a nagy döndüléssel aláhulló üdítős dobozok hangjára ébredni?

Néha egy koncertnek sokkal komolyabb tétje van, minthogy mennyire jó a fellépő. A szombat délutáni Kate Nash-koncerten a szerelem és a lánykérés volt a fő téma, aminél jobban kevés dolog passzolhat az előadóhoz. Talán ettől sokkal szórakoztatóbb is lett, mint várható volt. Nagyon jó látni, ha valaki van annyira tehetséges, hogy magával tudjon ragadni, egyenesen a saját világába, ami ráadásul eléggé különbözik a sajátomtól.

Kate Nash nem popsztár, hanem egy amerikai független film mesebeli főhőse (a Little Miss Sunshine és a Once összegyúrva), aki egyszerre cuki ahogy szívet mutogatat az ujjaival, naiv élettel teli szövegeivel, érthetetlen a sikongatásával, de mégis őszinte, tehetséges. És persze pajkos. Ha Dizzee Rascalról azt mondtuk, hogy ha nem zseninek születik, akkor most kirakatokat törne be Londonban, akkor Kate Nashről azt kell mondanunk, ha nem tehetségesnek születik, akkor is Tottenhamben gyűjtene adományokat.

Persze popsztár is, akinek a legbohókásabb dolog sem túlzás: a koncert végén felpattant a zongorára, hogy vadul taposni kezdje azt, de már az elrugaszkodás pillanatában két road vetődött oda, hogy megfogja és stabilan tartsa a zongorát. Blődség volt, nevetett is magán, de jól állt neki.

A lány minden dalában önmagát írja, hogy minden dallal és szöveggel közelebb kerüljön önmaga megismeréséhez. A koncert egyik legjobb része így a Mansion Song című dal volt, amit csupaszon, versként kezdett el szavalni, és ahogy minden jó vers, a szöveg ritmussá majd dallá vált. Sikítozott, ordított, remek performansz lett belőle, mert ez egy kiáltvány volt önmagáról, a 21. század független nőjéről, aki már nem köt, hanem csábít és szeretkezik, a Glamourt és a Guardiant pedig egyszerre olvassa. Az alábbi videó nem tegnap készült a Mansion Songról, de talán érthető lesz a szöveggel kiegészítve:

A 2011-es Sziget utolsó előtti napján, azoknak akiknek nincs tizennyolc pluszos szalag a kezükön, és nőneműek (nem körülírva: tinilányok) nagy dilemmával szembesültek: hol nézzenek szépfiúkat, a metálszínpadon vagy a főszínpadon. Most ne kezdjünk el merengeni azon, hogy mi a szép, hiszen a rocksztár, már csak státuszából fakadóan is szép a lányoknak, onnantól kezdve pedig, hogy valakinek Marilyn Manson elbűvölő, teljesen lényegtelen a kérdés.

Amíg a Thirty Seconds To Mars andalgott, a brit Lostprophets náluk jóval keményebb, de szintén bugyinedvesítő zenével próbált hatás gyakorolni azokra, akik nem ismerik őket. Egy cirka kétezer fős kemény magon kívül sokan voltak ilyenek. A küldetés pedig éppen ezért nem is lehetett sikeres.

A zenekar sok nehézséggel küszködött, és ezek közül nehéz eldönteni, hogy mi köszönhető saját maguknak. A számok között megdöbbentően sok üresjáratot hagytak, ami alatt a közönséggel is csak elvétve kommunikáltak. A technikus fejvesztve rohangáltak fel-alá, szóval lehetett valami technikai zűr is, de erről nem tudunk, és valljuk be, a közönség részeként nem is nagyon vagyunk rá kíváncsiak. Ahogy arra sem, hogy Ian Watkins énekes vajon miért volt ennyire enervált és erőtlen. Talán megfázás, azonban a koncertfelvételek tanulsága szerint máskor is inkább csak feszít, mint tombol. Persze álljon csak egyhelyben, ha pontosan énekel, de még csak ez sem volt igaz. A zenekar többi tagja, még csak-csak bemozdult az amúgy tényleg energikus, slágeres, punkot, metált, popot vegyítő zenére, de ők is inkább a hangszerüket figyelték és egymást.

A Sziget alatt hagyományosan ingyenes fesztivállal ünneplik a kannás bort, a vizes zsemlét és persze saját magukat a punkok a közeli Auchan-áruház parkolójában. Az utóbbi években ráadásul a fesztiválról kiszökött franciák, olaszok is itt intézik a nagy bevásárlást, és oda-vissza kicsit megpihennek a bejárat előtti füvőn. Több olvasónk jelezte, hogy az Auchan megrettent a másnapos hordáktól, és különleges biztonsági intézkedéseket vezetett be, és azért csendben megemelte az árait is. Megnéztük, hogy mi is a helyzet a szupermarketben és környéként.

“Sok ezren térnek be minden nap az óriási hipermarketbe. Egyes termékek árait a korábbi hetek áraihoz képest a szigetlakók jövetele miatt a boltban alapból megemelik. A szigetlakónak nézett vásárlókat táskával nem engedik az üzletbe (még bevásárló táskával sem), a többi vásárlót igen. Gyakori az ok nélküli test és táskamotozás... Rövid időt töltöttünk a probléma megfigyelésével. Számtalan inzultust láttunk öt perc alatt is. Az egyik rózsaszín inges, nyakkendős biztonsági őr pl. a nyelvet nem beszélő turistát hangosan le K**va anyázta, szerinte ezt lehet. Szerintünk viszont nem. Persze a magyar vásárlók füle hallatára... Hol van a jól ismert magyar vendégszeretet? “ - írta egyik olvasónk, és elsőzés, meg szarjon sün helyett inkább utánajártunk mi az igazságnak.

Bár a rendőrség láthatóan készült rá, szombat este nem jelentek meg tüntetők a Sziget Fesztivál bejáratánál. A helyszínen álló több tucat rendőrnek nem akadt dolga, a sorok jól haladnak. A Sziget Fesztivál területén a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom akart tüntetni. Péntek este mintegy hetven tüntettek is a bejárat előtt, és a fesztivál területére is megpróbáltak jegy nélkül bejutni, hogy ott a korábbi terveiknek megfelelően a magas benzinárak ellen tiltakozzanak. Miután feltartóztatták őket a rendőrök, többen elállták a fesztiválózók útját, akik így csak egy kordonkapun át tudtak bejutni. A rendőrök rendzavarásért előállítottak öt tüntetőt, köztük Zagyva György Gyulát, aki a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tiszteletbeli elnöke és egyben a Jobbik országgyűlési képviselője is. Zagyva ellen nem indult szabálysértési eljárás, mert élt a mentelmi jogával. A rendőrség pénteken fél tíz előtt számolta fel a blokádot, ezután nem sokkal a tüntetők szétoszlottak, de akkor még többen azt ígérték, hogy másnap újra jönnek.

"Rohadt életbe már, milyen sok pénzt húznak le az emberről napijegyért pedig engem csak a <tetszőleges sztárzenekar> érdekel, most nyomakodhatok béna fesztiválkörülmények közt, aztán többet fizetek, mintha egy patent kis stadionkocertre mennék." Ismerős gondolatok?

Nos, bár mintha ez a közönségben kevésbé csapódott volna még le, a panaszkodás már nem állja meg a helyét. Percdíjjal, csúcsidőben is egy alsó kategóriás stadionkoncertjegy áráért nézhetjük meg a minket érdeklő előadó másfél órás produkcióját - már amennyiben a Hatvannégy Magyar Vármegye Ifjúsági Mozgalom is úgy gondolja.

Nem találták meg és nem is jelentkezett az a három fiatal, aki a Hajógyári-szigetnél tűnt el csütörtök este - mondta a BRFK szóvivője szombaton az MTI-nek.

Horváth Katalin Fanni közlése szerint a rendőrség továbbra is eltűntként kezeli a fiatalokat, ezért folyamatosan figyeli a folyót és a partszakaszokat.

A három fiatal nem a Sziget Fesztivál helyszínéről, hanem a hajógyári területről tűnt el, amely szintén az Óbudai-szigeten van.

Marinka Csaba, a Sziget Fesztivál kommunikációs vezetője az MTI-nek pénteken azt mondta, hogy a hajógyári területet biztosító szolgálat lett figyelmes a fiatalemberekre a vízparti bozótosban.

A biztonságiak felszólítása ellenére, előlük menekülve, a fiatalok a vízbe ugrottak; a biztonsági emberek ekkor kérték a fesztivál vízi mentőinek segítségét, akik a helyszínre siettek és átvizsgálták a területet, de nem találtak senkit - közölte pénteken a kommunikációs vezető.

A péntek a Sziget metálszínpadán az innovatív zenekaroké volt. A másképpen gondolkodók között volt két olyan társaság, akik egy-egy stílust határoztak meg úgy, hogy a mai napig egyéni, amit csinálnak. Persze ez jobban igaz a Deftones zenéjére, mint a Hauntedéra. A két koncert is megfelelően árnyalta a képet.

A Haunted a svéd, dallamos metálból indult el, majd érkezett az egyszerű felfogású, de még mindig nagyon tömör groove-metálhoz. A koncert alatt ezek közül az előzőt is megvillantották, és bár talán néhányan fintoroghattak, hogy már megint valami önismétlő metalcore-koncerten vannak, nekik tudniuk kell, hogy ezek a zenészek ott voltak a stílus lefektetésénél, sőt lényegében ők maguk szülték meg azt azzal, hogy a legjobb svéd metállemezt adták ki Slaughter of the Soul címmel 1995-ben, amire ma is hivatkozik mindenki. Az At The Gates két tagjáról beszélünk, a Björler-testvérekről.

A Haunted minden egyes számát össze lehet párosítani egy-egy másik zenekar munkájával, de szerencsére képesek ezeket a hatásokat kellően magukévá tenni. Végre a metálszínpad is megemberelte magát, és úgy mutatta meg a zenekart, ahogy kell: mintha ólmot öntöttek volna a fülünkbe. A kissé furcsán mozgó Peter Dolving énekes bizonyára valami zöld színű növénytől volt ennyire belassult, és nem is nagyon erőltette a kommunikációt, bár a koncert végére ő is felpörgött, ahogy a közönség is. Az emberek nagyon szellősen álltak, de az első sorok biztatás nélkül is csináltak circle pitet, és a számok között is maguktól emelték a metálvillát. Nem közismert zenekar a Haunted, és nem kell nagy jóstehetség hozzá, hogy megállapítsuk, nem is lesz az. Csinálják a legtöbbször belassított thrash-re emlékeztető zenéjüket, és ha valaki vevő rá, örülnek neki, de mindenekelőtt az látszik, hogy élvezik, nekik ez az életük. Végső soron ez a lényeg, nem? (dj)

Ritka pillanat, hogy másfél óra alatt két északi fellépőt, az izgalmas dán Trentemollert, és a Young Folks című könnyű dallal világbajnokká váló svéd Peter Bjorn & Johnt is elkaphatjuk. Kis nép, kis zene, mondhatnánk, de előadóink mégis azt bizonyítják, hiába vannak kulturális akadályok, azok közül tehetséggel és ötletekkel ki lehet lépni.

A Burn Party Aréna tele volt a Trentemollerren. Trentemoller egy dj, zenész, producer, aki zenészekkel kiegészülve élő műsorral érkezett a Szigetre. A dob és gitár mellé teljes vizuális műsort hoztak. 2006-ban jelent meg első, Last Resort című albuma, amit 2010-ben követett az Into the Great Wide Yonder, előbbit igen fontos helyeken dicsérték. Nem mellesleg rengeteg remixet készít Trentemoller, újragondolta már a Röyksopp, Moby, a Knife vagy a Pet Shop Boys munkáit. Ötlettel, energiával érkeztek, és szétverték a házat.

Ha Dizzee Rascal nem zseninek születik, ezen a héten valószínüleg autókat gyújtott volna fel és kirakatokat tör be Londonban. Ő viszont véletlenül pont annak szültetett, úgyhogy inkább megcsinálta a 2011-es Sziget egyértelműen legjobb buliját.

A nagyszínpad péntek kora esti programjában két brit rockzenekar kapott helyet, de nagyjából ennyiben ki is merült köztük a hasonlóság, a British Sea Power és a Skunk Anansie ugyanis víz és tűz, föld és ég. A közönség az egyiket udvarias tapssal bocsátotta útjára, a másikat szó szerint alig akarta elengedni.

Milyen zenét játszhat hat teljesen átlagos külsejű, fehér bőrű brit fiatal? Természetesen teljesen átlagos brit gitárzenét. A British Sea Power helyzetét tovább rontja, hogy érzelmes gitárzenében utazik, amely ennek megfelelően végig középtempós vagy még lassabb. Mintha direkt vigyáznának arra, hogy komponálás közben ne kerüljön semmi szélsőség a dalokba, amelyek ily módon nem bántóan rosszak, de nem is annyira jók, hogy érdemes legyen megjegyezni azokat. Vannak szép dallamaik, az egyik rövid instrumentális rész végén az óóó-zás egy kis Arcade Fire-i katarzis érzést is elhoz, de a fentiek szellemében gyorsan abba is hagyják, nehogy túlzásnak érezzük.

Tipikus brit sikertörténet a BSP-é. A zenekar megalakulása óta a lábai előtt hever az angolszász sajtó, néha a legjobb koncertzenekarnak titulálja, és a lemezeiket sem hajlandó alázni, igaz, ma már legalább magasztalni sem. Mindezzel az égvilágon semmi baj nincs, leszámítva azt az apróságot, hogy a British Sea Power a Sziget nagyszínpadán lépett fel, holott a minden ócskaságot ezrével megnéző külföldieket sem érdekelte, nemhogy a magyarokat. Gyakorlatilag lézengtek a hatalmas küzdőtéren, a néhány száz összegyűlt ember többsége is már a Skunk Anansie miatt jött. Hozzám hasonlóan valószínűleg az itt megjelent maroknyi rajongó is a Do You Like Rock Music? című BSP-albumot kedveli a leginkább, mert főleg az erről elhangzó számokra indult be némi mozgás, különben mindenki békésen bámult ki a fejéből.

Aztán váratlanul, a koncert végén, elszabadult a pokol. Az egyik gitáros a színpadi díszletként funkcionáló cserepes növényt kezdte tologatni ide-oda, ezután lement a közönség közé kicsit azonosulni, a másik gitáros először a hátán pengette a hangszerét, ami elég bénának tűnt, majd feldobta a magasba, a csúcsponton pedig az énekes fejen állt. Talán fura, de a maga módján ez egy szimpatikus kis társaság, viszont nem vágyom rá, hogy valaha újra lássam őket élőben.

Nem tetszenek önnek az indexes koncertkritikák? Most először beleszólhat abba, mit írjunk kedvenc vagy éppen gyűlölt zenekaráról. Rakja össze ön, milyen volt a Prodigy-koncert! A színes szövegrészeknél válassza ki az önnek tetsző frázisokat, és örüljön, hogy az Index végre egyetért önnel!

[1] péntek este újra fellépett a Prodigy, ami [2]. A zenekarnak ez már a sokadik koncertje volt Magyarországon, [3], és különben is, [4].

[5] [6] kezdtek az első számba, ami [7]. A [8] felvezetés után jöttek vegyesen új dalok és régi slágerek, az együttes [9]. Bár a zenekar tagjai már jó negyvenesek, [10].

Keith Flint [11], Maxim Reality [12], Liam Howlett pedig [13]. A közönség [14], a koncert [15].

A kedvenc Prodigy-lemezem [16], amiről [17], a többi lemezről pedig [18]. [19] ugyan [20], de [21] [22]. Az első percekben [23], de később azon kaptam magam, hogy [24]. [25] koncert végén a Prodigy [26], a tömeg [27].

A hangosítás [28], a Sziget szervezői [29], és érthetetlen, hogy miért [30]. Flint és Maxim hangja is [31], amikor az üvöltötték a közönségnek: „[32]”

A Prodigy korábbi legzseniálisabb koncertje [33], a mostani pedig [34]. Egy [35] zenekar [36], elhitetve velünk, hogy [37]. Aki lemaradt róla, [38], mert [39].

Több társával együtt előállították a Sziget fesztivál bejárata elől Zagyva György Gyulát, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tiszteletbeli elnökét, a Jobbik országgyűlési képviselőjét péntek este.

Rendkívüli helyzet alakult ki a Hajógyári-szigetre vezető főbejáratnál, késő délután a Sziget fesztivál fő beengedőpontjánál megjelentek a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjai, akik korábbi szándékuknak megfelelően a magas benzinárak ellen szerettek volna tüntetni a Szigeten, illetve annak bejáratánál.

Zagyva György Gyula a fesztivál főbejáratához szervezett tüntetésen felszólította az embereket, próbáljanak együtt bemenni a rendezvény területére. Ezt követően a mintegy 70 tüntető megindult a főbejárat felé, ahol biztonsági őrök és rendőrök fogadták őket.

A K-hídnál vagy húszan néztek farkasszemet ugyanennyi készenlétis, sisakos, gumibotos rendőrrel és In-Kal-os biztonsági emberrel. A HVIM tagjai közül páran jeggyel bejutottak, őket a biztonságiak alapos ellenőrzésnek, fémdetektoros vizsgálatnak vetették alá. A Sziget bejáratánál több tüntető elállta az utat a fesztiválozni szándékozók előtt, akik ekkor csak egy kordonkapun tudtak bejutni. A rendőrség lezárta a Mozaik utcát a K- és a közúti híd között, ezért nagy dugó alakult ki a környéken.

A rendőrség estére erősítést kapott. Elkezdték a csoport feloszlatását, több embert kiemeltek, és igazoltatás után az időközben megérkezett rabszállítóba raktak. A rendőri akciót "ÁVH, ÁVH" kiáltásokkal kommentálták a HVIM tagjai. A rendőrök egyébként azokat kezdték előállítani, akik elállták a Sziget bejáratát, fél tízre ezzel körülbelül végeztek is. Egy 10-20 fős, zömmel betyársereg feliratú pólót viselő csoport ismételten megpróbált bejutni a Szigetre, de a készenlétis rendőrök megakadályozták a kísérletet. A rendőrök előállították Zagyva Gyulát is, amire kissé feszülten reagáltak a tüntetők, de végül nem sokkal fél tíz után önszántukból elhagyták a K-híd környékét, azzal, hogy szombaton ismét visszajönnek, mivel este hattól tízig van területfoglalási engedélyük tüntetésre.

A jobbikos képviselőn kívül négy tüntetőt állítottak elő rendzavarásért. Öt másik személyt ugyanakkor kábítószerrel való visszaélés miatt állítottak elő a BRFK munkatársai.

Ha már a Good Charlotte koncertje nem tetszett nekünk, azért a zenekar gitárosával, a lelkes Billy Martinnal sikerült beszélgetni pár percet, ő indította a beszélgetést, az időjárással.

Ez egy remek nap a fesztiválozáshoz, ti hogy érzitek magatokat? Jó az idő, se nem túl meleg, se nem túl hideg, nem esik az eső, de nem is éget a nap, minden tökéletes.

Szél sincs.

Pontosan, sokan is vannak, ha jól láttam, minden nagyon klappol. Tegnap szelesebb volt, nem?

Inkább hideg. Itt voltatok?

Tegnap érkeztünk, a fesztiválon nem voltunk kint, csak kicsit meglepett, mikor kiszálltunk a buszból, hogy sütött a nap, de nem volt meleg. Voltunk már Budapesten, de sosem úgy, hogy lett volna szabad napunk.

Most szétnéztetek?

Igen, nagyon tetszik, a legjobb az az oroszlános híd, az valami rohadt jól néz ki, meg úgy körülötte minden, csak nézel körbe és ámulsz. Ráadásul mindegy is, melyik oldalán állsz, mindkét végéről jól néz ki.

Maradt még meg valami az előző látogatásaitokból?

Tegnap pont beszélgettünk róla a többiekkel. A koncerthelyszín, hogy hogy nézett ki, meg a backstage, az megvan. De a nevére a helynek nem emlékszem sajnos. Bárcsak mondhatnám, hogy más is megmaradt, meg hogy erre meg arra emlékszem, de nem. Semmire.

A lassan 15 éve alapított New York-i Interpol jó kis koncertet adott a Sziget első napján a Nagyszínpadon. Nyilván belefér egy-két szájhúzás erről is és arról is, de azért ez az amerikai indie-csapat becsülettel állta a sarat. A koncert előtt kaptunk pár percet Sam Fogarino dobossal.

Nemrég olvastam valahol egy interjút, amelyben arról beszéltek veletek, milyen érdekes, hogy nem olyan erős a sajtótok, mint sok más zenekarnak. Ehhez képest most itt vagytok Európa egyik legnagyobb fesztiválján, ráadásul nagyszínpados fellépőkként.

Persze marha jó, de egyébként nem hiszem, hogy ez valóban számítana egy nap végén. A lényeg az, hogy eléred-e a közönségedet. Hogy ez nagyszínpadon sikerül-e, vagy sem, más kérdés. Nyilván jobb így, hiszen csak jelent valamit, hogy kiemelt fellépők vagyunk. De igazából nem ez a legfontosabb.

Egyébként változott a hozzáállásotok a dolgokhoz azóta, hogy így komolyabbra fordultak a dolgok?

A kezdetektől fogva szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Elég nagyszabású koncerteket tudtunk összehozni mindig is. Az egyetlen, amikor valóban mellékszereplők voltunk, az a U2-val közös fellépésünk. Ők azért egy elég nagyléptékű zenekar. Szóval szerencsések voltunk mindig. A legjobban talán úgy válaszolhatnék a kérdésedre, hogy olyan, mintha valami burokban élnénk. Sosem számított igazán, hogy mit mondanak rólunk, legyen az negatív, vagy bármi. Ez mind inkább arról szól, hogy kihez jutunk el és ők, hogy érzik magukat ettől.

Nagyjából ötven perce tartott a Crystal Castles koncertje, nagyjából huszadszor játszódott le ugyanaz a jelenet. A kiállás után beindul a döngölő dübörgés, felvijjog valami egyszerű szintidallamdarab, Alice Glass énekesnő visítani kezd, és villódzanak a fények. A hatás pedig pontosan ugyanolyan volt, mint húsz ilyen körrel és ötven perccel korábban, vagy éppen mint amilyen húsz villódzással-sikítással később lett volna, ha tovább tart.

Eddig nyolcvannyolc feljelentés érkezett a Sziget Fesztiválra kihelyezett rendőrőrsre, az esetek többsége lopás volt - közölte Budapest rendőrfőkapitányának bűnügyi helyettese pénteken, a rendezvénynek otthont adó Óbudai-szigeten. Fülöp Valter a rendőrőrsön tartott sajtótájékoztatón elmondta, hogy a feljelentések mellett 19 emberrel szemben intézkedniük is kellett. "Elsősorban a lopás, a rongálás és a garázdaság okoz problémát a fesztiválon" - fűzte hozzá.

A bűnügyi helyettes kiemelte, hogy eddig két kábítószer-terjesztőt sikerült elfognia a rendőrségnek, és mint megjegyezte, egyiküknél jelentős mennyiségű tiltott szert találtak. Fülöp Valter szólt arról is, hogy az idén angol, holland és német rendőrök is vannak a fesztiválon, illetve cseh, lengyel és osztrák rendőri vezetők tanulmányozzák azt, ahogy a BRFK a rendezvényt biztosítja. Fülöp Valter elmondta, hogy a rendezvényen továbbra is gondot okoznak a sátrakat fosztogató, a gyakran kifejezetten e célból érkező bandák.

A sajtótájékoztatón Gregory Dorey brit nagykövet köszönetét fejezte ki a magyar és a külföldi rendőrök munkájáért, amit nagyon fontosnak nevezett, hiszen rengeteg külföldi van a fesztiválon. A rendezvényen egyébként négy angol rendőr járőrözik - tette hozzá. A nagykövet méltatta a magyar és az angol rendőrség együttműködését, és megjegyezte, hogy már több képzésen és továbbképzésen is részt vettek magyar rendőrök Nagy-Britanniában.

A La Roux nem tett különösebb erőfeszítéseket, hogy feldobja koncertjét, pedig egy fesztivál épp az akarásról szól. Hogy mindenáron. Röviden, ügyesen, de nem túl felemelően játszott a La Roux a nagyszínpadon a délutáni melegben, viszont megfejtettük, miért: az énekesnő haja miatt.

A La Roux egy nehezen indult, majd két jó slágerrel széles körben ismertséget szerzett formáció, amiről még nem derült ki, érdemes-e hosszabb távon foglalkozni vele, vagy elég pár számot megőrízni az iPodon. A koncert ez utóbbit erősítette, miszerint elég.

A produkció 2008-ban jött létre, amikor Elly Jakcson és Ben Langmaid összeállt egy akusztikus próbálkozásra. A videóklipekben és koncertfelvételeken egyébként a Szigeten mutottaknál sokkal izgalmasabbnak tűnő, vörös hajú Elly Jackson ugrabugrált kicsit nekünk, elénekelte a dalokat, bár mintha inkább magának tette volna, és nem a közönségnek. Egyszer kósza kísérletet is tett, hogy táncra ösztönözzön. A magyarázat ott hevert előttünk mindvégig: nem csinálta meg a haját. Ez most vicces, mellékes vagy akár otromba tréfának tűnhet, de nem az.

Az idei Szigeten a metált a susnyásba űzték a szervezők, egy sor műanyag budi és a tízezres tömeg szomjával hellyel-közzel eredményesen küzdő sörös pultok közé. Hol sátor állott, most nagyszínpad, kivetítővel, rendes fény- és hangtechnikával, tekintélyt parancsoló színpaddal, legalábbis első blikkre, mert a szerdai nyitónapon a Motörheadet elfújta a szél (nesze neked leghangosabb zenekar), a másodikon meg a Helloween bánhatta, hogy hangtechnikusuk nem ismerkedett hosszabban a keverőpulttal. A Judas Priest viszont olyat zúzott, hogy még mindig cseng a fülünk tőle.

Ólmot öntöttek a fülünkbe

A hétkor, tehát még jócskán világosban kezdő Helloween a nosztalgikusabb hangulatú metálosoknak mond többet, klasszikus német speedmetál zenekar, aminek a dobosa négy lábdobbal pakolt fel menten, mert ha fussa', akkor pakoljuk ki, ez olyan, mint a nőknél a műköröm meg a csalánszáj, értelme nem nagyon van, optikai tuningnak viszont bizonyos körökben elmegy. A tegnapi koncertet illetően túl sok értelme nem volt, mert hallani azt, hogy négy van, nem lehet, azt viszont simán el lehet érni vele, hogy egybefolyó, kásás zúgás legyen belőle - ha ez volt a cél, akkor csont nélkül átvitták a lécet.

Amit a dobra rápakoltak, azt gitároktól vették el a technikusok, az idült alkoholistára hajazó alapító tag, Michael Weikath és a leginkább svéd emósra emlékeztető Sascha Gerstner hiába birkózott a hangszerrel, csak a szólók alatt lehetett hallani, mit is csinálnak. Ez azért volt különösen nagy baj, mert Andi Deris énekes, akit mellesleg a Pink Cream 69-ban jobban szerettünk, mint a Helloweenben nem tudta a hátán elvinni a bulit, bár igyekezett böcsülettel. A pocsék hangzás a hangulatra is rátelepedett, pár termékmenedzser külsejű gyökér azzal szórakozott, hogy félig telt söröspoharakat hajigált a közönségbe.

A legnagyobb ováció a nagy klasszikusokat fogadta, a Future World vagy a Doctor Stein, de akár a Keeper of the Seven Keys-egyveleg megmozgatta a punnyadó, a keverőig közepesen tömötten álló közönséget, és amikor a dobos (aki mellesleg rettentő jól nyomta le a bulit)  sima rock alapokat hozott a kétlábdobos zúzás helyett, mintha jobban megélénkült volna mindenki. Ez volt az a koncert, amit egy kisebb helyen, mondjuk az A38-on vagy a Dürer kertben kurvára élveztem volna, ezen a színpadon viszont a parasztvakítás ellenére sem ütött kicsit sem.

Isten látja lelkemet, én szeretni akartam a Good Charlotte-ot, az idei Nagyszínpad kevés számú keményebb zenét játszó zenekarainak egyikét. Drukkoltam nekik, hogy adjanak egy tökös bulit, a közönségbe beugráló énekessel, a keverőig csápoló közönséggel és így tovább, de csak laza délutáni pilinckázás lett a dologból. Ilyen egysíkú zenét is lehet pedig faszán játszani, az Airbourne vagy Danko Jones életműve is nagyjából három számból áll (egy lassabból, egy középtempósból meg egy ütemes, közönségénekeltetősből), amiket kicsit megvariálva, mindig más címmel adnak el, mégis üt minden verzió, a Good Charlotte esetében viszont nem, sőt.

Ilyen unalmas, egysíkú, lélektelen koncertet nagyon régen nem láttam már a Szigeten, pedig volt közönség is, és az évek óta szidott hangosításra sem lehetett panasz, szólt minden, mint az istennyila, kár, hogy ez a zenészeket annyira nem érdekelte. Lenyomták az összes nagy slágert, volt óóóóógatás, meg közönségénekeltetés minden harmadik számban, de csak egy rutinbuli volt ez, amolyan kötelező kör, amit le kellett tudni a lóvéért.

A zenéjük még az albumokon sem túl érdekes és izgalmas, újat nem hoztak a műfajba, amit jobb híján punk-rocknak nevez a szakma, pedig se a rockhoz, se a punkhoz nem áll közel, csak egyfajta slágergyár, aminek termékeit a békategóriás amerikai tinivígjátékok alá szokás keverni, akkor, amikor az iskola lúzerjéből tökös csávó válik, és fejest ugrik a medencébe a pomponlányok vezetője előtt. Ennél többet nem is ér a zenekar.