Szinte a semmiből bukkant elő egy új dal a budapesti Fran Palermótól, ami mellett kár lenne szó nélkül elmenni. A zenekar egyébként egész sokáig ment annak idején az Index dalversenyén a Natural Cash című számukkal. Már ennél a dalnál is érezhető volt egy erős western hatás, de most ezt egy szinttel feljebb emelik, és az amerikai préri helyett már a mexikói határnál járnak hangulatban. Az együttes közben dolgozik a legújabb lemezükön, amiről biztosan írunk még a jövőben.
Sajnos nem igazán követem a hazai hardcore punk vonalat, de ha ott ilyen dolgok vannak, akkor ideje kicsit összekapni magam és pótolni a lemaradást. A debreceni Hanoi hozott ki új dalt plusz klipet a készülő nagylemezükről, és nem csak baromi jó, de azon ritka esetek egyike, amikor kifejezetten menő érzés az üvöltözésből kivenni a magyar dalszöveget. Egykébként a Trash Talk vagy a korai Fucked Up ugrik be róla, ami szintén jó pont. A Bandcampjüket is érdemes átpörgetni, egész fasza zenékbe lehet belefutni.
Ideje lassan mindenkinek képbe kerülni a chicagói Lil Herbbel, mert nagyon úgy tűnik, hogy a 2015-ös év az ő nagy áttörése lesz a hiphopban. A még mindig csak 19 éves rapper az utóbbi időben olyan arcok mellett tűnt fel, mint Nicki Minaj, Common vagy 2013 legerősebb bemutatkozását produkáló Chance the Rapper. Most az Odd Future-ös Earl Sweatshirttel állt össze a Knucklehead c. szám erejéig, utóbbi ráadásul producere is a dalnak.
Earlnek egyébként baromi jól áll, hogy a már itthon is baromi cikinek számító zongorás alapot kicsit megforgatja, itt-ott szétszedi, az eredmény pedig egyszerre nosztalgikus és újsulis. Lil Herb idei mixtape-je egyébként ingyen letölthető innen.
Elképesztően keveset tudni a Still Parade nevű formációról, annyi biztos csak, hogy egy berlini fiatalember, Niklas Kramer viszi a hátán a projektet, és hogy saját meghatározása szerint dream folkot játszanak. A dalait egyedül írja, koncerteken viszont további három zenésztársával áll színpadra. Kramer a napokban – a közelgő karácsony és év vége alkalmából – egy ingyenes dallal lepte meg azokat, akik mellette álltak 2014-ben. Illetve azokat is, akik nem, hiszen a Hunter című (hangsúlyozottan nem-karácsonyi) számot egy ideje bárki letöltheti. A Still Parade ezzel a zenei blogok egyik leggyakoribb szereplője lett, olyanokkal együtt, mint a Grammy-díjas Frank Ocean, vagy az idei Mercury-díjat bezsebelő Young Fathers.
Az álmodozós Hunter előtt Kramer idén májusban jelentkezett utoljára hanganyaggal, a négyszámos EP a Fields címet viselte. Mutatunk is róla egy szép dalt egy hihetetlenül látványos klippel:
December 15-én jelenik meg a The Smiths volt gitárosának második kislemeze új albumáról, a Playlandről, de a nagyon jó húzású Dynamo című dalhoz készült videó már a héten kijött. Johnny Marr azt nyilatkozta, az általa valaha írt összes gitárriff közül a Dynamóé az egyik kedvence, a dal maga pedig saját leírása szerint a '80-as évek szögletes hangzásából valamiféle posztpunk Beach Boysba vált át. A videó meg egy laza klubfellépés felvétele, és szerencsére egész sok közeli van Johnny isteni ujjairól gitárjáték közben.
Persze a lényeg, az ezüstre festett körmök is fel-felvillannak, és hát rocksztárság ide vagy oda, egy egyébként klasszikus brit modnak öltöző családapától azért ez még mindig elég extravagáns. Pár hete a New York-i Gramercy Theaterben láttam Johnnyt fellépni (nyilván nem kell mondanom, életre szóló élmény volt a második sorban állva), ami egy elég hasonló hangulatú hely, és ahol egyébként ugyanebben az állig begombolt rózsaszín ingben és bordó-fehér tornacipőben játszott.
Ez az ötvenes pasas – nem mellékes körülmény, hogy vegán, absztinens és rendszeresen fut – amúgy hihetetlen fizikai állapotban van. Ugrál, pörög, nem vesz vissza a lendületből, és amikor a ráadásra átöltözik és felhúzza a Boys Get Straight feliratú kék pólóját, távolról simán úgy néz ki, mintha csak valami huszonéves srác lenne. Elég szomorú kontraszt a betegségével küzdő szegény Morrissey-vel.
A magyar producer és DJ szakma egyik legsokoldalúbb veteránja, Cadik új lemezen dolgozik Soul Waves címmel, amiről most feltöltött egy új számot.
A lassan dülöngélő szám a néhol felpörgetett cinekkel egészen kellemes hatást képest kiváltani az emberből egészen addig, amíg nem néz ki az ablakon és látja meg ezt a hányadék időjárást. Egyébként észre sem vettem, de ez a mostani már az ötödik elérhető dal a még meg sem jelent albumról. Például itt van a soulos, dzsesszes Questions, Willie Evans Jr. közreműkösével, amiről nekem a Sound Providers és a Little Brother rapcsapat közös dalai jutnak eszembe.
Aztán itt van az Georgia Anne Muldrow-val rögzített Tres Chic, ami az énekesnő mondva rappelésétől egészen furcsa, a fekete egyenjogúsági mozgalmak beszédeit idéző számmá változtatja az egész számot.
A végére még maradt két vokálmentes dal, mindkettő a futuresoul jelzőt kapta Cadiktól, ami egyébként tökéletesen leírja az absztrakt dobképletek, az innen-onnan felsejlő énekminták és a kifejezetten szolid, kellemes basszus képezte hangulatot.
Eddig kifejezetten biztató a Soul Waves, és ebből is látszik, hogy miért adná oda a magyar hiphop producerek 99 százaléka az egész baseballsapkagyűjteményét, ha csak hasonló zenéket tudna csinálni, mint Cadik.
Kedden jött ki az új Stamusic EP, ami azért is különleges, mert nem kedden jött ki: a Hex # sorozat eddigi három számából ugyanis kettő is Stamusic volt, ez a két dal alkotja a Wanna EP két trekkjét. Ez így egészen rejtélyes, szóval mindjárt helyre is teszem a kirakós darabjait.
A Stamusic dolgait nem is nagyon kell magyarázni, hiszen az egyik leglazább hazai house projektről van szó: például egyáltalán nem lepődnék meg, ha a Máv hirtelen bulivonatokat rendelne be, akkor a Stamusic lenne a hazai bulizene-beszállító.
A fura megjelenésről pedig annyit érdemes tudni, hogy a Hex # sorozat egy szeptember óta futó projekt, ami a külföldön már eléggé elterjedt zenés premierekhez hasonlóan működik. Minden hónap elején felkerült egy house szám, ami eleinte csak egy színkóddal fut, és csak a következő szám megjelenésekor derül ki a szám címe és előadója. A három számból eddig kettő Stamusic volt, a középső megjelenés pedig egy PALMFooD-szám, a Rusty Banana. Facebookon itt, Soundcloudon pedig itt lehet követni a dolgokat.
Zooey Deschanelbe egyrészt nehéz nem szerelmesnek lenni (de biztos van, akinek sikerül), de ami itt még fontosabb, hogy az M. Ward-dal alkotott She&Him formációja sokkal több, mint egy cuki indie folk-pop tucatduó: a countrys, coca-colás, diner-es Amerikát adják vissza minden számukban, meglepően autentikus módon.
Első három albumuk és a szintén remekül sikerült karácsonyi dalos lemezük után most itt a Classics, amin az 1930-70-es évekig mindenféle country, soul, stb slágert dolgoznak fel. Van rajta duett kover az Aretha Franklin - Maxine Brown (Oh no, not my baby), és az Ella Fitzgerald - Louis Armstrong párostól is (Would you like to take a walk?), de van egy csomó olyan dal, aminek egy magyar ember valószínűleg nem is ismeri az eredetijét – ez mégsem baj, a lényeg az, hogy jó dalok voltak, amiket most a Deschanel és Ward újrakevernek She & Him stílusban is. Első hallgatásra tök jó az egész, ha most nem kéne videót vágnom, máris újrahallgatnám!
A semmiből került elém (na jó, igazából iamyank producer ismerősöm küldte tegnap) a négytagú PASSED zenekar Mesmerize című száma, aminek sokadik meghallgatása után bátran kimerem jelenteni:
pontosan így kell kortárs popzenét írni Class FM-es bazári giccs helyett.
Az együttes a GOMA producerduóból és egy lány ikerpárból, Nizalowski Fanni és Dorottyából áll. Az első EP-jüket jövőre ígérik, amin gondolom a Mesmerize is szerepel majd.
A VHS-minőségű klip ugyan csak egy aranyos pillanatkép a mostani pesti fiatalokról, de maga a dal abszolút bomba. Már az feltűnik, hogy van egy énekesnő, aki akcentus nélkül képes angolul énekelni (ez tényleg ritka), a zene nem Get Lucky, és nem is valami mainstreamig csupaszított trap (bár vannak benne trapes hatások, de szerencsére pont a jó oldalról megközelítve), és a szám kétharmadánál beinduló csipogós (ál)veretés is annyira cuki, hogy mindjárt csinálok belőle egy Coubot, és azt fogom hallgatni a nap végéig.