Index Vakbarát Hírportál

• Melyik a legősibb magyar népi hangszer?
• Egyáltalán mitől lesz egy hangszer ősi, magyar vagy egyáltalán népi?
• Na és miért hiszik azt sokan, hogy a duda és a cimbalom a sumerektől származik?

Brauer-Benke József, az MTA Zenetudományi Intézetének tudományos munkatársa évtizedek óta kutatja a népi hangszereket, melyekről most egy terjedelmes könyvet jelentetett meg A népi hangszerek története és tipológiája címmel. A szigorúan tudományos cím és az alapos kutatási háttér ellenére nagyon olvasmányos, izgalmas, képekkel gazdagon illusztrált könyvről van szó, melyből mindezekre a kérdésekre választ kapunk.

Egy szívecske alakú kottába komponált szerelmi vallomás valami Facebook-megosztásra termett mai cukiság is lehetne, de nem az. 600 éve ugyanis még nem nagyon volt Facebook. Zenetörténeti utazásunkat a titokzatos középkori avantgárd mozgalomnál hagytuk abba, melynek tagjai állandóan  a füstről énekeltek, miközben elszállós pszichedelikus zenéket játszottak. Folytassuk is velük, mert van még mit mesélni róluk.

Ha az iskolában arra a kérdésre, hogy na fiam, mikor volt az avantgárd, azt felelné valaki, hogy a XIV. század végén, valószínűleg meghúznák. Pedig akkoriban valami nagyon hasonló dolog történt a zenében, mint ami a XX. században egy csomó más művészeti ágban. A Stenk zenetörténeti sorozatában most Dél-Franciaországba, Avignonba ugrunk vissza, valamikor az 1300-as évek második felébe, ahol egészen bizarr dolgok történtek akkoriban. 

Tudtátok, hogy XX. század legnagyobb vak komponistája egész életében vikingruhában járt, egy osztrák vak zeneszerző pedig komponált egy balkezes darabot egy félkezű zongoristának? Hát azt hogy a középkor leghíresebb olasz muzsikus feltalálója soha nem láthatta találmányait, egy angol kókler pedig a barokk kor két legnagyobb zeneszerzőjét is megvakította?

A Stenk zenetörténeti sorozata a világ legrégebbi, gyönyörű dalával indult, s most elért a trecento legnagyobb mesteréhez. Francesco LandiniGuillaume de Machaut kortársa volt, csak épp a szigorú egyházi alapú motetták helyett laza dalokat nyomott, elvégre olasz volt. Ő volt az első vak zeneszerző, akinek máig fennmaradtak művei, szóval gondoltam, itt az alkalom összeszedni néhány sorstársát az elmúlt 600 évből.

Képzeljük el a következő tévéműsort:

1. Ül egy ember a stúdióban és valami nagyon komoly dologról beszél, nagyon komolyan.
2. Melléül egy elemző és elkezdi vele párhuzamosan magyarázni, miről is beszél az első ember.
3. Hogy ennyire se legyen érthető, miről beszélnek egyszerre, az elemző elkezd más nyelven beszélni.
4. Bejön még egy-vagy két standupos, ők is odaülnek és vidám történeteket mesélnek tetszőleges nyelven úgy, hogy közben a komolyan beszélő, meg az elemző is mondja a magáét.

Pedig a középkor egyik legnépszerűbb műfaja, a motetta pont erről szólt, ráadásul a 3-4 ember énekelt, természetesen más és más dallamot.

Abban mindenki egyetért, hogy ma sokkal pocsékabb zenét hallgatnak a fiatalok, mint amikor ő volt fiatal. Vita legfeljebb akörül lehet, hogy a 70-es, a 80-as vagy a 90-es évek volt-e frankóbb. Ja igen, és hogy melyik században. Mert már az 1270-es, a 380-as és az időszámításunk előtti 390-es évek után is sóvárogtak az öregek, amikor az ifjak "idióta", "igénytelen", "zűrzavaros", "vonítását" kellett hallgatniuk, amelyek "gyalázatos iparrá süllyesztik" a zenét - csak hogy idézzünk néhány jelzőt a kortársaktól az épp divatos slágerekre.

Nem az ars nova és az ars antiqua közti ellentét volt az első és az utolsó röhejes zenei cicaharc a generációk közt, de ha már itt tartunk az őskortól indult  zenetörténeti sorozatunkban, kitűnő alkalmat kínálnak arra, hogy összeszedjük néhány idézetet az ókorból és középkorból.

A fenti kérdésre mi csak sejtjük a választ, de valószínűleg nem árt, ha az ember Európa-szerte ismert sztárzenész, a leggazdagabb körökben forog, néha beugrik hozzá vendégségbe a francia király és gyönyörű szerelmes verseket ír. De hogy

Azt csak a francia gótika hatvanas éveiben járó fenegyereke tudta. Folytatódik a Stenk zenetörténeti sorozata!

Ha van ingoványos terület, ahová nem kéne bemerészkedni, akkor az a középkori táncoké. Egyrészt a tánchoz még annyira sem értek, mint a zenéhez, másrészt sajnos elképzelésünk sincs arról, hogy milyen lehetett a középkori tánc. Vagyis pontosítsunk: elképzelésünk azért van, hiszen pár zene fennmaradt, na meg néhány kép is. Vagyis jobban állunk, mint mondjuk az őskori zenék rekonstruálásánál, de azért nem sokkal. Mondjuk 

Na ugye. Viszont nagyon szeretem a középkori tánczenéket, meg aztán egy csomó izgalmas dologra bukkantam, amiket muszáj megosztanom veletek. Szóval folytassuk zenetörténeti utazásunkat a korabeli bulizenékkel!

Zenei versenyeket már az ókorban is rendeztek: Néró például az összeset megnyerte, ami nem csoda, hiszen a nála tehetségesebbnek tűnőket meggyilkoltatta. Viszont az első igazán jól dokumentált, ismert szerzőket felvonultató összecsapást 1207-ben tartották meg Wartburgban. Hogy nem egy könnyed nyáresti tévés vetélkedő volt, azt jól mutatja a neve is: Sängerkrieg, azaz 

Bár a résztvevők többé-kevésbé hús-vér alakok voltak, akiknek még a dalait is ismerjük, azért vannak misztikus elemek a történetben. Mondjuk például a magyar varázsló, Klingsor esete. Na de ne szaladjunk ennyire előre, lássuk, kik is ezek a fura figurák, akikkel zenetörténeti sorozatunk folytatódik.

Végigdugni a fél kontinenst egy turnén? Úgy élni, ahogy tényleg csak a királyok éltek? Közben pofátlanul nagy lóvékat lenyúlni trükkös marketingdumákkal? Búcsúkoncert után kamuindokkal visszatérni? És végén meghalni, mert valaki hasba lő?

Nem, nem az elmúlt néhány évtized rock and roll vagy rapikonjairól van szó, hanem még mindig az 1100-1200-as évek trubadúrjairól és trouvère-jeiről, akik elég kemény életet éltek.

Folytassuk a Stenk zenetörténeti sorozatát pár izgalmas sztorival a 800 évvel ezelőtti sztárok életéből.

Csókolom, ez itt a Múltcore, a Stenk zenetörténeti sorozata, amit a múlt héten a trubadúroknál hagytunk abba. Szóba került ott az angolok legendás uralkodója, Oroszlánszívű Richárd, aki remek dalokat írt, az egyiket meg is hallgattuk. De nem csak ő volt ám az egyetlen zeneszerző király!

Előtte is, utána is többen írtak dalokat, szimfóniákat, operákat és jazzszámokat, ráadásul ezeket akár ma is meghallgathatjuk. Az alábbi listában vannak egészen kicsiny, elfeledett országok uralkodói, de angol, svéd, portugál, sőt három magyar király is!

Döntsétek el: szerintetek jobb politikusok vagy zeneszerzők voltak-e? 

Az a helyzet, hogy annyi hamisan romantikus regényt, képet, filmet, meg neostílusú épületet olvastam és láttam a középkorról, hogy a végén szinte el se hittem, hogy tényleg léteztek trubadúrok. Mármint olyanok, amilyeneknek gyerekkoromban képzeltem őket.

Hogy egy nemes lovag hátán hangszerével, övében kardjával várról várra vándorol, és mindenhol előadja szerzeményeit? Hogy egy herceg vagy egy király (!) páncélt ölt, és elmegy valami szent háborúba? Aztán hazafelé elfogja egy ármányos ellenfele, s ő a fogságban szépséges dalokat ír? És persze a csajok elolvadnak tőlük?

Nos ezek az emberek tényleg léteztek, és bármennyire szánalmasan hangzik,  erről az győz meg leginkább, hogy ott a nevük a cédéborítókon vagy a Spotify-on tracklistemen. Valahol ma sem tudom felfogni, hogy

Csak egy icipicit pengeti maibb hangzással legnagyobb slágerét Owain Phyfe, és az egyből simán elmegy rockballadának:

Írta mindezt 1193-ben, amikor épp a Duna-parti Dürnstein várában raboskodott az álnok Lipót fogságában. Na de ne szaladjunk előre az időben. És persze ne feledkezzünk meg a címben beígért macskákról sem!

Soha nem voltam oda különösebben az Edda Művekért. Nem azért, mert hülye vagy pénzéhes a Pataky, és illik utálni, csak egyszerűen nem találtam elég szellemesnek, amit csináltak. Sem a zenéjüket, sem a szövegüket.

Viszont a névválasztásuk szerintem telitalálat volt!

A művek szónak ugyanis van egy kis klassz ipari áthallása, ami egy kemény miskolci csapatnak jól áll. Pedig itt ugye nem gyárról, hanem irodalmi művekről van szó. Az izlandi legendákról, ami a 70-es években megint csak jól passzolt egy hard rock zenekarhoz. Arról nem is beszélve, hogy szerepel benne Attila is.

Na de hogy szólt vajon az igazi Edda? Meg egyáltalán mi az?

A kocsmai danolászás egyik utolsó hazai fellegvára Keszthely volt. Legalábbis amikor odajártam egyetemre a kilencvenes években, még élt ez a szép szokás. Akkoriban simán előfordult, hogy ha valamelyik kerthelyiségben egy fröccsöző asztaltársaság rágyújtott egy nótára, akkor egy másik asztaltól is bekapcsolódtak, és tíz-húsz ember együtt énekelt. (Persze a német turisták legnagyobb örömére, hogy itt a vad keleten milyen csudák is vannak.)

Hiába na, klassz hely volt az agráregyetem! Persze a címben azért nem erre a korszakra utaltam.

Az ilyen italozós dalolászás lényege ugyanis az, hogy mindenki ugyanazt énekli – vagyis hát próbálja ugyanazt énekelni. Vannak azonban vidékek, ahol a kocsmai nótázás kicsit mást jelent, mint az az alábbi zseniális videóból kiderül (és most nem a puskalövésre gondolok a végén).

Hildegard von Bingen a XII. század legkülönösebb és egyik legfontosabb zeneszerzője volt (oké, oké, nincs túl sok induló a versenyben). Annyira menő volt, hogy ha nem ír ilyen jó zenéket, akkor is nagy szám lenne. Sőt, ha egy árva sort sem komponál, akkor is. A Stenk zenetörténeti sorozatát egy 900 éve élt polihisztor nővel folytatjuk.

Mindenkit szeretettel csókoltatok itt a Stenk zenetörténeti sorozatában (erre méltóztassanak kérem követni a Facebookon), amelyet most egy csodálatos válogatással folytatunk. Igen, jól emlékeztek, a nyitókép ellenére még mindig a középkorban vagyunk, a gregorián környékén.

Bár azt ígértem az utazás elején, hogy nem lesz elmélet a sorozatban, mert lövésem sincs róla, ezt kénytelen vagyok megszegni. (Mivel nem ez az első eset, hogy kamuzok nektek, most már nem okoz akkora lelkiismeret-furdalást).

Meg aztán az, hogy dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó látszólag nem akkora nagy tudomány, mindannyian tanuljuk már egész kicsi korunkban. De mivel nem csak az ezer évvel ezelőtti születése nagyon izgalmas a szolfézsnak, hanem az utóélete is, kicsit behatóbban foglalkozunk vele. Nyugi, nem lesz unalmas!

Európai zenéjének legalább a fele a gregoriánból nőtt ki (ezért is örülök, hogy nem egy galamb vagy egy kacsa találta ki), szóval a feldolgozósdi elég rég elkezdődött. Minket azonban most kifejezetten csak a gregorián+popzene érdekel. Lehet-e értelmesen hozzányúlni ehhez a műfajhoz, vagy garantáltan olyan takony lesz az eredmény, mint a lakossági jazz esetében, melynek egyetlen értelme, hogy minden igényesnek látszani akaró ember elmondhassa:

tessék, itt egy komolyzene/jazz, amit én is el tudok viselni!

A poszt persze erősen szubjektív lesz, de annyit azért elárulhatok előre, a helyzet nem ilyen rémes, lesznek benne jó zenék is. Amúgy meg gyönyörűen kirajzolódik itt is, hogy a magyar előadók hogyan követték egy kis fáziskéséssel azt, ami épp befutott a nagyvilágban. Kivéve egyet, amelyik szerintem simán megelőzte a nyugatot!

Folytassuk tehát zenetörténeti utazásunkat (ugye ti is követitek Facebookon?) a gregoriánnál maradva, de most kicsit ezeréves távolságból szemlélve. (Ja igen, a gregorián fogalmát kezeljük most kicsit lazán, itt-ott azért becsúszik majd pár többszólamú cucc is.)

A címet technikai okokból vettem ilyen rövidre. A legkeményebb ambrozián elhajlások idején egyetlen énekelt szótagra 200 hang jutott, amit leírni is rémes, nemhogy kiénekelni. A Stenk zenetörténeti sorozatában (melyet biztos ti is követtek a Facebookon), most fejest ugrunk a középkorba!

Hetek óta különféle gregorián és gregoriánközeli zenékkel kelek-fekszem, és közben egy csomó szuperizgalmas dologra csodálkoztam rá. Arról, hogy ilyen énekeket a legarchaikusabb előadásmóddal is milliós példányszámban lehet eladni, és remekül lehet rá lebegni a tömegközlekedésben, már múlt kedden írtam. Most viszont jöjjön

Zsidókkal, arabokkal, titokzatos vállon veregetésekkel, hülye alakú kürtökkel és vicces tilalmakkal folytatjuk zenetörténeti utazásunkat. Na de mit sutyorog ez a kacsa?

Természetesen az ezeréves csak képletesen értendő. A szóban forgó cédén hallható dalok egy része valójában 1200-1300 éves is lehet. A dolgot súlyosbítja, hogy a korabeli zenéket egyáltalán nem dolgozták fel, a felvételen nemhogy elektronika, de  hangszerek sem  szerepelnek, és az a néhány spanyol fickó, aki felénekelte őket, nem volt profi zenész. Ja és a "felkerülni a Billboardra", azt jelenti, hogy az amerikai lemezeladási lista harmadik helyét csípték meg vele két évtizede. 

A Stenk zenetörténeti sorozatát egy kis jelenkori kitérővel folytatjuk, mielőtt belevágnánk a középkor rejtelmeibe. 

Hogy hol van a világ legrégebbi orgonája? Egy francia dómban? Egy római bazilikában? Egy angol katedrálisban? Ugyan! Itt van Budapesten. Ha érdekel, nemcsak megnézheted, de akár meg is hallgathatod. Bár aStenk zenetörténeti sorozata eddig leginkább könyvek és hangfelvételek alapján íródott, most fogtam magam, és elballagtam az Aquincumi Múzeumba, ahol Fényes Gabriella régész egy csomó titokba beavatott.

A fenti képen látható eszközt 

De természetesen a helyes megfejtés egy ókori hangszer, hiszen ez itt a Múltcore legújabb része!

Az egész történet olyan, mintha egy Indiana Jones-film forgatókönyve lenne. Egy fáraó sírjából előkerült ezüst hangszerről van szó, mely kísértetiesen emlékeztet a zsidók titkos ókori fegyverére, s amelyet Egyiptomban már háromezer évvel ezelőtt kitiltottak a városokból: már akkor is csak katonai objektumokban volt szabad használni. A XX. században ismét felbukkan és 1939-ben egy brit tiszt kezébe kerül, aki olyat tesz vele, ami egyesek szerint a világháború kitöréséhez vezet. Hát nem fantasztikus? Csoda, hogy nem csapott le még a sztorira Hollywood. A hányattatott sorsú sumer hárfák után tehát egyiptomi trombiták következnek itt a Múltcore-on. 

– De hát tanár úr, azt ígérte nem írunk dolgozatot deriválásból! 

Sajnálom gyerekek, hazudtam.

– felelte nekünk Gál tanár úr a Szent László gimiben, és azzal osztotta is tovább a papírokat. Hát ez a helyzet itt a Múltcore-on is, mert bár azt ígértem, hogy ez egy utazós blog, ahol csak zenehallgatás lesz semmi más, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy mielőtt továbblendülnénk a sorozatban a középkorba, be ne mutassam kedvenc ókori hangszereimet.

A felsorolás nem lesz teljes, nem is írok mindegyikről sokat, inkább csak úgy hasraütés-szerűen kiragadom azokat, amelyek valamiért érdekesek nekem. Először lássuk a sumerek fantasztikus hárfáit és a görög kitharák titkait, egyszóval a húros hangszereket.

 (Amúgy, hogy kerek legyen a történet muszáj megjegyeznem, Gál tanár úr végül nem írta be a jegyeket, csak kíváncsi volt mennyit fogtunk föl az előző órai anyagból.)

Ugye mindenki ismeri az Always look on the bright side of life-ot, a Monty Python híres slágerét, mely jelenleg a legnépszerűbb temetési kísérőzene Angliában. Aki azt hiszi, hogy csak korunk posztmodern izéje, hogy fütyülünk a halálra, az téved. A világ legöregebb siratódala pont ugyanerről szól – ráadásul épp akoriban született, mint amikor a Brian élete játszódik, valamikor i.e 200 és i.sz 100 között.

Persze nem csak ettől érdekes, hanem mert ez

És ez nagy szám, még akkor is, ha csak egy nyúlfarknyi dalocskáról van szó.

Miközben szegény Csomolungmán már lassan érik egy burkolatcsere, mert nagyobb az átmenő gyalogosforgalma, mint a Széll Kálmán térnek, az emberek többségének fogalma sincs melyik a Föld második legmagasabb hegycsúcsa. Na így van ez az ókori zenében is. Míg a világ legöregebb lejegyzett dalából számos értelmezés és rosszabbnál rosszabb feldolgozás született, a többi ókori zenével nem nagyon foglalkozik senki sem – kivéve eggyel, na de arról majd később lesz szó.

Minket viszont nagyon is érdekelnek a többiek, szóval folytassuk zenetörténeti utazásunkat Egyiptomban!