Index Vakbarát Hírportál

Az első elnöki tükörbe nézéstől az utolsó integetésig ugyanaz a fotós kísérte végig Obama nyolc évét a Fehér Ház hivatalos fotósaként. Pete Souza közel kétmillió képet csinált Obamáról a hivatali ideje alatt. Ott volt, amikor az elnök a hóban játszik a lányaival, és akkor is, amikor élőben nézték a rajtaütést Oszama bin Láden bunkerén. Mindent lefotózott a legintimebb családi pillanatoktól a legkomolyabb válságértekezletekig.

Az elnök fotósának lenni sokkal összetettebb feladat, mint azt elsőre gondolnánk. Egyszerre kell mindig ugrásra készen az elnök mellett lenni, és arra törekedni, hogy a fontos pillanatokban a lehető legkevésbé zavarjon bele a jelenlét. Pete Souza nyolc évig gyakorlatilag az elnök életét élte, és árnyékként követte Obamát a reggeli értekezletektől az esti családi vacsorákig. Pont egy olyan évtizedben, amikor az azonnal elérhető fotók és a képek biztosította megjelenés tömegek számára határozták meg az elnökről kialakult képet. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy egy-egy kattintása és nyolc év munkájának minősége ugyanúgy befolyásolt közvélemény-kutatásokat és népszerűségi adatokat, mint a választási ígéretek.

Nyolc év sok idő, amit egy ilyen szoros munkakapcsolatban nem lehet csak rideg biccentésekkel kibírni egymás mellett. Hivatali idejének utolsó heteiben Obama több helyen is megemlékezett kettejük különleges bizalmi kapcsolatáról, és a barátjaként beszél az azori származású Souzáról, akit Azoreusnak becézett évekig. Souza pedig arról, hogy nem csak az elnököt, de az embert is be akarta mutatni a szerep mögött. Érdekes kérdés, hogy kétmillió kép elég-e ahhoz, hogy megismerjük valakinek a valódi arcát, vagy ezek a fotók arra jók csupán, hogy feltegyék a kérdést: van-e másik arca annak az embernek, aki napjainak minden pillanatát a világ egyik legfontosabb vezetőjeként éli?

Ha Souza fotói néhol naivnak, néha hétköznapi pillanatképeknek tűnnek is most, történelmi távlatban lesznek majd igazán érdekesek. A Fehér Ház archívumába kerülve már nincs törölt kép, ezekhez a fotókhoz fog visszanyúlni majd évtizedek múlva is mindenki, ha visszatekintene Obama elnökségére.

Souza a Fehér Ház Flickr oldalán és saját Instagramján is több ezer fotót osztott meg Obamáról, köztük évről évről a kedvenceit is. Mi ezekből a képekből válogattunk egy rövid ízelítőt.

Dacára annak, hogy a világ legnagyobb környezetszennyezője, Kína az utóbbi néhány évben retorikailag legalábbis a bolygó megóvásáért és az éghajlatváltozás ellen vívott harc egyik éllovasa lett. Azonban hiába ismerték fel, hogy hosszú távon jóval nagyobb kárt okozhatnak maguknak, ha nem mozdulnak zöldebb és fenntarthatóbb irányba, a szénre és olcsóságra épülő kínai ipar évtizedeken át megszilárdult szerkezetét nehéz lesz egy csapásra megváltoztatni. Kevin Frayer fotóriporter elment megnézni Belső-Mongóliába, milyen kihívásokkal kell szembenézni ahhoz, hogy teljesüljön Hszi Csin-ping elnök ígérete, miszerint "Kínát egy gyönyörű országgá tesszük, ahol kék az ég, zöldell a növényzet és tiszták a folyók". Frayer képei alapján elég nagyokkal.

Mentünk egy kört a Menhely Alapítvány Krízisautójával, és követtük az utcai szolgálatosokat az év leghidegebb estéin. Ilyenkor a szállókon megbomlik a szokásos rend, mindenkit befogadnak, mindenki megfeszítetten dolgozik azért, hogy senki ne maradjon az utcán. De mit kell tenni, ha valaki nem akar szállóra menni? És mit tehetünk mi, ha a zord időjárásban hajléktalan embert látunk az utcán?

Nyilván soha nem lesz olyan műalkotás a világon, ami kézzelfogható, kompakt módon fog majd összefoglalni egy egész évszázadot úgy, hogy senki ne tudjon panaszkodni amiatt: valami kimaradt. Puklus Péter nem is így áll hozzá a The Epic Love Story of a Warrior (Egy harcos epikus szerelmi története) című fotóalbumában, ami egyébként a műfajban meghatározónak számító Paris Photón az év egyik legjobb fotókönyvének választottak.

A lóversenyzés arisztokratikus szórakozásként indult jó háromszáz éve, gazdagok nélkül ma is elképzelhetetlen, de ma már mindenki élvezheti a versenyek és a fogadás izgalmát. Néhány országban még most is rendkívül sikeres az ágazat, de máshol, mint például Magyarországon is, újra a helyét keresi vagy a túlélésért küzd. A nézők legtöbbször csak a csillogó ruhájú zsokékat és a versenyen futó lovakat látják, de hogy mennyi munka és kemény élet van emögött, azt nem.

A versenylovat profi sportolónak is tekinthetjük, aki állandó törődést, rendszeres tréningezést, kiváló étkezést és kielégítő pihenést igényel. Ezt a szinte velük együtt élő munkalovasok trénerek biztosítják, akik egész életüket alárendelik a lovaknak, szabadságra szinte sosem mennek. Családias közegben nőnek fel, lovasdinasztiák biztosítják az állandóságot azon a színtéren, amelyen sajátos elegyet alkot az állami és magánszféra. Szebb és rosszabb napokat is megélt már a magyar lóverseny, Kincsem és Imperiál sikerei a múltté, de a hagyomány egyelőre minden mást felülír.

Mintha játékfigurákkal és játékautókkal játszanánk, olyan érzéseket kelt Chan Dick hongkongi fotós több emelet magasból készített, bámulatosan precíz sorozata.

Vajon a rendőrségnél is olyan szörnyű volt a 2016-os év mint a világ többi szegmensében? Bizonyára, sőt, lehet, hogy még szörnyebb, viszont ennek ellenére készültek olyan fantasztikus fotók, amik akár egy művészeti kiállításon is megállnák a helyüket. Sőt, helyi művészek ilyeneket még kitalálni sem tudnának. Fogadja szeretettel szokásos év végi összeállításunkat a rendőrség mindennapi helyszínelését megörökítő képekből, amik valami miatt megragadtak minket.

Ha tényleg ki kéne választani az év képeit, lehetetlen lenne tízes, százas vagy akár ezres listákat összeírni. Előbbit azért, mert nem lehet egy tucatnyi képben összefoglalni az évet, utóbbit pedig azért nem, mert képtelenség számon tartani, hogy mennyi jó, fontos és erős kép készül egy évben. Sokkal több, mint amennyire emlékezni tudunk. Mi egy szubjektív listát állítottunk össze arról a néhány képről, amikhez legtöbbször visszatértünk idén, köztük néhány olyan fotóval, amit 2017-ben is sokat fogunk emlegetni.

A taxistüntetésekkel kezdődött az év idehaza, és tippelni sem merünk, hogyan végződik, hiszen azt már megtanultuk, hogy akkor is történhet valami váratlan, amikor nem számítunk rá. De mennyi minden történt a tüntető taxisok óta, alig emlékszünk már az Uberre is. Amikor azonban az év indexes fotói közül válogatjuk ki a legjobbakat és legérdekesebbeket, akkor nem feltétlenül csak a fontos eseményekre koncentrálunk, úgyhogy egyaránt belefér a válogatásba az olimpia és a Sziget, a kvótanépszavazás és a sírásóbajnokság, vagy éppen a magyar fociválogatottat ünneplő tömeg és az Orbán Viktort sípoló tüntetőket verő harcias kisnyugdíjasok. Az év indexes képei, 2016.

Egy szíriai építészhallgatót választott az év ügynökségi fotósának a Time magazin. Mohammed Badra otthagyta az egyetemet, amikor a szíriai harcok elérték az otthonát, és önkéntesnek állt a helyi vöröskeresztnél. Fotózni kezdte a mindennapokat és a háború borzalmait maga körül Dumában, ma pedig már a világ legnagyobb képügynökségeinek dolgozik, és egyike azon kevés hiteles forrásoknak, ahonnan képet kaphatunk a szíriai eseményekről.

Az FBI egykori igazgatója, J. Edgar Hoover a valaha volt legnagyobb belföldi fenyegetésként jellemezte a ‘60-as években alakult Fekete Párduc Pártot (Black Panther Party). A szervezet hamar az afroamerikai nacionalizmus legellentmondásosabb jelensége lett, és azóta is az amerikai történelem egyik legvitatottabb megítélésű politikai szervezetei között tartják számon. Sokan csak politikai követelésekkel előálló bűnözőket láttak bennük, míg támogatói egy közszolgálatot is ellátó szervezetnek tekintették, amelynek tevékenységét a kormányzat ásta alá. De hogyan válhatott politikai tényezővé egy nacionalista és szocialista eszméket hirdető fegyveres gerillacsoport az USA-ban?

A budapestiek nagy része talán nem is tudja, hogy az otthonukban feldíszített karácsonyfák jelentős része a nyugati határszélről, többek között a zalai dombok között megbúvó településekről kerül a fővárosba. Arról meg még kevesebbeknek van fogalmuk: ahhoz, hogy az a fa karikós legyen, kipikérozni kell, ki kell kepesztetni a hegyre, át kell húzni a tutukán, hogy a többiről ne is beszéljünk. Egy fenyőtermesztéssel foglalkozó család mindennapjait kísértük végig.

Az Iszlám Állam iraki fővárosa körül folyó harcok az elejétől nem úgy folynak, ahogy azt az újságolvasó közönség megszokta. Az egész onnan kezdődik, hogy a közel Budapest méretű Moszult alig 1500 harcos foglalta el, miközben a várost 30 ezer katona védte. Hogyan? A tapasztalatlan és az ISIS pszichológiai hadviselése miatt megrémült katonák 2014-ben egyszerűen elmenekültek a városból, mielőtt még eldördültek volna a fegyverek. Az amerikaiak által felszerelt iraki sereg nemcsak a drága harckocsikat, páncélozott járműveket és fegyvereit hagyta hátra, de sokan még az egyenruhájukat is eldobálták a városból kifelé vezető utak mentén.

Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy a város visszafoglalása is rendhagyó módon zajlik. Az október közepén kezdődött ostromnál nem egyetlen iraki hadsereg áll szemben a terroristákkal. Moszult a legkülönbözőbb, gyakran egymással is rivalizáló csoportok támadják.

A felállás részben köszönhető annak, hogy Moszul etnikailag sokszínű vidékén fekszik: a területet kurdok, arabok, keresztények, jazidik és türkmének lakják, és egyszerre van jelen a szunnita és a síita iszlám.

A változatos hadseregek, milíciák és fegyveres csoportok felvonulásának oka az is, hogy Irakban nem éppen acélos a központi kormányzat, és a legkülönbözőbb csoportoknak vannak saját fegyveres erői.

Moszul felszabadításáért így egyszerre harcolnak az iraki sereg katonái,a kurd pesmergák, síita, jezidi és keresztény milicisták, és persze az amerikai hadsereg különleges erői. Ez a színes sereg a Mad Maxet idézi, amely hatást fokozzák az Iszlám Állam katonái, akik brutalitásukban, és felszerelésükben is hozzák a negatív utópiás sci-fi világát.

A moszuli helyzetet jól jellemzi, hogy amikor tudósítónk a helyszínen járt, gyakran kellett nagy kitérőket tennie, mert kísérője szerint nem minden baráti haderővel szerencsés találkozni. Az elemzők szerint nem is az a kérdés, hogy az iraki erők legyőzik-e az ISIS-t, hanem hogy mely csoportok közt tör ki a háború utána.

Alsószentmárton a hetvenes évek végén mint az ország első „cigányfaluja” került a szociológusok és néprajztudósok figyelmének középpontjába, de gazdagon dokumentálták képben és írásban a falubeliek életét, társadalmi-gazdasági környezetét még a kilencvenes években is. A horvát-magyar határ mentén fekvő településen megtaláltuk egy 1977-ben készült képriport néhány szereplőjét: azt mondják, sosem hagyták, és már sosem fogják elhagyni Alsószentmártont, de gyerekeiknek azért nem ezt kívánják. Közben visszasírják az időt, amikor még volt munka, és nem kellett szívgyógyszerekre vagyont költeni, vagy háromnaponta dialízisre járni. Az Abcug.hu „akkor és most” riportja egy 70-es évek végi alsószentmártoni fotóriport szereplőivel.

Ma már csak néhány sokác család él a községben. A cigányok azt mondják: 'elzavartuk őket…' A józanabbja helyesbít: 'megvettük a házaikat…' Tulajdonképpen egyre megy, az eredmény a fontos: Alsószentmárton cigányfaluvá vált, kisebbségbe kerültek a sokácok. A kocsmában már cigány kocsmáros fogad.

– írja 1977-ben Tamás Ervin újságíró a dél-baranyai Alsószentmártonról készített riportjában, a „Búcsú a cigányteleptől” című, Révész Tamás fotográfussal jegyzett riportkötete egyik fejezetében.

Donald Trump győzelme ráirányította a figyelmet az elszegényedő amerikai fehérek problémáira, ezért vettük elő Jacques Nelles nagy botrányt kiváltó sorozatát, amely egy olyan dél-afrikai gettót örökített meg, ahol – európai szemnek szokatlan módon – fehér bőrű, tejfelszőke gyerekek rohangálnak a rohadó fabódék között.

Barakonyi Szabolcsnak – aki nem mellesleg az Index fotórovatának vezetője – megvan az a fantasztikus képessége, hogy minden fesztiválban, eseményben, falunapban vagy sajtótájékoztatóban megtalálja a groteszket – még abban is, amiben a leírás alapján nem is láthatnánk egyből.

Nádaski Attila – művésznevén Miskolci Elvis – már gyerekkorában is szerette Elvis Presley-t, mivel az édesanyja sokszor hallgatta a Király dalait. Többévnyi zenélés után 2003-ban, egy Las Vegas-i imitátorshow megtekintése közben jött az ötlet, hogy Elvis-imitátor lesz. Úgy érezte, ezt ő is meg tudná csinálni, azzal a különbséggel, hogy nem az Egyesült Államokban, hanem Magyarországon.

A skót partoktól több mint 600, a Shetland-szigetek központjának számító Mainland nyugati partjától pedig 32 kilométerre, az Atlanti-óceán, a Norvég-tenger és az Északi-tenger találkozásánál, a nagy kék semmi közepén kimagaslik öt óriási, több száz méteres sziklaszirt. Ezek egy apró, mindössze 5,5 kilométer hosszú és 4 kilométer széles szigetet fognak közre. Ez Foula, amit gyakran neveznek a világ legrejtettebb lakott szigetének. Összesen 30 ember él rajta, kiegészülve 1500 pónival és rengeteg különleges madárfajjal. Itt töltött el néhány napot a Getty fényképésze, Jeff Mitchel, és végigfotózta, milyen az élet a világtól elzárt településen, ahol nincs se kocsma, se bolt, és az iskolába is csak egy gyermek jár.

A háborús Budapest képei az első nagy világégés idejéből nem a háborús kliséket nyújtják; dörgő ágyúk és heves hadmozdulatok helyett gulyáságyúk és utcán őgyelgő katonák, lövészárkok legfeljebb a polgári közönségnek szóló propagandakiállításon, spriccelő vér helyett a rokkantak hiányzó végtagjai – hiányjelekkel és sebhelyekkel teli város, valahol a békevilág és a világot romba döntő kataklizma között, egy önmagából kimozdult térben.

A Bowery sokáig iszákosok, koldusok, szerencsétlenek, és kitaszítottak környéke volt. Aztán elkezdtek bulizni járni oda az emberek. A Sammy's Bowery Folliesban keveredett minden réteg, és jól felismerte ezt például Arthur Fellig, a később Weegee néven világhírűvé vált bűnügyi- és lesifotós, aki még a saját könyvének bemutatóját is itt tartotta. Egy aranybánya volt a hely a társadalmi problémákra érzékeny fotósoknak, a negyvenes években sokat járta a környéket például W. Eugene Smith és Alfred Eisenstaedt is. Az ő képeikből válogattunk.

Csak szűk körben, állami vezetők, magas rangú káderek, vállalatvezetők körében terjesztett képek árulkodnak arról, amit Örkény legendás egypercese hat szóban összefoglalt: Sztálinváros mint kirakatberuházás igencsak távol állt a szocialista tökély eszméjétől. Két múzeumi raktárból előkerült albumból válogattunk kontrasztos fotókat, java részük sosem került nyilvánosság elé.

Jakutföld a fiatalabbaknak főleg a Rizikó társasjátékból lehet ismerős, mint egy mérsékelten értékes terület Szibéria keleti részén. Az idősebbeknek pedig elsősorban úgy, mint ahol a legdurvább szovjet haláltáborok működtek évtizedeken át. Manapság viszont arról híres a terület, hogy dollármilliomossá teszi a szerencsésebb mamutvadászokat. Ők a felolvadó jég alól próbálják az ordenáré berúgásaik közti időszakokban kibányászni a szuperértékes csontokat. Amos Chapple új-zélandi fotós – akinek a képeit már többször megmutattuk az Indexen – nemrég elkísérhetett egy csapat illegális csontvadászt, az ő képeiből válogattunk.

Nem elég ismerni a természetet és kivárni a tökéletes pillanatot, a legjobb természetfotókhoz absztrakt gondolkodás, kreatív ötletek és komoly technikai tudás sem árt. Idén 26. alkalommal választotta meg az év legkiválóbb fotósait a naturArt. A Magyar Természetfotósok Szövetségének éves pályázatára több mint 3000 pályamű érkezett, az utolsó körökre pedig még mindig 125 kép volt versenyben. Daróczi Csaba és Selmeczi Dániel megosztva kapta a nagydíjat, mindketten rendszeres döntősök hazai és nemzetközi természetfotós pályázatokon, de külön elismerésben részesült Potyó Imre is, aki az Angol Természettudományi Múzeum idei pályázatán is kiemelést kapott.

A Saubermacher – Az Év Természetfotósa 2016 pályázat legjobb képeit november 8-tól a Magyar Természettudományi Múzeumban nézhetik meg.

Vinca Petersen a kilencvenes évektől ksövette először az angol, majd az európai rave-bulikat, majd azokkal párhuzamosan fotózott európai tüntetéseken és zavargásokon is. Magyarországra is eljutott.

Az ötven éve a csúcsra érő teddy boy mozgalomból nőtt ki az összes fontosabb brit szubkultúra, a rockertől a punkig, és ők voltak az első fiatalok, akik direkt máshogy akartak kinézni, mint a szüleik. Mi volt a frizurájuk magyar vonatkozása, és hogyan lettek ólmosbotos fiúkból nosztalgiázó rockabilly-rajongók?

A 2006. október 23-i rendezvényeket és az azokat követő utcai összecsapásokat az Index fotóriporterei dokumentálták. A felvételek 2008-ban Bodoky Tamás, az Index újságírója Túlkapások című könyvében is megjelentek. A könyv alapja az Indexen 2006 októbere és 2008 augusztusa között megjelent cikksorozat, amiért Bodoky Tamás 2008-ban átvehette a Gőbölyös Soma-díjat. Az összecsapások tizedik évfordulóján Nagyképen mutatunk meg olvasóinknak az akkor készült felvételekből egy válogatást. Most, az események 15. évfordulóján az Index akkori Nagyképét változatlan formában közöljük újra. A cikk szerzője Földes András, az Index volt újságírója. A képeket Hernádi Levente, az Index volt képszerkesztője válogatta.

Ami 2006. október 23-án Budapesten történt, az példátlan Magyarország és úgy általában a polgári demokráciák történetében, de ennyi év távlatából már szinte csak az elkötött tank és a rendőri brutalitás ugrik be az embereknek. Pedig 2006 októberében már jóval az ünnep előtt egymást érték az utcai összecsapások és az alkotmányozó sámángyűlések a Parlament előtt, október 23-a egy hosszú folyamat legemlékezetesebb csúcsa volt. Rekonstruáltuk a véres nap eseményeit az Index kiadásában megjelent, Túlkapások című könyv és tudósítóink aznapi bejelentkezései alapján.

Egy kisvárosi népdalkörről készült pályaművével Fátyol Viola nyerte az idei Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat. A fényképész azt a folyamatot dokumentálta, ahogy megfigyelőből a közösség rendes tagja lett.

Az art deco egyenruháktól a funkcionális kiskosztümig sok mindent adtak a légikisasszonyokra az elmúlt 76 évben, de a sál és a kendő, illetve a kis kalap, avagy sapka elpusztíthatatlan darabja az öltözéküknek. A hetvenes évek szexuális forradalma az ő ruhatárukra is rányomta a bélyegét.

25 éves a a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj. Ebből az alkalomból a budapesti Robert Capa Centerben október 18. és január 8. között lehet megnézni 25 díjazott fotós munkáit.

Both Miklós két éven át autózott fel-alá Ukrajnában, hogy összegyűjtse a kihalófélben lévő ősi dalokat. Az utolsó utáni pillanatban járt sikerrel a gyűjtés, az idős özvegyasszonyok szombat este a MÜPA színpadán élőben elevenítik fel a hosszú évek óta feledésbe merült hagyományt. Ancsin Gábor képei az utazásról.